Az Unió tizenöt szélsójoboldali pártja közös nyilatkozatot adott ki, az Unió jövőjével kapcsolatos elképzeléseikről.
Ezzel a dokumentummal – először – deklaráltan közös platformra helyezkedtek, és belengették, hogy a jövőben talán egységes frakcióként kívánnak működni.

Az aláíró pártok: a lengyel kormányzó PiS: Jog és Igazságosság (Kacziński), a Fidesz, a francia Nemzeti Tömörülés (Le Pen), Salvini Ligája és a másik olasz fasiszta párt, az Olasz Testvérek, a spanyol Vox, az osztrák Szabadságpárt, a belga Flamand Érdek, a Bolgár Nemzeti Mozgalom, a Dán Néppárt, az Észt Konzervatív Párt, a Finn Párt, a Görög Megoldás, a holland JA (Helyes Megoldás) 21, és a román Keresztény Nemzeti Parasztpárt.

E pártok – a frakcióárva Fideszt leszámítva – mind a Konzervatívok, illetve az Identitás nevű uniós frakciók tagjai (mely frakciókba egyébként kívülük más, a nyilatkozathoz nem csatlakozó pártok is tartoznak, úgyhogy e két – jobbos – frakcióban is törést okozhatnak.)

Három szoros szövetséges, a német újfasiszta AfD, a cseh ANO (Babiš) és néppárti frakcióban ülő Szlovén Demokrata Párt (Janša) nem csatlakozott a közös nyilatkozathoz.
(Az AfD talán választási taktikai okokból, utóbbi pedig talán a soros uniós elnöksége miatt nem látta alkalmasnak az időpontot arra, hogy e kollektív fellépés keretében pont most mosson be egyet a Bizottságnak, vagy a néppárti tagságát nem látja/látják közösen egyelőre célszerűnek a Fidesz mintájára kockáztatni.)

A javaslatban "mindössze" az Európa Parlament jelenlegi formájában történő felszámolását, az uniós jogalkotásnak nemzeti kontroll alá vételét, a bevándorlások megszüntetését követelik.

Orbán és Salvini viszont nem tudta elérni a legfőbb célt: az új, egységes frakció megalakítását, holott nyilvánvalóan erre készültek.

A tömörülés szorosabbra fűzésének pillanatnyilag három akadálya látszik: személyi, taktikai és stratégiai.

Ki lenne a főnök? A kis/törpe pártok harcias, de nem jegyzett, no name vezetői egyelőre nyilván nem dédelgetnek ilyen ambíciókat. Kaczyński beteg, pályafutásának vége felé jár. Ő már nyilván nem kíván vezető szerepet betölteni.
Salvini, Le Pen és Orbán viszont igen.
Minden tiszteletükkel Orbán iránt, Le Pen, mint Macron kihívója, és Salvini, olasz kormányfő-aspiráns nyilván nem óhajtja, és meg sem engedheti magának, hogy európai domináns hatalom pártjának, esetleg magának az államnak vezetőjeként másodhegedűs legyen a törpe Magyarország vezére mögött. És a másik mögött sem. Ezek mind kemény, elsőbbségi nacionalisták! Orbán viszont csak, mint élharcos tudja magát elképzelni.

Ráadásul a két olasz fasiszta párt vezetője, Salvini és a feljövőben lévő Meloni (Fratelli d'Italia) komoly harcot vív egymással a szélsőjobboldali vezető szerepért, a másik párt kiütéséért.

Ha közös frakciót alakítanak, azzal megszűnik a befolyásolási lehetőségük a jelenlegi frakciójukban. Ami e két társulat esetében szavazásoknál, közös frakcióálláspontok kialakításánál a terep átengedését jelenti a jobboldali, de nem szélsőjobboldali jelenlegi frakciótársaknak.

Az oroszokhoz való viszony megkerülhetetlen kérdésében éles a szembenállás az oroszoktól rettegő lengyelek, észtek, litvánok, finnek, románok, másfelől a többiek közt, akik vagy semlegesek az ügyben, vagy kifejezetten oroszbarát politikát folytatnak, mint a bolgárok, a csehek és Orbán.

(Mellesleg, az e kérdésben való pártállástól függetlenül majd mindegyiküket, nyíltan vagy titokban, így vagy úgy, a fő érdekelt, Putyin pénzeli.)

