Nemcsak a szerelembe lehet belepusztulni, hanem a szeretetéhségbe is. Ez a baj legalább annyira pusztít, mint a különböző önpusztító szerek. Ha pedig a kettő párosul, akkor abból csak egy villanásnyi élet marad. Ez volt a sorsa Janis Joplinnak, aki 45 éve, 1970. október 3-án, életének 28. évében halt meg.

Janis volt az első, aki a rockban egyszer s mindenkorra felszabadította a lányokat a maga kétségbeesett féktelenségével, lesöpörve magáról minden álszent erkölcsiséget. Addig a fehér zenében a női nem képviselőinek többnyire csak édeskés, romantikus szerepet osztottak, legfeljebb az egy szál gitáros szelíd “folk-Madonnáknak” jutott még hely az 1960-as évek tiltakozó és békemozgalmainak köszönhetően. A nyílt erotikát, a szókimondást, az érzelmek szabadjára engedését meghagyták a feketéknek. Janis azonban fittyet hányt a konvencióknak.

Joplin 1943. január 19-én született a Texas állambeli Port Arthurban. Mélydéli, konzervatív családban nőtt fel, a Ewingok (és Bushok) világában, ahol főleg a negédes country-zene dívott. Neki azonban a blues kellett, számára Bessie Smith volt a bálvány. Egy idő után az ő reinkarnációjának tekintette magát, mert valahová tartozni akart. Janisben pusztító erő lakozott, de ez a pusztítás nemcsak énekében nyilvánult meg, hanem saját maga ellen is fordult. Családja nehezen emésztette meg szabadságvágyát, a középiskolában a lányok kiközösítették, a főiskolán pedig megválasztották a “legcsúnyább fiúnak”. (Külseje örökké nyomasztotta, pedig, ha jó formában volt, kifejezetten vonzó tudott lenni, maradt utána néhány gyönyörű kép, még aktfotó is.) Ezért csapódott a fiúbandákhoz, akik inkább befogadták, velük csavargott – és ivott. De legalább így lehetősége nyílt arra, hogy az addig férfikiváltságnak tekintett fehér blues útját válassza, és annak egyik legnagyobb alakja legyen.

1965-ben San Franciscóban ismerkedett meg Joplin az akkori “hippi-főváros” zenészeivel, akik valóságos közösséget alkottak az LSD-vel kísérletező Ken Kesey-vel, a Száll a kakukk fészkére írójával. Ebből a körből került ki Janis első zenekara, a Big Brother and Holding Company, amellyel nagy pillanata 1967 nyarán, a Monterey-i popfesztiválon jött el. Joplin mélyről jövő, rekedt üvöltése, lelki tabukat döntögető rögtönzései valósággal sokkolták a közönséget. Egy évvel később elkészült a Cheap Thrills című lemezük, rajta Janis védjegyével, a Big Mama Thorntontól átvett, szinte elviselhetetlenül kegyetlen Ball and Chainnel, Gershwin Summertime-jának lírától megfosztott változatával és egy másik Joplin-örökzölddel, a Piece of My Hearttal.

Az 1969-es I Got ‘Em Ol’ Kozmic Blues Again, Mama még erőteljesebb lett, ezen hallható a soul-zene egyik csúcsa, a Kozmic Blues, a már-már játékos Try, a Maybe, és igazi rhythm-and-blues-zá érlelődött Joplin szívében és torkában a Bee Gees szirupos slágere, a To Love Somebody. Ez volt Woodstock éve, és bár Janis ott is csúcsformában énekelt, egyre nagyobb sebességgel rohant a vég felé: bizonytalanságában, magányában egyre erősebben ivott (jellemző módon felhasználták egy Southern Comfort whisky reklámozására). Belemerült a drogozásba is, próbált kilépni saját imázsából, de ezek szívszorítóan szánalmas kísérletek voltak.

Szerelmi próbálkozásai is egytől egyig csődöt mondtak. „A koncerten szeretkezem 25 ezer emberrel, aztán hazamegyek egyedül” – mondta egyszer keserű öniróniával. Az egyik legmegrázóbb róla készült fotón egy öltözőben egy széken elterülve egy whisky-s üveget szorít a hasához: neki csak ez jutott „igaz szerető” gyanánt.

Utolsó, Pearl című albuma az önégetés szinte orvosi pontosságú lenyomata: aki úgy énekelte a rohanó Move Overt, olyan segélykiáltást hallatott, mint a Cry Baby-ben, aki olyan eldohányzott, elivott kacagásba fojtja a Mercedes Benz végét, az tudja, hogy közel a vég. Még némi reményt ad a Me and Bobby McGee, de a Get It While You Can-be stílszerűen beleadta utolsó leheletét: ragadd meg, amíg lehet.

A Pearl utolsó felvételének másnapján találtak rá holtan egy lepusztult Los Angeles-i szállodában: Janis Joplin szétroncsolt szervezetének egy heroin-túladagolás adta meg a kegyelemdöfést.

gepnarancs.hu