Élesedik a helyzet az uniós források felfüggesztésével kapcsolatban, immár kicsúszhatunk olyan határidőkből, amelyek túllépése visszavonhatatlan veszteséget okoz hazánknak. Május vége felé Orbán Viktor és követői azt mondták, Magyarország már minden vállalást teljesített, amiben megállapodott Brüsszellel. Johannes Hahn, az Európai Bizottság költségvetési biztosa ezzel szemben jelezte, hogy a magyar kormány még mindig adós jó néhány, a támogatások felszabadításához kötött feltétel teljesítésével.

Az Orbán-kormány azt állítja, a brüsszeli bürokraták egyre újabb feltételeket támasztanak, mert igazából nem is a jogállamisággal van gondjuk, hanem ránk akarják erőltetni a látásmódjukat a bevándorlás, a szankciók és a gender kérdésében. Az EB szerint viszont kristálytisztán elmondták, mit várnak, s többször is átadták elvárásaik jegyzékét – ami mindig ugyanaz volt.

Mindeközben hosszabbodik azon álláspontok listája, amelyekben a magyar kormány – többnyire egyes-egyedül – másképp értelmez bizonyos fogalmakat és EU-s elveket, mint az Unió összes többi kormánya. Tagadhatatlan, hogy van példa a világtörténelemben arra – fajsúlyos kérdésekben is –, hogy a többség tévedett, és utólag derült ki, hogy a kisebbségnek volt igaza. Ennek ellenére elgondolkodtató, hogy 26 ország – és az ott élő, nálunk negyvenszer több ember – egy sereg fontos kérdésben egyet tud érteni (persze viták után), de mi sorozatosan és makacsul különvéleményeket jelentünk be.

Petőfi köpönyegébe bújva

A nem feltétlenül pozitív értelemben vett másképpen gondolkodásnak egyértelműen Orbán Viktor a középpontja. Jól jellemzi gondolkodásmódját az az ünnepi beszéde, melyet ez év március idusán Kiskőrösön, Petőfi szülőházának kertjében mondott. (Persze megerősített kordonok mögött, megválogatott hallgatóság előtt, civil ruhás rend­őrökkel körülvéve.) A helyszínválasztás még rendben is lenne, hiszen Petőfi és március 15. összetartozik; bár a miniszterelnök eddig többnyire a Nemzeti Múzeum lépcsőjén mondta el ünnepi szózatát, de ott az utóbbi években már egyre hallhatóbb ellenvélemények zavarták az ünnepséget.

Hűen önmagához, Orbán ezt a helyzetet is „békeapostol” szerepe bemutatására használta. Elkapta a költői ihlet, átváltozott históriás énekmondóvá, s ezt mondta Petőfiről: „Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek. Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba. Látjuk, ahogy odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke.”

Itt lényegében saját magáról, „Petőfi Viktorról” mesélt. 

Az igazi Petőfivel – és a márciusi ifjakkal – kapcsolatban ugyanis semmi értelme sincs mondatainak. De hát Kiskőrösön nem is róluk akart históriás éneket mondani, hanem Petőfi köpenyébe bújva akarta elfogadtatni a hallgatóságával a saját véleményét, gondolatait. Álságos módon kihasználva legismertebb költőnk népszerűségét.

Vegyük sorra a „históriás ének” három mondatát!

„Látjuk, ahogy fellázad, amikor idegenek meg akarják mondani a magyaroknak, hogyan éljenek.”

A ’48-as ifjaknak nem életmódbeli, hanem függetlenségi, egyenrangúsági problémájuk volt. Dehogy foglalkoztak az életmóddal! Kisebb gondjuk is nagyobb volt ennél. Ez a „beleszólnak abba, hogy hogyan éljünk” (vö. „magyar életmód védelme”) tipikus orbáni szófordulat. Számtalanszor hallottuk tőle, ahogyan a gyermekvédelmi törvénynek álcázott homofób törvény kapcsán Brüsszellel vitázik (mit vitázik? – csatázik!). Most is, ezredszer is elmondja ugyanazt, de – hogy szavainak nagyobb súlya legyen – Petőfi szájába adva a mondatokat. Részben még igazat is állít, amennyiben Brüsszel alkalmanként valóban meg szeretné mondani neki (és híveinek), hogy „hogyan éljenek”. Például figyelmeztetik őket – hol virágnyelven, hol meg már a pénz nyelvén –, hogy „ugyan tartsátok már be azokat a közös európai elveket, amelyek a tisztességről, becsületességről, szavahihetőségről szólnak, s amelyeket ti is vállaltatok, amikor be akartatok lépni az Unióba.”

A következő mondata még tovább fokozza a zavarosságot:

„Látjuk, ahogy szembefordul a világ hatalmasaival, akik újra be akarják olvasztani a magyarokat egy európai szuperállamba.”

No de Petőfi Sándor korában még nem volt sem Olaszország, sem Németország. Hol voltunk még az „európai szuperállam” gondolatától? Ráadásul Ferdinánd (osztrák császárként és magyar királyként) nem is akarta „beolvasztani” Magyarországot az osztrák császárságba. Így az „újra” szónak sem találni értelmét.„Petőfi Viktorról” viszont tudvalevő, hogy allergiásan reagál mindenre, ami korlátozza teljhatalmú szuverenitását. Az sem mellékes, hogy húsz évvel ezelőtt az EU (vagyis a „szuperállam”) emberi jogi és demokratikus alapelveit őszinte lelkesedéssel fogadtuk. Nem meglepő, hogy Brüsszel elvárja, hogy a magyar kormány ezeknek az alapelveknek megfelelően működjön. „Petőfi Viktor” azonban szembefordul az EU-val – s egyszersmind az annak idején általa is vallott alapelvekkel –, és kikéri magának, hogy „újra be akarják olvasztani” valahova.

