A kínai értelmiségiek országuk jövőjéről vitáznak
A klisékkel ellentétben, amelyek Kínát egy monolit tömbre zsugorítják, a lakosság mozgásban van, az értelmiségiek pedig gondolkodnak és vitatkoznak.
Forrás: magyardiplo.hu
A járvány miatti bezárkózás elleni tüntetések például meghátrálásra kényszerítették a vezetőket. Korábban a kutatók a járványintézkedésekről, illetve az ország jövőjéről, sajátosságairól, a világba való beilleszkedéséről is élénken vitáztak... Ezeknek a vitáknak Nyugaton kevés visszhangjuk van, pedig fontosak.
Amint azt a Kínai Kommunista Párt (KKP) közelmúltbeli 20. kongresszusa is mutatta, Hszi Csin-ping elnök arra törekszik, hogy elérje, sőt túl is szárnyalja Mao Ce-tung rangját. Egyes kommentátorok szerint ő az „új Sztálin”.[i] A növekvő kínai–nyugati feszültségek idején a Nyugat továbbra is a hidegháború szemüvegén keresztül tekint Kínára, Kína pedig abban a szerepben van, amelyet egykor a Szovjetunió töltött be: Kína a fő ellenfél, és ráadásul a világban a legfontosabb képviselője a tekintélyelvű erőknek.
Ez a szemlélet a kínai gondolkodókat az orosz disszidensek és „refuznyikok” megfelelőjeként állítja be, akiket már azért is a gulágra küldhetnek, mert tiltott könyveik vannak. Kínát olyan országként mutatják be, ahol nincs valódi szellemi élet a magánszférán vagy a börtönökön kívül. Ennek következtében, bár Kína a világ második legerősebb országává vált, Nyugaton csak olyan disszidenseket ismernek a kínai értelmiségiek közül, mint Ai Weiwei művész vagy Xu Zhangrun jogászprofesszor.
A valóságban Kína ma kevésbé hasonlít Sztálin Oroszországára, mint arra a Japánra, amely a Meidzsi-korszakban (1868–1912) jutott hatalomra; ehhez hasonlít Kína ma, Teng Hsziao-ping 1980-as évekbeli reformjai óta. Vannak intellektuális hasonlóságok is, mivel mindkét ország a világ felé való nyitáskor a maga módján fogadta be a nyugati eszméket, és tette félre a „hagyományt”, amely Japánban feudális, Kínában maoista volt. Mindkét országban ez egy élénk, sőt – bizonyos határokon belül – pluralista szellemi életet teremtett.
Kínában ez a pluralizmus figyelemre méltó volt a Hszi Csin-ping hatalomra kerülése (2013 márciusa) előtti években; annyira, hogy valószínűleg ez késztette a pártelnököt arra, hogy szigorítsa a pártállam ideológiai ellenőrzését. Minden erőfeszítése ellenére azonban nem járt teljes sikerrel, mivel az értelmiségi világ megőrizte bizonyos fokú – bár viszonylagos – függetlenségét.
A levelezők köztársasága
Az elmúlt tíz évben egy kutatási projektet folytattam, amelynek középpontjában a kínai közértelmiségiek állnak – azok, akik Kínában és kínaiul publikálnak, akik tiszteletben tartják a Hszi Csing-ping és a pártállam által meghatározott játékszabályokat, de nem a rezsim védelmezői vagy propagandistái.[ii] Létezik egyfajta „levelezők köztársasága”, amely többnyire észrevétlen marad, elnyomja a rezsim fülsiketítő zaja; különösen, hogy az eszmecserék kínai nyelven zajlanak, ami aligha segít. Pedig az ország felemelkedése óta ezt a sokszínű, plurális közösséget gyakori és élénk viták jellemzik. Létezik egy olyan Kína, amely a rezsimétől eltérő nyelven gondolkodik és beszél, bármit is mondjon Hszi és köre a hivatalos csatornákon keresztül.
2000 óta a legfontosabb viták három alapvető, egymással összefüggő kérdés körül zajlanak: Egyedi-e Kína, és ha igen, hogyan? Mi a szerepe a világban, vagy mi legyen a szerepe? Hogyan lehet a legjobban elbeszélni Kína történetét, amihez először is tudnunk kell, mi is az a történet?
A kínai gondolkodásra két jelentős esemény gyakorolt hatást: a Szovjetunió összeomlása és a Nyugat – különösen az Egyesült Államok – 2008-as válság óta tartó nyilvánvaló hanyatlása. Miközben Kína folyamatosan emelkedett, közben nagy riválisai elbuktak vagy meginogtak, így szinte magától értetődően elfogadottá vált az az elképzelés, hogy Kína – mint mindig is volt – egyedi. Ezt követően pedig a történelmi felsőbbrendűség érzése egy évszázadnyi megaláztatás és több évtizednyi forradalom után újra a felszínre tört.
Zhang Weiwei, a hivatalos tolmácsból lett akadémikus, büszke védelmezője ennek az elméletnek. Trilógiát szentelt neki: Kína megérinti a világot (2008), A kínai hullám: a civilizációs állam felemelkedése (2012) és Kínai horizont: egy civilizációs állam dicsősége és álma (2016).[iii] Ezek a könyvek az ország fejlődésére vonatkozó (gyakran hasznos) összehasonlító adatokat ismertetnek; éleslátó magyarázatok az ország tapasztalatairól, amelyek lehetnek vagy nem lehetnek egyediek (Kína erősen központosított kormányzása lehetővé teszi a helyi kísérletezést fontos gazdasági kérdésekben); és kissé tautologikus állítások, mint például, hogy Kína népessége „egyedi a maga nemében” és „nyelve egyedi”.
