Kosztolányi Dezső : Nők

Nem kamasz-szerelem kis hevületében 
beszélek. 
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól 
vallok, 
nõk, rokonaim. 
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám, 
mint senki más, 
s szeretlek is benneteket. 
Zavarosak, mint én, 
termékenyek, mint én, 
zavaros források, melyekbõl aranyat mostam, 
igazi aranyat. 
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, 
de igazabbak 
a meddõ gondolatnál, 
a büszke hazugnál, 
a csontos, ijesztõ, gyilkos férfinál. 
Hová is futhatnék én, 
kócos fejemmel, 
költészetemmel, 
rettenetesen cikázó tétovaságommal, 
ha nem volnátok ti, 
megértõk, megbocsátók, 
elvtelen szentek, 
jámbor pogányok, 
bizonytalan jók, 
valóság hû sáfárjai. 
Ha varrtok, vagy vajat mértek, 
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel, 
s hócipõben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok, 
fölkacagok az örömtõl, hogy vagytok, 
és én is vagyok mellettetek. 
Hozzátok kötözött engem a végzet, 
örökkévalóan, 
köldökzsinórral, azután a vágyak 
eleven kötelével, 
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé, 
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat. 
Nem egy, hanem mindegyik. 
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, 
mindegyik barátnõm, rejtélyes kedvesem. 
Mindegyik anyám.