h i r d e t é s

A foglalkoztatás és a bérezés nemzetpolitikai kérdés

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

A foglalkoztatás és a bérezés nemzetpolitikai kérdés

2018. december 28. - 11:25

 

A politikai és gazdasági elit egyaránt rádöbbent – írtam a parlamenti választások előtt –, hogy Magyarországon súlyos krízist okoz a munkaerő növekvő hiánya.

A kép illusztráció! - Forrás: Cvonline

Száz évvel az amerikai „kitántorgás” után ismét fiatal, munkaképes nemzedékek emigrációja apasztja a nemzet erejét. Munkásellenes törvényekkel sújtott  emberek sokasága vesz vándorbotot a kezébe, hogy „lábbal szavazzon” a mértéktelen kizsákmányolás ellen. Vándor munkavállalók járják az országot, vonulnak az Alföldről a Dunántúlra, vidékről a fővárosba és a szélrózsa minden irányába. Megállíthatatlan sokaságban mennek Európa és a világ fejlettebb országaiba. A urak pedig titkon örülnek, hogy sokan hazautalják – egyelőre - a keresményüket.

Várható volt 2011. után, hogy az uniós moratórium lejártával lesznek, akik élni akarnak a külföldi munkavállalás lehetőségével. Arra azonban kevesen számítottak, hogy a magyar kormány a flexibilitás jelszavával bevezetett munkaügyi intézkedésekkel maga lökdösi át saját polgárait a megnyílt kapukon. Orbán Viktor kedvében akart járni a külföldi és hazai munkaadóknak. Csak nem vette észre közben, hogy számolatlanul pazarolja az ország szinte egyetlen kincsét, az emberi erőforrást, a humán tőkét. Munkaalapú társadalom jelszavával kábítja szavazóit, de ez a kifejezés nem jelent mást a gyakorlatban, mint a rabszolgaság modern formáját.

Visszatekintve az új Munka törvénykönyv 2012. júliusi bevezetésére és látva az újabb módosítást, kénytelenek vagyunk megismételni korábbi kijelentésünket, miszerint a foglalkoztatással és bérezéssel összefüggő döntések csak nemzetpolitikai felelősséggel hozhatók meg. A felelősségben osztozni kell a szociális párbeszéd minden szereplőjének, a kormánynak, a munkaadóknak és a szakszervezeteknek is. Máskülönben a nemzetről szóló minden megnyilatkozás szavazatszerző, üres szócsépléssé válik.

Hosszú és nehezen elmondható történet, hogy a jobbágyfelszabadítástól az ipari társadalom kialakulásán és a tervgazdaságon keresztül a hazai munkásság hogyan jutott el a rendszerváltással végrehajtott tőkés restaurációig. Annyi bizonyos, hogy a magyar munkások számára a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) visszahozta a kapitalizmus minden brutalitását. A rendszerváltás alkotmányával együtt sírba lökte a szociális piacgazdaságnak nevezett szégyenlős profitszerzést.

A hatalmon lévők 1990-2010. között csökkentették, de felszámolni nem merték a dolgozó emberek szerzett jogait. A taxisblokád, valamint a szocialisták kétszeri visszaszavazása a kormányzati pozícióba, átmenetileg visszafogta a társadalmi hierarchia alsóbb szintjeire szorultak elnyomását. A munkaügyi intézmények fenntartották a béralku, az érdekegyeztetés és a munkabeszüntetés lehetőségét, prezentálták a szociális partnerek közös felelősségének a látszatát. Ez a világ a NER-ben megszűnt.  

A 2008. évi gazdasági válság tovagyűrűző hatásai megrengették a munka világát is. Az állásvesztés, a lakossági hitelek bedőlése, az infláció felőrölte a munkából élők sokaságának erejét. A képzettebb, de koruknál fogva kevésbé mobilis munkavállalók közül sokan az egyéni túlélés útjára léptek. Úgy érezték, jól teszik, ha elengedik a szabadság, egyenlőség és szolidaritás eszméit. Elhitették magukkal és a környezetükkel, hogy csak az egyéni akarat számít, csak az a fontos, hogy közel legyenek a kegyosztó kézhez és bármi módon megelőzhessenek másokat. Tétlenül nézték, hogy az Orbán-Gaskó paktum olyan munkaügyi szabályozásnak nyit teret, amelyben szakszervezetek asszisztálnak a munkavállalás szabadságának a korlátozásához.

