Amikor megérkeztem a rendelőhöz, elismerem, észrevettem a földön fekvő férfit. Viszont ak­kor és ott nem tudtam volna semmit sem tenni az életé­ért. Van egy olyan orvosi kötelezettség, aminek értelmében nem veszélyeztethetem a beteg életét, máskülönben én viselem a következményeket. Szerencsére a mentők hamar ki­érkeztek

– nyilatkozta a Borsnak a férfi, aki évtizedek óta rendel a kerületben.

Ide is eljutottunk, az orvos végignézte egy haldokló haláltusáját, és még indokot is talált hozzá. A mondandója lényege a hárítás. Nem segített, mert gyerekorvosként, rendelési időben nem felelőssége az utcán életet menteni, és nem hajolt le hozzá, mert úgy is jön a mentő, ha pedig addig valamit tesz és a bácsi meghal, akkor meg őt veszik elő.

A bácsi pedig meghalt. Ott, a jéghideg járdán töltötte utolsó perceit ezen a Földön. Talán még érzékelte, hogy egy civil kétségbeesetten próbál segíteni rajta, de azt reméljük, már nem, hogy az orvos csak állt és nézte a szenvedéseit.

A segítségnyújtás minden jó érzésű embertől elvárható. Egy orvostól viszont kötelező. Persze meglehet, az orvosi kamara nem marasztalja el, és még azt is el tudom képzelni, hogy egy kiváló orvosról beszélünk, aki számtalan gyereknek adta vissza az egészségét, szülők százai gondolnak rá hálával. Sőt továbbmegyek, még az is lehet, jogilag nem támadható a hozzáállása. Az azonban kicsit bánt, hogy azt mondja, tiszta a lelkiismerete.

Ott, azon a hideg délelőttön az orvosi rendelő előtti járdán nálam megbukott. Emberként mindenképpen...