Kispénzű újságíróként 1956-ban érkezett New Yorkba, de a legelső napon a Times Square-en elütötte a híres sárga taxik egyike - így ragadt Amerikában.

Itt lett belőle író és emberi jogi aktivista, harminc évvel később innen indult a Nobel-békedíj átvételére. Az erdélyi Máramarosszigeten született, Franciaországban tanult.

– A magyar Nobel-díjasok neveit tartalmazó listák szinte mind feltüntetik, pedig Romániában született és amerikai állampolgár. Magyar vagy sem?



– Magyar is vagyok, természetesen. Otthon többet beszéltünk magyarul, mint románul, bár az első számú nyelv a jiddis volt. Anyám úgy ismerte a magyar irodalmat, mint én most a franciát. Már sok éve nem beszéltem magyarul, de olvasni most is tudok, és amikor lehet, megpróbálom használni a nyelvet. Másrészt persze nem feledhetem, amit magyarok tettek velem. Szigetben nem nagyon láttunk németeket, csak magyarokat - csendőröket. A német megszállást követő piszkos munkát a magyarok végezték el.

– Az erdélyi zsidók addig megszállóként tekintettek a magyarokra?



– Ó nem, pont ellenkezőleg! Sokan nagyon örültek, hogy a Himnusz megint úgy kezdődik, hogy Isten, áldd meg a magyart! A román uralom alatt a magyarul tudók úgy vélték, hogy Magyarországon jobban bánnak a zsidókkal.

– Amikor a Felvidék visszakerült Magyarországhoz, nagyapám Kassára utazott, hogy együtt ünnepeljen a tömeggel. Ettől ő rossz zsidó volt? Vagy buta ember?

– Egyik sem. Talán naiv. Anyám is magyarnak érezte magát. Amikor apám született, Máramarossziget még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Ezért volt olyan borzalmas csalódás 1944. Mi nem megszállóként tekintettünk a magyarokra. Ugyanazt a nyelvet beszélték, amit mi.

Sosem hittük volna, hogy Magyarország kiadja a saját polgárait.

Emlékszem, hogy apám fáradságot és költséget nem kímélve beszerezte az iratokat. Biztonságban éreztük magunkat. Aztán eljött a deportálás napja, és egy magyar hadnagy oda sem nézve, a papírkosárba dobta az igazolványainkat. Azt hittük, hogy Magyarország megvéd minket. Naivak voltunk.

– Amerikában az általános iskolákban kötelező tananyag Elie Wiesel műveinek ismerete. Benne van a mai magyar tankönyvekben?

– Azt nem tudom, de több könyvemet lefordították és kiadták.

– Tényleg ön használta elsőként a holokauszt szót?

– Szótárakban létezett, a mai értelmében viszont én használtam először.

– Pontosan mit jelent?

–  Már semmit. Sajnálom is, hogy elővettem. Annyira banális lett, hogy már bármire használhatják.

Magam hallottam, amint a tévében egy sportriporter az egyik csapatot ért megsemmisítő vereség érzékeltetésére alkalmazta. Ha csak tehetem, már nem folyamodom hozzá. Másrészt arra, ami történt, nincsenek szavak.

– Kezdeményezője volt, most pedig tiszteletbeli elnöke a washingtoni Holokauszt Múzeumnak. Ha minden jól megy, hamarosan Budapesten is lesz egy. Melyik a fontosabb?

– Nem ugyanaz a szerepük. A washingtoni világmúzeum. Azt szeretném, ha a budapesti kiállítás azt hangsúlyozná, ami Magyarországon történt. Megmagyarázná, hogyan mehetett végbe minden olyan simán. Hiszen Eichmann 1944. március 19-én egy kicsiny csapat élén érkezett Budapestre. Azt is hallottam, hogy a magyar kormány nem akarja kiadni a washingtoni múzeumnak és az izraeli Jad Vasemnek a deportáltak listáját. Hatszázezer erdélyi és vidéki zsidót deportáltak. Ki kell hogy adják a listákat! Mindenféle vádakat hallok, és ezek egyáltalán nem tetszenek nekem. Senki sem vádolja a mai magyarokat azért, ami akkor történt.

Nem hiszek a kollektív bűnösségben, és a bűn különben sem öröklődik.

Azt az akkori rezsim, a nyilasok követték el, és ma az oldaná meg a helyzetet, ha Magyarország hozzájárulna a múlt teljes feltárásához.

