70 évvel ezelőtt telepítették ki a felvidéki magyarokat Csehszlovákiából
Edvard Beneš dekrétumainak legsúlyosabb pontjait 1945. augusztus 2-án foglalták törvénybe Csehszlovákiában, melynek értelmében a Csehszlovákiában élő németek és magyarok sorsa végleg megpecsételődött.
Érdekes, hogy Edvard Beneš személye, illetve politikájának egyfajta nácizmusa egyáltalán nem bántja a szemét senkinek Brüsszelben, még ma sem. Pedig a háború befejezését követő napokban a Beneš dekrétumainak kihirdetésében foglaltak nem sokban különböztek attól, amit a zsidókkal szembe hajtottak végre a németek „zsidótörvények” jogcímen.
Már április 5-én kijelentette az újonnan alakult csehszlovák kormány, hogy a német, illetve magyar származású emberek a második világháború során elkövetett borzalmak teljes palettájáért felelősségre vonható, kollektív bűnösök.
Az internálás már korábban, 1945. április 30-án megkezdődött, tehát még jóval a törvények kihirdetése előtt.
A mindaddig (sokszor évszázadok óta) a területen élő magyar és német családok 24 órát kaptak, hogy összeszedjék 20 kilogrammban maximalizált kézipoggyászukat, melyen kívül, s a rajtuk lévő ruhát leszámítva semmit sem vihettek magukkal. Állampolgárságukat elvették, tökéletesen kisemmizték őket, s életük során felépített ingatlanjaikat, földjeiket, állataikat, értékeiket maguk mögött kellett hagyniuk.
A legtöbbeket a Szudéta-vidékre deportáltak, illetve az anyaországába.
A magyarok hivatalosan augusztus 2án fosztattak meg állampolgárságuktól, a 33-ik elnöki dekrétum értelmében. Nyugdíjat onnantól kezdve senki sem kaphatott, amiképpen vége szakadt minden állami juttatásnak, függetlenül attól, hogy ki mit és mennyit dolgozott, illetve hogy mit tett a háború során.
Beneš rendelete mindezen felül befagyasztotta a magyar bankbetéteket, illetőleg kirúgta a magyar diákokat az egyetemekről, s megtiltotta Csehszlovákia területén még a magyar nyelv használatát is.
A már a Szudéta-vidékre űzött 40 ezer magyar nem volt elég, így további 150 ezer honfitárs sorsáról is döntött a kormány. Őket Magyarországra akarták űzni, ebben azonban csak abban az esetben egyeztek bele a szövetségesek, ha elűzés helyett Beneš belemegy a lakosságcserébe.
Így történhetett, hogy az elűzöttek helyére korábban jelentkező, addig az 1920 óta Magyarországként jelzett területen élő szlovákokat költöztettek, míg helyükre a kiparancsolt magyarokat. A magyarok átlagosan tízszer akkora értéket hagytak hátra, mint amekkorát aztán kaptak új lakóhelyeiken.
1948-ban a szovjet hatalomátvétellel aztán Moszkva berekesztette a folyamatokat, így nem sikerült tökéletesen véghezvinni a lakosságcserét.
A témakör ma is érzékeny pont, s az Európai Unió egyfajta tabuként kezeli, talán azért is többek között, mert a francia-német jó viszonyra is negatív kihatással lehetne, ha valamely felelőtlen politikusok magasabb körökben is emlegetni kezdenék, hogy nem történt itt más, mint máig be nem ismert súlyosságú, emberi jogi bűntett, méghozzá lényegében a háború folytatásaként.
(Címlap: Forrás: powidl.eu)
Posted by SEJT on 2015. augusztus 3.