A falu keletkezéstörténete is eleve legendás, ezért az utóbbi években előszeretettel foglalkozik vele úgy a magyar, mint a román sajtó. Annak ellenére, hogy még 100 éves sincs, létrejötte és fejlődése jól dokumentált, a kor történelmi-társadalmi kontextusából érthető, mégis olyan mint egy népmese:

Volt egyszer egy öreg király, akinek az országát megtámadta az ellenség. A király azoknak, akik hősiesen visszaverik az ellenséget, jutalmul a távoli tenger partján annyi jól termő földet ígér, ameddig csak a szem ellát. A bátor csángók vállalták, és ki is állták a próbát, harcolva visszaverték az támadókat. Így kerültek az Óperenciás-tenger mellé, ahol építettek egy takaros falucskát, szép, magas tornyú templommal. Ma is boldogan élnek – aki nem hiszi járjon utána!

Utánajártunk. A tengertől alig 14 kilométerre lévő Konstanca megyei faluba kora délután érkeztünk. A nyár közepi meleg ellenére a római katolikus templom előtt vagy 40-50 fős csoport várt minket, tucatnyi sajtóst, akik az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala által szervezett etnokulturális örökséget feltérképező körúton vettünk részt.

Rögtön két meglepetés ért: az egyik, hogy jellegzetes bákói csángó akcentussal, de magyarul is köszöntöttek minket. Pedig az erre vezető úton arról beszélgettünk, hogy aligha lehetséges, hogy még beszéljék a nyelvet. A másik meglepetés pedig az volt, hogy a félreismerhetetlen moldovai csángó népviseletbe öltözött idősebb asszonyok mellett, egy csoport tizenéves fiatal is várt, német népviseletbe öltözve. 

A meredeken tűző napsütés elől az adományokból épített, 2012-ben felszentelt templomba húzódtunk. A hivatalos üdvözlések után beszélgetések alakultak ki, amelyekből kiderült, hogy a faluban megközelítőleg 700-an laknak, 80 százalékuk római katolikus, a többi román ortodox, de él a faluban néhány óhitű lipován, illetve muszlim tatár is.

Mikor visszakérdeztem, hogy akkor a falu 80 százaléka, ami 160-170 családot jelent, az mind csángó-e, akkor kitérő választ kaptam. „Katolikus, az biztos. De mindenki annak tartja magát, aminek akarja: ki csángónak, ki románnak, ki németnek. Voltak vegyes házasságok is, azok most mit mondjanak? Sokfélék vagyunk, de mind Istenben hiszünk” - mondta a falu román ortodox pópája, aki ugyancsak örömmel üdvözölt minket.

Forrás: transindex.ro

A közösség nem hivatalos előljárója, Emanoil Rujanschi (Ruzsánszki Emanuel), akinek édesanyja csángó, édesapja német volt, röviden elmeséli a falu keletkezésének történetét. Jól ismeri, hiszen időt és energiát nem kímélve, felkutatta a jászvásári, bákói, bukaresti és konstancai levéltárakat, hogy a települést érintő dokumentációt összegyűjtse. E mellett az idős emberek vallomásait, beszámolóit is lejegyezte, majd összeállította a falu monográfiáját – amennyire erejéből telt. Elmondta, hogy a tényleges, tudományos színvonalú monográfia megírása a következő generáció, és a tudományos élet képviselőinek feladata lesz.

A falu alapításának kulcspontjai az első világháború és az előtte-utána zajló földreformok voltak. Az 1916-ban háborúba lépő Román Királyság kezdeti sikerei után erős ellentámadással szembesült, sőt az év végére Bukarest is elesett. I Ferdinánd román király kénytelen volt Moldovába menekülni, ahol újraszervezte a vereségtől demoralizálódott hadseregét. A vidéki lakosságot főként az elhúzódó és a nagybirtokos politikai-társadalmi szereplők által megakasztott földreform rendezésének ígéretével tudta motiválni. Vagyis azt mondta, hogy földet kapnak azok, akik részt vesznek a háborúban.

Emanoil Rujanschi szerint a bakó megyei Lujzikalagorból és környékéről körülbelül 100-nál több férfi vett részt az ojtozi ütközetben, sokan oda is vesztek. Majd mikor a háború lezárult, és 1921-ben sorra került a földosztás – ami a vidéki lakosság elégedetlenkedése miatt halaszthatatlanná vált– akkor kiderült, hogy Moldvában nincs elég földterület. Így az állam felajánlotta, hogy Dobrudzsában kapnak területeket. Lujzikalagorból 40 család vállalta ezt. Csángó-magyarul Rujanschi így foglalta össze: „Akik megmaradtak a Nagy Verekedésben, vagy akik maghóttak azik társiknak vagy a gyerekinek, a király adott földet, itten Dobrodzséban.”

Az elöljáró monográfiája szerint az első csángó telepesek Dobrudzsába 1922-ben érkeznek. Az elbeszélések alapján vélhetően a mai Independența község környékén kaptak volna földeket, amit nem fogadtak el, mert a térségben nem volt jelen a katolikus egyház. Így kerültek az akkori Ferdinand I vagy Cara-Mura (ma Mihail Kogălniceanu) község környékére, ahol az ott letelepedett németeknek köszönhetően volt katolikus egyházi jelenlét.

Viszont az erdőkhöz, hegyekhez szokott bakóiak számára ijesztő volt a lapos pusztaság, s mert abban az évben szárazság volt, termés is alig lett. Ezért a nagy részük inkább visszatért Lujzikalagorba. A falu alapítása néhány elszánt emberen múlott, akik ideiglenes kis kunyhókat készítettek, és maradtak. Hogy a Konstanca megyei prefektúrán meglegyen az okmányokban szereplő telepesek létszáma, a vásárban szedtek össze kellő embert, akik telepesnek vallották magukat – áll az elöljáró elbeszélésében.

