Közel sem eléggé hosszú élete alatt Béla nap mint nap megküzdött azzal, ami állapotánál sokkal inkább behatárolta, a környezete elutasításával.

Élete legnagyobb kérdései közé tartozott az, hogy miért kéne szégyellnie bárkinek is, hogy nem tud járni. Vagy, ami még fontosabb, miért kell a szülőnek elfordítani gyermeke fejét, ha „nyomorékot” lát? Hiszen a kíváncsiság nem bűn. Ez tartotta – minden ellenkező várakozással szemben – őt is életben.

Felesége, Zsuzsi halála érthetően megrázta. Hirtelen nem volt, aki orrára koppintott volna, „seggfejnek” nevezve őt. Pedig erre gyakran adott okot. Különösen, amikor „véletlenül” mopedjével áthajtott a lábamon. Vagy a Margit-szigeten töltött szabadnapunk alkalmával, amikor a szemem láttára tett úgy, mintha be akarná lökni a Nyanyust a Dunába. Ezek után szoktam rá arra, hogy Zsuzsinak válóperes ügyvédeket ajánlottam. Bár gyakran ígérte, valamiért mégsem élt vele soha.

Miután társa elment, még fontosabb lett számunkra az együtt töltött idő. Hallgatagabbak lettünk. Béla mégis képes volt megújítani erejét. A járvány azonban épp attól fosztotta meg, ami a legfontosabb volt számára. A társaságtól.

Valahogy nem tudom elhinni, hogy a nyári melegben nem szunyókál ott a panelház árnyékában, és nem tudom elcsenni mopedje kulcsát. Vagy vizet önteni az ölébe, ahogy ő is megtette velem annyiszor.

Végül búcsúzom tőled, Béla. Hiányozni fogsz.

Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban élnek akkor is.
Hisz` mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt jelen.
Mennyei tükör, mely színről színre láttat, szabadon egymást s bűntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.

William Penn – A magány újabb gyümölcsei