– A washingtoni múzeum meghökkentően kritikus az Egyesült Államoknak az európai zsidóüldözést sokáig szó nélkül hagyó magatartásával szemben. Ezt a hozzáállást várná a budapesti múzeumtól is?

– Persze, az igazat kell mondani. Öt elnök alatt szolgáltam tanácsadóként: Carter, Reagan, az idősebb Bush, Clinton és az ifjabb Bush idején is sokszor voltam a Fehér Házban, és

nem mulasztottam el emlékeztetni őket arra, amit Roosevelt nem tett meg. A haláltáborokat szét kellett volna bombázni - az ott lévőknek mindegy volt, hogy ki öli meg őket,

az utánuk jövőket meg nem lett volna hová vinni. A Kassa-Auschwitz vasútvonalat is ki lehetett volna iktatni. Ezt minden elnöknek elmondtam.

– Sosem fogták fel ezt a nemzet bírálataként?

– Nem. Ez az adott kormányzat bírálata. Mindig az igazat kell mondani. Reagannel például feszült lett a viszonyom, mert elment a bitburgi temetőbe, ahol SS-katonák is nyugszanak. Éppen akkor kaptam meg a kongresszus Aranyérmét, amelyet az elnöknek kellett átadnia. Azzal kezdtem a beszédemet, hogy elnök úr, a hagyomány arra kötelez, hogy a hatalomban lévőknek is szemébe mondjam az igazságot. Ezt Budapest is megengedheti magának. Ha Chirac elnöksége első évében elismerhette Franciaország felelősségét, akkor ezt a magyar kormány is megtehetné. Az antiszemitákon kívül senki sem tartaná hibának. (A magyar állam nevében végül 2014-ben  Kőrösi Csaba akkori ENSZ-nagykövet bocsánatot kért a második világháború alatt elkövetett bűnökért. – a szerk.)

– Hetvenöt évéből hatvanat annak szentelt, hogy arra emlékezzen, amit tizenöt évesen látott. Volt ennek értelme?

- Nagyjából negyven könyvet írtam, a zöme nem arról szól. Sőt, egészen kevés foglalkozik az akkor történtekkel - még ha ezek a legismertebbek is. Igazából néha bűntudatom van, mert talán nem foglalkoztam eleget a témával. Lehet, hogy minden könyvemet ennek kellett volna szentelnem. Vagy tanítani az egyetemen, mert a diákoknak egészen másról, filozófiáról, irodalomról beszélek, nem a háború alatti eseményekről. Másrészt az emlékezés révén kerültem kapcsolatba az emberi jogokkal. Például a Szovjetunióban élő zsidók helyzetével. Tavaly (2002-ben - a szerk.) New Yorkban a leköszönő Havel cseh elnök és Clinton részvételével nagy konferenciát tartottunk. Clinton ott azt mondta, ha tudni akarják, mit tehet egyetlen polgár, akkor példaként emlékeztethetek arra, hogy egyetlen ember hatására változott meg az USA Boszniával kapcsolatos politikája, egyetlen ember volt, aki rábeszélt engem a katonaság bevetésére: Elie Wiesel. Az történt, hogy a washingtoni múzeum megnyitásán 26 államfő előtt tartott beszédemben megemlítettem, amit éppen azelőtt Szarajevóban láttam, és azt mondtam: Elnök úr, valamit tennie kell! 1979-ben Kambodzsában voltam, ennivalót és gyógyszert vittem egy menekülttáborba. A New York Times riportere megkérdezte, miért, hiszen ott nincsenek zsidók. Azt mondtam, hogy amikor nekem lett volna szükségem segítségre, senki sem jött, ezért vagyok most itt.

– Mivel magyarázza, hogy az antiszemitizmus még a világháborúban történtek után is képes tömegeket befolyásolni, hogy a mai huszonévesek között is vannak hívei? Mi táplálja a gyűlöletet?

- Én sem tudom. Próbáltak racionális magyarázatokat adni: mi vagyunk a bűnbakok, hol túl szegények, hol túl gazdagok, hol túl mélyen hiszünk, hol meg éppen hogy hitetlenek vagyunk, túlságosan beilleszkedünk, vagy nem asszimilálódunk elég gyorsan. Akármiért is van, ez a ma is élő legősibb előítélet.

Ki az antiszemita? Az, aki a még meg sem született zsidót is gyűlöli.

