A 2014-es összefogásra és annak soványka eredményére a politikusok kudarcként gondolnak vissza, miközben a „balliberálisnak" nevezett közvélemény ismét belekényszerítené őket egy hasonló vállalkozásba - írja a magyardiplo.hu. A civilek utálkoznak a profi politikusok láttán, de még nem fogalmazták meg, hogy a 2018-as választásokon mivel, kivel helyettesítenék őket. A szocialisták félnek markáns baloldali programot hirdetni Gyurcsányra és a liberálisokra tekintettel. Ez utóbbiak az MSZP kongresszusától, belső hatalmi harcaitól teszik függővé a további lépéseiket. A civilek pedig hol tudomást sem vesznek az ellenzéki pártokról, hol azért szidják őket, mert nem elég aktívak.

Én azt mondom, szakítani kellene a mindenáron való választási összefogás mantrájával. Legalábbis a következő másfél esztendőre. A demokratikus ellenzéki közvéleményben markánsan különböző elképzelések élnek olyan alapvető dolgokról, mint a lecsúszott iparvidékek megmentése, a külföldi nagytőke kezelése, az állami és szövetkezeti szektor támogatása, a szocialistáktól a Jobbikhoz átpártolt több százezer szavazó visszanyerése, az USA-hoz, az EU-hoz, illetve Oroszországhoz való stratégiai viszonyunk. A civilek, az én rokonszenvemre is számítva, ehhez nyilván hozzátennének olyan témákat, mint a marihuána fogyasztásának legalizálása, az ingyenes nethasználat, a kerékpáros közlekedés kiemelt fejlesztése. Ezekben a kérdésekben természetellenes lenne egy programba gyömöszölni a radikálisan különböző véleményeket.

Száz párttal persze nem lehet nekimenni a következő választásoknak. Két párt azonban szélesebb körben fedné le és vinné el az urnákhoz a választókat, mint egy nyögvenyelősen kikényszerített, egységes választási párt. Az első lépést ehhez az ellenzék legnagyobb pártjának, a Magyar Szocialista Pártnak kellene megtennie. A közelgő kongresszus jó alkalom annak deklarálására, hogy az MSZP önálló pártként, saját listával és nevéhez méltóan, szocialista programmal indul a választásokon. Nemcsak szociális, hanem gazdasági értelemben is rendszerváltozást hirdetve meg. A fideszes oligarchiarendszert és a nyugati nagytőke összeszerelő üzemét megcélzó modellt egyaránt lecserélve a vegyes gazdaság programjával. Tehát az állami, szövetkezeti és a hazai kis- és középvállalkozói szektort preferáló gazdaságpolitikával. Ez nyilván okozna némi konfliktust az EU-val, de érdemesebb ilyen, az ország valódi érdekeit szolgáló kérdésben a sarkunkra állni, mint bárgyú ideológiai kérdésekben huzakodni a Nyugattal, ahogy Orbán Viktor teszi.

Ez az egyértelmű lépés megszabadítaná a liberálisokat az MSZP-vel való egyeztetés terhétől, és létrehozhatnának egy piacpárti, liberális gyűjtőpártot Gyurcsánytól Bokroson és Fodoron át Bajnai Gordon megmaradt híveiig. Azokban a nyugat-európai országokban (elsősorban a Benelux térségben), ahol továbbra is erősek a liberális pártok, markánsan piacpárti programjukkal aratnak sikert. Egy szocialista és egy liberális párt nyílt versengése megpezsdítené az ellenzéki állóvizet, miközben mindketten a maguk módján leplezhetnék le a fideszes oligarchák maffiaállamát, az antiszociális anti-piacgazdaságot. A civil mozgalmak pedig eldönthetnék, hogy odaállnak-e az egyik vagy másik párt mellé, vagy létrehoznak egy saját választási mozgalmat.

2017 őszén nyilvánvalóan egyeztetni kell majd az egyéni körzetekről, de az addig hátralevő másfél évben bölcsebb lenne dolgozni, önálló profilt kialakítani, eljutni a csalódott és kiábrándult milliókhoz. Közös jelöltet nyilván ott érdemes keresni, ahol legalább halvány esély van az ellenzéki győzelemre. Az előválasztást sem kell elvetni, a két párt így választhatná ki a maga jelölt-jelöltjét az egyeztetések előtt. És ne feledjük, hogy a pártoknak nem csak az a dolguk, hogy választásokon szerepeljenek. Érdekképviseletet, szellemi hátteret, az összetartozás élményét is adhatják a velük rokonszenvezőknek. A győzelem esetén pedig az öröm bizonyosan jobb alkalmat teremthet egy koalíciós program megalkotására, mint az ellenzéki helyzetben való egyezkedés.

Ami a Lakner Zoltán által is érintett generációs kérdést illeti, csak négy évszámot mondanék. Egymás mellé téve a görög, spanyol, brit és amerikai politikai mezőnyt markánsan megújító, milliónyi, eddig passzív fiatalt mozgósító politikus születési évét. Alexisz Ciprasz 1974, Pablo Iglesias 1978, Jeremy Corbyn 1948, Bernie Sanders 1941. Generációs konfliktus csak ott van, ahol a közös cél helyett az egyéni törtetés és kiszorítás érvényesül.

magyardiplo.hu