A kapitalista átalakulást vezénylő elit két évtizeden keresztül a tőke hiányában és a fölös számban rendelkezésre álló munkaerőben látta a társadalmi egyensúly felborulásának veszélyét. Az egyensúlyt a tőkeimport növelésével és a munkaerő exportjával vélte helyreállíthatónak. Mindkét problémára megoldásnak tekintette az Európai Unióhoz való csatlakozást. Kevesen gondoltak arra, hogy majd a bejövő tőke és a kimenő munkaerő a határon elkerüli egymást.

Megkerülhetetlen kérdés, hogy Orbán Viktor a 2010. évi győzelme után miért hihette azt, hogy kormánya egyszerre képviseli a munkáltatók és a munkavállalók érdekeit is? Miért gondolhatta 2011-ben, hogy látszategyeztetéssel és megvesztegetéssel is elfogadtathatja a szakszervezetekkel az új Munka törvénykönyvét? Mire számított 2018. decemberében, amikor minden észrevételt félresöpörve a parlamenten átverte a túlóratörvényt? Tehette mindezt azok után, hogy a polgári kormány korábban minden lehetséges eszközzel lerontotta a szakszervezetek megítélését. Képviselőiket kiszorította az egészség- és nyugdíjbiztosítás, a fogyasztóvédelem ellenőrző szerveiből és más területekről is. Lényegében negligálta a képviselethez való jogot, elvette a kollektív érdekek védőinek eszközeit és szuverenitását.

Meglehet, nagy árat kell fizetni az előttünk álló években a munkavállalói érdekvédelem elsorvadásáért. Megfelelő képviselet nélkül ugyanis a munkavállalók kénytelenek lesznek maguk kézbe venni az ügyeik intézését. Akkor és úgy, amikor a sérelmeik meghaladják a tűrőképességüket. Bárhogy is fogadják az új évben a dolgozó emberek a „rabszolgatörvény” bevezetését, az ország számára kedvezőbb lenne az ellenállás vállalása, mint az érintettek külföldre menekülése.

A hivatalos munkaidő naptár szerint 2019-ben 249 nyolc órás munkanap, 11 munkaszüneti nap (ünnep) és 104 pihenőnap (szombat-vasárnap) lesz. 1992 órát kell ledolgozni a teljes munkaidőben foglalkoztatott embereknek. Lehet számolgatni a 400 órára növelt plusz leterhelést. Lehet kalkulálni a munkaidő-keret három évre való növelésével járó hátrányokat. Aztán számolgatni lehet, hogy mikor szakad el a cérna, az év elején vagy csak később, amikor az érintettek a bőrükön érzik a törvényhozó alig leplezett szándékát.

A miniszterelnök és a pénzügyminiszter nyilatkozataiból úgy tűnik, hogy nem értik a 2012-ben bevezetett munkaidő-keret intézményét. Keveset tudnak arról, hogy a próbaidő, a szabadság kiadása, a felmondás körüli ügyeskedés, valamint az egykulcsos adó és a minimálbérek kiterjedése milyen feszültségeket okozott az elmúlt években a különböző foglalkoztatási csoportokban. Azt sem látják, hogy a jogi szabályozásra rárakódik a személyzeti munka (HR) száz trükkje. Nem értik a csoportos teljesítmény bérezés alkalmazásával teremtett kényszereket sem. Az egykori diákmunkák során szerzett tapasztalatokkal egyszerűen nem képesek felfogni a munkavállalók mai kiszolgáltatottságát. Szorgalmasan ismételgetik viszont a kommunikációs tanácsadók szövegeit arról, hogy a túlóratörvény lebontja a több keresetre vágyók előtt a bürokratikus akadályokat. Alulról nézve ez bicskanyitogató rablómese. Távol esik minden nemzetpolitikai felelősségtől.


 

h i r d e t é s