Az utóbbi évek alatt megszerzett tapasztalataimat adnám itt közre, hátha másnak is hasznos lehet.

Az esetek Budapesten történtek, tehát nem tükrözik azt ami az országban található!

Az első amivel az ember találkozik, mikor az édesanyja megöregszik és annyira szerencsés, hogy mozgásban nem korlátozott, hogy miként tudja biztosítani a mama felügyeletét, ha olyan helyen dolgozik a család ahol alacsony a függetlenségi szint. Családunk szerencsés mert a szükséges anyagiakkal rendelkezünk. Ez a szakasz viszonylag egyszerűen megoldható amíg nincs nagyobb probléma, mert a családsegítő hálózatot az önkormányzatok elég jól kiépítették, az élelem beszerzése sem jelent problémát, mert elég jó a kiszállított élelmiszerek minősége és a cégek pontossága, természetesen ez már anyagi kérdés és ezt már csak egy szűkebb réteg engedheti meg, ugyanúgy mint a távoli őrzést és riasztást.

Azonban ha beáll a baj, akkor találkozik az ember az egészségüggyel, az elmúlt két évben ötször ültem a város különböző kórhazainak sürgősségi részlegében, a legrövidebb szakasz hat óra, még a leghosszabb több mint tíz óra volt. Az idő nagyon sok tényezőtől függött, részben attól, hogy hány baleset volt a városban és milyen súlyosságú, de ez még érthető, azonban azt, hogy volt olyan ügyelet ahol hét orvos volt szolgálatban, de abból hatan rezidensek voltak, ami a kórház honlapjáról megtudható volt, mert már azt is olvastam a tehetetlen nyugalmamban. Az egészségügyi törvény ugyan tiltja, hogy rezidensek dolgozzanak ezen a helyen, de az a napnál világosabb, hogyha ők nem lennének, akkor a sürgősségi részlegek megállnának.

A rezidensekről azt mindenképp szeretném elmondani, hogy egyetlen sem volt köztük aki tiszteletlen, vagy csak akár udvariatlan lett volna. Méltósággal viselkedtek, nyugalmat árasztottak, azonban azt még sugallni sem szerették volna, hogy komplex tudás birtokában vannak.

A sürgősségi részlegek gerincét a még meglévő sokat látott ápolók, valamint a beosztott egyetlen komplex tudású orvos adta. A rezidensek jelenléte pszichológiailag ugyan előnyös, azonban az egyetlen felkészült orvos szűk kapacitása miatt, olyan többletvizsgálatok készülnek amelyek tapasztalat esetén szükségtelenek, vagy fölöslegesek, azonban a sürgősségen töltött időt iszonyatosan megnövelik, és a kórház más osztályaira olyan terheket rónak, amelyek az ottani orvosok leterheltségét megnöveli és a fő feladatuktól a figyelmet elvonja.

Ezt konkrét esettel is alá tudom támasztani, mert alhasi fájással mentünk beutalóval a sürgősségre, ahol az ápoló protokoll szerint az adatokat felvette és a primer vizsgálatokat elvégezte, majd azt mondta, hogy két dolog lehet, vagy vakbélgyulladás vagy nőgyógyászati probléma, ezért besorolták a nőgyógyászati vizsgálatra, előtte vérvétel, a sorra kerülés és vizsgálat együttesen majd három óra volt, természetesen a vérvétel azonnal. A nőgyógyász kizárta a problémát, majd vissza a sürgősségre, ahol azt mondta a kedves rezidens, hogy a döntéshez sebész kell, de ehhez ultrahang vizsgálat kell. Elmondtuk, hogy a nőgyógyászaton volt ultrahang, amelyre a valóban kedves és udvarias válasz az volt, hogy az nem sebészeti céllal készült. Úgy döntöttek, hogy meg kell várni a sebészt aki sajnos operál nem tudják mikor végez, majd vele lesz az ultrahang vizsgálat. Ez négy óra múlva meg is történt és megállapították a vérvizsgálat és a sebészi vizsgálat alapján, hogy vakbélgyanú! Azonban azt is közölték, hogy nincs sebészi kapacitás ezért maradnak a gyulladás gátlók és a jegelés, valamint ezt már én mondom az ima.

Szerencsére a "komplex" kezelés hatott a műtét elmaradt, majd három napi kórházi megfigyelés után irány haza.

A kórterem rendben volt a kaja nem volt központi kérdés volt, azonban az ápolónő az édesanyámmal együtt távozott a kórházból Németországba, de előtte az utolsó üveg fertőtlenítő maradékával a rábízott kórtermeket felmosta, majd eldobta a saját gumikesztyűjét és elköszönt.

A legfontosabb tapasztalatom, hogy a sürgősségen nincs olyan pont ahol paraszolvencia átadható, maximum a tolókocsit, vagy az ágyat toló segédszemélyzet kenhető, de nekik semmire sincs hatásuk, csak az öregeknek jó, mert visszaköszön a régi tapasztalat és a hit, hogy a rendszer működik.

Az édesanyám eseteiből kilépve egy nyugdíj előtt álló baleseti sebész főorvos barátom, aki most Ausztriában operál egy kis kórházban elmondta, hogy azért hagyta el az országot, mert az egyik legközpontibb helyen lévő súlyponti kórházban már sérült az emberi méltósága is a szakmairól nem is beszélve. A kórház baleseti sebészetén minden ügyeletben három orvos van komplett műtéti stábbal a szükséges altatóssal, gipszelőkkel.

Azonban a munka mennyisége elviselhetetlen lett, mert egy főorvos két rezidens felállásban ügyeltek, ami azt jelentette, hogy a három autópályáról valamint forgalmas főutakról bekerült súlyos sérültek miatt képtelenek voltak ellátni a többi balesetest, mert a rezidensek vele operáltak egy asztalon és asszisztáltak, az asszisztencia egy része figyelte, hogy mit kellene tenni, ha végre egyszer három sebész operálna.

Nem írom tovább, csak annyit, hogy most 8 órában szabad hétvégékkel több mint 1,5 milliót keres bejelentve és reméli, hogy ez hatással lesz a nyugdíjára, mert az közismert, hogy a balesetes sosem ment az orvoshoz kitömött zsebbel.

Visszatérve az eredeti témához, ostorozzák a hálapénzt, a gengszter módszereket, amelyek bizonyára léteznek, magam nem találkoztam vele, azonban azzal a humántőke veszteséggel amely a magyar társadalmat éri az orvosok elvándorlásával, valamint nem célszerű alkalmazásával senki nem számol.

Zeng az ország a negatív esetektől, a gyógyszer lobbi tevékenységéről, meg minden nem tisztességes dologról, csak arról nem szól, hogy közben az egészségügyben nagyon erős többségben dolgoznak és nem erősen fogalmazva heroikus küzdelmet folytatnak azért, hogy az egészségügy rendszerébe kerülő betegek sérültek az adott körülmények között mindent megkapjanak abban rendszerben amelyet a kormányoz elmúlt 13 évben rájuk kényszerítettek.