Minden egyesülésnek, szövetségkötésnek – az esküvőtől a politikai ­koalícióig – vannak előnyei és hátrányai. Együtt erősebbek, hatékonyabbak, sikeresebbek vagyunk; ugyanakkor bizonyos pontokon és mértékben csökken a függetlenségünk (a szuverenitásunk). Ez a kettősség kikerülhetetlen, ezért az is nyilvánvaló, hogy minden konkrét helyzetben egyedi mérlegelés kérdése, mi az a bizonyos pont és mérték, amely szükséges és elfogadható.

„Petőfi Viktor” problémája abból adódik, hogy egyre gyakrabban szembesül olyan aktuális kérdéssel, amelyben a 27 tagállam közül 26 egyetért az EU „kormányának” megoldási javaslatával, csak ő nem.

Vagyis egyre nyilvánvalóbb, hogy az unió maastrichti, lisszaboni stb. szerződéseiben lefektetett alapelveit és értékeit ő egyedül másképpen értelmezi, mint a többiek. A másképpen itt gyakorlatilag azt jelenti, hogy magára (és kormányára) nézve nem tekinti érvényesnek.

A zavarosság csúcsa még csak ez­után következik:

„Látjuk, ahogy odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke.”

Az igazi Petőfi esetében ez a mondat több okból is totális értelmetlenség. Egyrészt amikor a 12 pont megszületett, még béke volt; a háború csak fél évvel később kezdődött. Igaz ugyan, hogy a „Mit kiván a magyar nemzet” plakátja azzal a felkiáltással kezdődik (még a pontok előtt), hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, de akkor ez semmiképpen sem jelenthette azt, amit manapság már egy éve, hogy „fejezzük be a háborút”. Másrészt azért is zavaros – zavart keltő – ez a mondat a magyar emberek (s így az ünnepi előadást hallgatók) számára, mert nem vág egybe azzal a forradalmár Petőfi-képpel, amelyet legtöbbünk kisiskolás kora óta hordoz magában. Hiszen hogy van az, hogy a gyújtó szavú, harcias forradalmár – aki ilyeneket írt, hogy „Ott essem el én, a harc mezején” – a béke pártján áll? „Petőfi Viktor” esetében azonban nagyon is van értelme ennek a „mi a béke pártján vagyunk” szlogennek. Hiszen nagyrészt ennek a zseniálisan álnok „társadalmitudat-módosító” jelszónak köszönheti a népszerűségét. Azt, hogy félrevezetett emberek milliós nagyságrendben hisznek abban – vakon és gondolkodás nélkül –, hogy „Viktor majd megvéd minket”.

Miféle béke?

Hazug és képmutató ez a kormányzati lózung – ami már a csapból is folyik –, hogy „mi békét akarunk” (míg az ellenzék persze úgymond háborúpárti). Ugyanakkor nagyon hatékony, s ebben meghatározó szerepe van annak is, hogy rövid, s annak is, hogy a „béke” szó értelemszerűen szívünknek kedves. Azért hazug és képmutató, mert elhallgatja, hogy miféle békére gondol. Pedig nagyon nem mindegy. Ha ugyanis a „béke most” azt jelenti, hogy amit eddig az oroszok katonai­lag elfoglaltak Ukrajnából, az most már maradjon is az övéké, akkor az nagyon-nagyon igazságtalan béke.

Ha azt jelenti, hogy minden ukrán törődjön bele, hogy az oroszok erősebbek, népesebbek, és még óriási atomarzenáljuk is van, tehát „pofa be!”, az pedig a puszta ököljog erőszakra épített békéje, és senkinek sem jó. (Távlatosan talán még az oroszoknak sem.)De azt is tudjuk, hogy sajnos nem lehet hosszú, bonyolult gondolatmenet nélkül elmagyarázni, miért értelmetlen önmagában (!) egy ilyen „mi békepártiak vagyunk” kijelentés. A csak bonyolultan elmondható üzenetek viszont sajnos eleve vert helyzetben vannak a rövid, egyszerű, csattanós, jelszószerű kijelentésekkel szemben.

Feszítik a húrt, de meddig?

Összességében elmondhatjuk, hogy Orbán kiskőrösi beszédének ez a „Petőfi Viktorról” szóló bekezdése fele­másra sikeredett. Hiába hivatkozott ’48 márciusára, itt is a mai Brüsszellel csatázott (monomániásan), és megint azt magyarázta, miért nem fogadja el – 27 EU-s kormány közül egyedüliként – az Unió bizonyos alapelveit és annak megfelelő döntéseit. A számtalan hasonló esethez képest mindössze annyi volt az újdonság, hogy most nemzeti nagy költőnk „rangját” használta fel mondandója nyomatékául. De – mint látjuk – ehhez némileg csalnia kellett. Át kellett fazoníroznia Petőfit. Nem is kicsit. Lelke rajta!

Végül vissza kell térnünk a kezdeti problémához. Ahhoz, hogy bizony Európa-szerte rossz a hírünk a folytonos különállás és vétózás miatt. Meddig folytatható ez?

Vajon egészen addig fogjuk feszíteni a húrt, hogy egyszer csak már jobbnak tűnik, ha mi magunk kezdeményezzük az EU-ból való kilépést, mint hogy szégyenszemre kizárjanak onnan minket? 

Véssük eszünkbe, hogy 2021-ben Magyarország Európa perifériájára szorult – és ott is maradt! –, amikor csak azért nem zárták ki a Fideszt az Európai Néppártból, mert a szégyent megelőzendő, „percekkel” azelőtt kiléptek. (Népszava)