Így történt a falu hivatalos megalapítása, amely az ojtozi csata emlékére Ojtoz (Oituz) nevet kapta, és gyakorlatilag néhány földbe ásott kunyhóból állt.

A következő évben viszont nagyon szép termés lett, aminek hatására újabb 8 család érkezett Lujzikalagorából, majd 1924-ben az állam hozzájárulásával – ingyenes vasúti szállítás biztosításával 2 családnak 3 vagonnyi hely állt rendelkezésére – megérkezik a 39 telepes család, akik ténylegesen fel is építik a falut.

A második világháború ismét durván megkavarta Románia etnikumait, a csángó település szempontjából az volt az érdekes, hogy 1940-ben Dobrudzsából (is) erőszakkal áttelepítették a német lakosságot a Harmadik Német Birodalomba, helyükre a balkáni államokból érkező arománok költöztek be.

Forrás: transindex.ro

A templom falában emléktábla a falu hőseinek: nélkülük nem is létezne Ojtoz. A templom falában emléktábla a falu hőseinek: nélkülük nem is létezne Ojtoz.

Aztán a háború után a németek egy részét visszaküldték. Mivel a Kara-Muraba (M. Kogălniceanu), és a Cogealiaba (Cogea-Ali, ma Lumina, a falu közigazgatásilag ide tartozik) ezek a német családok már nem tudnak visszaköltözni, végül Ojtozban telepednek le – leszármazottaik fogadtak minket német népviseletben.

Emellett a fiatal falu befogadott néhány román ortodox családot is (ma 18 család van), de nyitott volt a tatárok, a lipovánok előtt is. 1940 és 70 között a falu összetétele vegyessé válik, a közösség közös nyelve a román lesz.

1990 után a német lakosság többsége emigrál, majd később is, a gazdasági nehézségek miatt, származástól függetlenül egyre többen mennek külföldre dolgozni, célpontjaik főként Németország, Spanyolország és Olaszország.

A hűvös templomban zajló nyilatkozásokból, interjúkból, beszámolókból kirajzolódó falutörténet mindenkire hatással van.

A meghitt hangulatot oldja, hogy a nyolc asszonyból álló énekkar csángó népdalokat énekelt. Ezeket szüleiktől tanulták, akik – ahogy ők emlegetik – még Kologorban születtek. A viselt ruháik is még Bákóból származnak, csak az énekkar létrejötte után nyertek jelentőséget: „S mük ezeket a kosztumokat, amik vannan réttünk, tartottuk sok esztendőt. Csak most két-három esztendők vettük ki, hogy menünk énekelni, menünk ki hova hív. Énekelünk csángóul, magyarul es, és oláhul es. Nyolcan vagyunk, mikor senki nem lipszik”, mondja Angelica Adam kórustag. De a fiatalok már nem nagyon akarják megtanulni sem a népdalokat, sem a nyelvet, és a népviseletet sem érdekli őket, panaszolja el több társával együtt. „De műk sosem beszéltünk úgy adévőrátul magyarul” - egészíti ki Kocsis Ádám, aki 56-ban költözött a faluba.

A népviseletet az idősebb generáció szívesen viseli, nagy ünnepekkor abban mennek a templomba, vagyis főként karácsonykor, húsvétkor. Vagy az augusztus 15-i Mária-napi búcsúkor, amikor hazalátogatnak azok is, akik külföldön dolgoznak: ez a falu nagy ünnepe. Azt is elmondják, hogy a kezdetektől folyamatos kapcsolatot ápolnak Lujzikalagorával, az ott élő „nyámurával”, évente meg szokták látogatni őket.

Középen, csángó népviseletben Scripcaru Elisabeta (Erzsébet) és Angelica Adam Középen, csángó népviseletben Scripcaru Elisabeta (Erzsébet) és Angelica Adam
A gyerekek román nyelvű iskolai oktatásban részesülnek. Magyar nyelvre és népdalokra Scripcaru Elisabeta, vagyis Erzsébet tanítgatja őket szabadidejében, a templomban tartott hétvégi foglalkozásokkor.

A falu lakossága az egyre több magyar érdeklődőnek és turistának készségesen megpróbál szállást biztosítani, és szívesen mesélnek történetükről, mondja Trascău János, aki nagyon bizakodó a település jövőjét illetően.

Ahogy a melegben végigsétálom a templom körüli utcaszakaszokat, megállapítom, hogy éppen újraépülőben van a falu, de nyomasztóan kihalt. Lehet, hogy csak a nagy meleg miatt. Vagy azért, mert a lakosság egy része éppen munkában van: a környékbeli mezőgazdasági és ipari telepeken esetleg a közelben lévő Konstancán dolgoznak. De egy másik része már külföldön él, ők csak házat felújítani, újraépíteni és ünnepelni járnak haza.

Miközben a médiában vissza-visszatérően zajlik a nagy vita, hogy a csángók elrománosított magyarok-e inkább, vagy elmagyarosított románok, ők az etnikai identitást félretéve, a megmaradt vallási önazonosságot megőrizve nyugaton keresik a boldogulás lehetőségét. Mint több millió társuk a közép-kelet európai térségből.

Az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala újságíróknak, turizmussal foglalkozóknak, szakértőknek szervezett körutat Dél-Dobrudzsában, azzal a céllal, hogy a térség etnikai-kulturális-vallási sokszínűségét feltérképezzék és népszerűsítsék.

transindex.ro