Egyelőre hát, összeállni csak látszik a nagy csapat!

Másfelől viszont nem értek egyet azokkal, akik szerint e kudarc miatt máris temetni lehet a szélsőjobboldalt.
Ezek azok az önáltatások, melyeknek semmi alapjuk nincs, inkább a vágyakat ruházzák fel valóságtartalommal.

Le Pen komoly esélyekkel vág neki az elnökválasztásnak, mellesleg egy másik széltoló, Macron ellen, dacára annak, hogy a helyhatósági választásokon leégtek. (Macron is.) A hagyományos bal- és mérsékelt jobboldali pártok sehol nincsenek.
Salvini hatalomra kerülését csak egy szakértő (Draghi) által vezetett, képtelen összetételű kormány alakításával akadályozták meg, új választások kiírásának elkerülésére, mely kormánynak egyébként Salvini is tagja. A Liga diadalútját pillanatnyilag csak a semmiből hirtelen komoly konkurenssé avanzsált másik fasiszta párt, az Olasz Testvérek szakíthatja meg. A hagyományos politikai elitet a kilencvenes években váltó új, de hagyományos értékrendet követő politikai elit itt is a víz alá merült.
Hollandiában Wilders pártja a második legerősebb, ennek ellensúlyozása csak koalíciós kézfogókkal történhet.
Spanyolországban a semmiből előbukkanó Vox máris komoly kihívója a baloldali kormánynak, ráadásul nem is szeparatista, hanem azon átívelő mozgósító erővel.
Svédországban a jelenlegi kormányválság kimenetele hajszálon múlhat, mivel a szélsőbal, sajátos, vagy nem is olyan sajátos módon összeállt a helyi fasisztákkal.
Az osztrák Szabadságpárt, ha megrogyva is, túlélte Strache üzelmeit, továbbra is a pályán van.
Az AfD, ha meg is torpant, nem marginalizálódótt, amint remélték. Ehhez jön még a Merkel távozását követő nyilvánvaló bizonytalankodás a CDU soraiban. Egy köztiszteletben álló vezető pótlása, akire sokan át is szavaztak, nem lesz egyszerű feladat.
Görögországban a szélsőjobb mindig számba veendő tényező volt (csakúgy, mint a szélsőbal), és elég egy recesszió, hogy kormányra kerüljenek.
Kelet-Európáról, mely úgy tűnik, most már szinte kivétel nélkül, testületileg megtalálja a maga természetes helyét a diktatórikus berendezkedésű országok közt, ne is beszéljünk!

Két általánosítható érvényű megállapítást hagynak itt az ujjongók figyelemen kívül:
- a XX. században az európai demokráciákat irányító hagyományos poltikai elitnek többé, kevésbé elfogyott az ereje, és erodál a támogatottsága.
E pártok mindenütt sorra morzsolódnak fel, marginalizálódnak, vagy tűnnek el a palettáról.
- a tendencia, itt-ott megtorpanásokkal (USA, Izrael), az utóbbi húsz évben egyértelmű: a "populizmus" előretörése.

(A populizmus nem a megfelelő kifejezés: az általános választójog bevezetése óta fő választási szempont a népóhaj figyelembe vétele, kiszolgálása, főként manipulálása. Bár a háború utáni állapotokhoz képest kétségkívül minőségi romlás állt be e téren az elmúlt harminc évben – az első nagy hantás Európában Berlusconi, a maiak az ő köpenyéből bújtak elő –, de ez nem változtat a lényegen: mióta a közönség szavaz, mindig a közönségnek alájátszás a nyerő! És bejön! Mert az emberi ostobaság egyenletesen oszlik el a Földön.
Legutoljára az általában érettnek tartott britek hozták össze történelmük legrosszabb döntését, bedőlve néhány szélhámos csalónak.
Volt eddig egy határ, amit a politikusok nem léptek át: betartották a játékszabályokat. E mai új fiúk/lányok skrupulusok nékül áthágják.
Ezek nem populisták! Ezek fasiszták!)

Csak egy kis recesszió szükségeltetik hozzá, és a demokratikus erőket a saját fegyverükkel, választásokon fogják itt, Európában megverni. Azok, aik a saját uralmuk érdekében lebontják az őket hatalomra juttató demokratikus intézményrendszert.
Mint Hitler és Mussolini. Mint Trump és Netanjáhú.
Meg Orbán