Bár úgy tudták és hirdették, hogy a gyarmatokon civilizatórikus szerepet látnak el, amelynek a helyi lakosság is haszonélvezője, nem volt kétséges, hogy a gyarmatosított területeken nem ugyanazokat a normákat és eljárásokat érvényesítik, mint az anyaországokban. Még kevésbé tartották magukat a normákhoz gyarmataik szomszédságában, ahol a fő törekvésük a gyarmatok határainak biztosítása volt - fegyverrel, pénzzel, diplomáciával.

Amint az USA megerősödött, Latin-Amerikát a maga "hátsó udvarává" tette, amelynek eszközei messze estek az USA alkotmányától. Ez a kontraszt akkor vált igazán markánssá, amikor felszámolták a rabszolgaságot az USA-ban.

A XX. század világháborúiban a nyugati demokráciák szövetségi politikája sem elvi-politikai kritériumokon állt: az Antant fontos tagja volt a cári Oroszország, a Szövetségeseké a sztálini Szovjetunió. A háború után a világrend elvben az ENSZ alapokmánya magasztos elveinek elfogadása alapján állt, valójában azonban a vezető nyugati országok - a beszélő viszony fenntartásának és más pragmatikus szempontoknak érdekében - folyamatosan túltették magukat azon, hogy bizonyos tagországok messze nem felelnek meg az elfogadott elveknek.

A gyarmati rendszer felbomlása bizonyos mértékig csökkentette a kettős mérce látványos voltát és bizonyos fajta demokrácia több kontinensen is gyökeret látszott ereszteni. De a béke fenntartásának érdeke, a globalizáció és a gazdasági érdekek újra és újra szükségessé tették a szemhunyást a különböző partnerországok belső viszonyaival kapcsolatban. A végtelenségig lehetne sorolni a példákat ennek illusztrálására.

A kettős mérce azonban valamiféleképpen érvényesült a "mi" és az "ők" vonatkozásában: ami fölött "náluk" félrenéztek, az "nálunk" nem volt megengedhető. A "mi"-t praktikusan a NATO-val és az EU-val azonosíthatjuk. Ha azonban a legutóbbi fejleményeket nézzük, még ez a megkülönböztetés is kezd megkérdőjeleződni.

A NATO szempontjából sarkalatos kérdés Törökország. Az atatürki rendszer a nyugati demokrácia sajátos esete volt, ahol az időnkénti katonai puccsok rántották vissza az országot a közös alapra. Most azonban egyre világosabb, hogy Törökország egyre kevésbé áll a tagok közös értékrendje alapján. (Olyan "epizódoktól" meg eleve tekintsünk el, mint a görög ezredesek átmeneti uralma, vagy a ciprusi háború.) Minthogy a török rendszerváltás aligha átmeneti jelenség, a NATO nem kerülheti el, hogy döntsön: fenntartja a "bent-kint" kettősséget, vagy átalakul konvencionális katonai szövetséggé.

Az EU számára néhány volt szocialista tagország fejleményei jelentenek ugyanilyen kihívást. Az unió számára két út lehetséges. Vagy komolyan veszi az alapját képező szerződés-sorozat betűjét és szellemét és ragaszkodik értékközösség jellegéhez - ebben az esetben válaszút elé kell állítania a renitens, deviáns országokat: bent vagy kint. Vagy pedig egy kétfokozatú Európa azt fogja jelenteni, hogy az értékközösség csak a belső magra érvényes, és a mag-Európához tartozók más megfontolásból hajlandók támogatni egyes peremországok kleptokrata illiberális rendszereit is, ahol nagyvállalataik is egyedi külön-alkukat kötnek a hatalom gyakorlóival.

balintafatalista.blogspot.ro