• Hallott arról a sajtótájékoztatóról, amit Putyin elnök 2017 februárjában Magyarország miniszterelnökével, Orbánnal tartott, és amin Putyin azokat a vádakat emlegette, hogy valójában Ukrajna avatkozott be 2016-ban az amerikai választásokba?
• Elhiszem magának, hogy ezt akkor mondta. Tudatában vagyok, hogy mondott ilyet, igen.

Ezúttal ártatlanabb formában, mint Alexander Vindman alezredes, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács ukránfelelőse, illetve Fiona Hill oroszügyi főtanácsadó korábbi vallomásaiban.

Vindman és Hill egybehangzóan állították, hogy Orbán márciusi washingtoni találkozójukon nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Trump megvetően gondoljon az ukránokra. Hill és Vindman még azt is elmondták, hogy a nemzetbiztonsági stáb meg is akarta akadályozni Trump és Orbán személyes találkozóját, mert tartottak tőle, hogy Orbán valótlanságokkal fogja tömni Trump fejét az ukránokról. Végül is a magyar kormány az, amely évek óta akadályozza Ukrajna és a NATO kapcsolatának elmélyítését. Mindkét tanú nagy jelentőséget tulajdonított a találkozónak, amennyiben az legalábbis ráerősített Trump legrosszabb ösztöneire.

Összességében persze nem Orbán említése miatt volt érdekes Holmes meghallgatása, hanem mert a tanácsnok perdöntő párbeszéd fültanúja volt: hallotta, amint Gordon Sondland, az amerikaiak EU-nagykövete, akinek elvben semmi köze sem volt Ukrajnához, telefonon arról beszél Trumpnak, hogy Zelenszkij ukrán elnök "imádja" Trumpot, és "kész bármit megtenni, amit csak kér", beleértve annak a nyomozásnak a megindítását, amit Trump látszólag annyira akar. A beszélgetés végeztével Sondland azt közölte Holmesszal, hogy a Biden-nyomozás minden más, Ukrajnával kapcsolatos kérdésnél jobban izgatja az elnököt. Mint mondta, az elnököt "csak a nagy dolgok érdeklik", mint "ez a Biden nyomozás, amit Giuliani nyomat", nem pedig az orosz-ukrán háború.

Holmes olyan "rendkívülinek" tartotta ezt a párbeszédet, hogy egyből a közvetlen főnökéhez szaladt. "Nem fogod elhinni, hogy mit hallottam az imént" - mondta neki.

A jelenet, aminek fültanúja volt, két szempontból is fontos:

• egyrészt bizonyíték rá, hogy Trump személyesen is egyeztetett a nyomásgyakorlásról;
• másrészt rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta Sondlandet, akinek korábbi, eskü alatt tett vallomása szerint fogalma se volt róla, hogy Trump konkrétan Biden elleni nyomozásra akarja rávenni az ukrán kormányt.

Mondjuk Sondland volt az is, aki korábban szintén eskü alatt tagadta, hogy Trump valamit valamiért (quid pro quo) alapon függesztette fel az Ukrajnának szánt hadisegélyt, hogy aztán az őt követő tanúk vallomásai után hirtelen mégis eszébe jusson, hogy ez történt.

Trump és a republikánusok kezdetben tagadták ezt, Trump még a Zelenszkijjel folytatott július 25-i telefonbeszélgetése hiányos leiratára is akként hivatkozott, mint bizonyíték arra, hogy nem volt quid pro quo, pedig már abból is nyilvánvaló volt, hogy az elnök "szívességet kér" cserébe az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatásért.

Ahogy sorra kerültek elő a bizonyítékok, amik cáfolták az eredeti védekezést, Trump és stábja irányt váltott. Előbb arra hivatkoztak, hogy a diplomáciában bevett szokás valamit kérni valamiért cserébe. Ez valóban így van, az országok érdekeik érvényesítése érdekében valóban szoktak ilyen nyomást gyakorolni. A probléma itt csak annyi, hogy Trump nem az Egyesült Államok, hanem saját egyéni politikai érdekei miatt kért valamit - legfőbb demokrata riválisa befeketítését - egy idegen kormánytól.

Mivel mostanra már ez is nyilvánvaló, a republikánusok újabban azzal érvelnek, hogy az amerikai kormány szeptemberben végül úgy oldotta fel az Ukrajnának szánt hadisegély zárolását, hogy végül nem indult vizsgálat Biden és fia, Hunter ellen. Magyarán azzal mentegetik az elnököt, hogy végül nem sikerült megzsarolnia az ukrán kormányt. (Via The Washington Post)

444.hu