Írtam egy darabot a szovjet zsidókról, amelyben a rabbi lánya hozzámegy egy zsidó kommunistához, és amikor gyerekük születik, a rabbi szeretné zsidó szellemben nevelni. A kommunista vő viszont azt mondja: - Elég volt. Az apám zsidóként szenvedett, a nagyapám is, meg az ő nagyapja is. Azt akarom, hogy a fiamnál ennek vége szakadjon. Nem akarom, hogy minden szembe jövőben az ellenséget keresse. Amikor írtam, azon gondolkoztam, hogy egyetlen apa sem akar rosszat a gyerekének. Végül is annyi lehetőségünk volt áttérni, beolvadni, vagy egyszerűen odébbállni. A gyűlölet számomra mindig irracionális maradt, sosem értettem.

– Fájdalmasan érinti, amikor személyében támadják holokauszttagadók, vagy bízik olvasói ítéletében?

- Sosem válaszolok az ilyen kritikákra. Többször megpróbáltak vitát provokálni velem, de nem adom meg nekik a párbeszéd tisztességét.

– Olvasta Kertész Imre Sorstalanságát?

– Szeretem a könyveit, még azelőtt olvastam őket, hogy Nobel-díjat kapott volna.

Írtam is neki, hogy milyen furcsa, egyszerre voltunk Auschwitzban és Buchenwaldban, akkor nem találkoztunk, most megint együvé tartozunk.

Remélem, személyesen is találkozunk, bár az ő szemlélete eltér az enyémtől, én vallásosabb környezetből származom.

– Ön Nobel-békedíjat kapott, ő irodalmit. Cserélne vele?

- Nem. Amikor 1986-ban megkaptam a díjat, Stockholmban találkoztam a svéd akadémia elnökével, aki azzal fogadott:

- Nagyon haragszunk! Mi az irodalmi díjat akartuk magának ítélni!

A bizottság méltatásában egyébként az volt, hogy könyveim békét hoztak - ami nagy tisztesség. A Nobel-békedíj a társadalmi tevékenységemben is jobban segít, így könnyebben találkozom elnökökkel.

– New Yorkban volt a terrortámadás idején?

- Éppen aznap reggel érkeztem a Grand Central pályaudvarra.

– Szeptember 11. megváltoztatta a modern világról vallott nézeteit?

– Nem. Már hosszú évekkel korábban is gondolkodtam a terrorizmusról. Vagy másfél évtizede egy szakértővel beszélgettem, mondtam neki, mennyire tartok a nukleáris terrortól. Azt válaszolta, hogy az semmi a biológiaihoz vagy a vegyihez képest, mert a hasadó anyagot a műszerek kimutatják, de a kórokozókat, a vegyi anyagokat könnyebb bárhová becsempészni. A palesztinai terrorizmusról is írtam egy könyvet, ahhoz tanulmányoztam a jelenség teológiáját, lélektanát és patológiáját. De minden előzetes aggodalmam mellett

megdöbbentem, amint a tornyok - mint Bábel tornya - magukba zuhantak. Nem szeretem a tévét, de azokat a felvételeket újra és újra nézem.

Most szerveztem egy konferenciát azzal a címmel, hogy A terror ellen, az emberiségért.

– Véget érhet az iszlám terror a közel-keleti rendezés nélkül?

– Bin Ladent sokkal jobban foglalkoztatta Szaúd-Arábia, mint Izrael. Ezzel együtt

nagyon pesszimista és szomorú vagyok a Közel-Keleten történtek miatt.

Amikor 1993-ban Arafat és Rabin kezet rázott a Fehér Házban, boldog voltam. Azt hittem, az élettől megkaptam az elégtételt, most már minden lehetséges. Tíz évre rá már nem vagyok ebben biztos.

– Rabint végül nem a palesztinok ölték meg...

– Hanem egy zsidó. Életemben csak kétszer szégyelltem magam zsidóként. Amikor egy Baruch Goldstein nevű orvos, családapa, vallásos zsidó tüzet nyitott a mecsetben imádkozó muzulmánokra. Akkor jutott először eszembe, hogy ha ő is zsidó meg én is, akkor itt valami nem stimmel. Ugyanezt éreztem azzal a fiatalemberrel kapcsolatban is, aki lelőtte Rabint. Amikor egy barátomtól megtudtam, mi történt, nem tudtam visszatenni a telefonkagylót a helyére, úgy remegett a kezem. A temetésre az elnök magával vitt az Air Force One-on, de egész úton egy szót sem tudtam kimondani.

nol.hu