A nyugati megoldások hibája
Ugyanez a gondolat más ismert tudósokat is vonzott, erre példa Jiang Qing[iv] és Chen Ming,[v] akik országuk egyedi jellegét a konfucianizmushoz kötik. Ez ellentmondásos következtetésekre vezethet: Chen például úgy véli, hogy az 1911-es köztársasági forradalom (amely az utolsó császár lemondásához és a köztársaság megalapításához vezetett) felesleges hiba volt, mivel Kína már jó úton haladt az alkotmányos monarchia megteremtése felé, és hogy a 20. század nagy része tragikus hiba volt, mert Peking folyamatosan nyugati megoldásokat keresett a kínai problémákra. De bármennyire művészien hasonlítják is az új konfuciánusok a KKP-t a múlt „jóindulatú uralkodóihoz”, a kommunisták elkerülhetetlenül felkapják a fejüket amikor a marxizmus idegenszerűségének elítélését olvassák, hiszen ez nagyon érzékeny területeket érint.
Az Új Baloldal, amely az ezredfordulón a kapitalizmus szabályozását, az egyenlőtlenségek leküzdését és egy másfajta demokrácia meghatározását szorgalmazta, szintén kijátszotta a kivételesség kártyáját. Az olyan figurák, mint Wang Hui[vi] és Wang Shaoguang,[vii] Kína hatalomra jutását annak demonstrációjaként értékelik, hogy a Nyugat úgynevezett „egyetemes értékei” mégsem annyira egyetemesek. Az ország jelentős újításokkal érte el sikerét, mint amilyen a „reszponzív demokrácia” megteremtése (amelyben a párt reagál a nép igényeire), s amely felülmúlja a nyugati képviseleti demokráciát (amelyet megbénít a kliensrendszer és a csoportok kiemelése, például a túlhajtott feminizmus vagy multikulturalizmus), valamint az állam szerepének fejlesztését.
Ez a „reszponzív demokrácia” furcsa módon hasonlít Mao „tömegvonalára”[viii] – mondják a liberálisok, akik, mint Hszu Csinlin történész, arra figyelmeztetnek, hogy a háború előtti Japánban és Németországban hasonló államkultusz alakult ki, amely háborúval és vereséggel végződött. Mindazonáltal egyetértenek abban, hogy Kínának meg kell alkotnia saját modernitásvízióját, és ezáltal hozzá kell járulnia az egyetemes értékek sokszínűségéhez: „Kína civilizációs hagyománya nem nacionalista, hanem inkább [...] univerzális és humanista” – írja Hszu.[ix]
A vita másik, ezzel összefüggő témája az ország nemzetközi szerepét érinti. Egyes értelmiségiek szerint, miután Kína visszanyerte nagyhatalmi státuszát, vissza kellene térnie történelmi pozíciójához, „a világ központjának a szerepéhez”. Zhao Tingyang filozófus felelevenítette a tianxia fogalmát, amelyet gyakran „minden az ég alatt”-ként fordítanak, és amely az „univerzalizmus” kínai felfogását jellemezte a modern Nyugat megjelenése előtt.[x] Eszerint Kína a civilizáció központja, és minden más civilizáció ereje annál kisebb, minél távolabb van Kínától; mindazonáltal a periférián élő „barbárok” civilizálódhatnak azáltal, hogy megtanulnak „kínaiak lenni”. A tianxia azonban átalakult hódoltsági rendszerré,[xi] egy olyan diplomáciai renddé, amelynek megvolt a maga hierarchiája és visszaélései. Zhao ezért „a gyökerekhez való visszatérés, a megújulás keresése” és egy erkölcsös, nem pedig érdekeken és hatalmon alapuló világrend kiépítése mellett érvel.
A többpólusú világ különböző változatai
Míg a külpolitikával foglalkozó értelmiségiek gyakran ismételgetik a rezsim „sorsközösség”, „közös jólét” és „win-win megállapodások” jelszavait, sokan más változatokat vizsgálnak arra vonatkozóan, hogy milyen lehet egy többpólusú világ. Jiang Shigong,[xii] egy újbaloldali akadémikus az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés által „egyesített” régiókból álló kínai birodalom gondolatát veti fel. A legtöbben azonban inkább az amerikai hegemónia különböző megnyilvánulásainak elítélésével vannak elfoglalva, mint azzal, hogy Peking jelenlegi hozzáállásáról beszéljenek a világrenddel kapcsolatban.
Egyes kínai értelmiségiek úgy vélik, hogy a világ jobban járt, amikor Kína másodhegedűs volt, az Egyesült Államok játszotta a prímet, és Kína „visszafogottan” viselkedett. Ezek a gondolkodók sokkal jobban érezték magukat, amikor Peking és Washington úgy viselkedett, mint egy öreg házaspár, akiknek alkalmi vitái nem veszélyeztették az alapvetően szilárd kapcsolatot.
Közülük többen megkérdőjelezik azt a széles körben elterjedt elképzelést, hogy a magas növekedési ütemek önmagukban lehetővé teszik, hogy Kína megelőzze az amerikai hatalmat. Sun Liping szociológus[xiii] még veszélyesnek is tartja ezt az elképzelést: „Kína fejlődését tekintve jelenleg valóban választás előtt állunk: továbbra is a pályán maradunk és javítjuk az emberek megélhetését, vagy a Holdra törünk? A múltban átéltünk egy olyan időszakot, amikor nagyon keményen próbálkoztunk, de a dolgok nem sikerültek, és egy olyat, amikor a dolgok jól sikerültek, bár nem próbálkoztunk annyira keményen. Meg kell értenünk, hogy rendkívül nehéz megélhetési kérdésekkel állunk szemben.”
Nem ő az egyetlen, aki ezt a figyelmeztetést kiadta. Shi Zhan liberális gondolkodó egy egész könyvet[xiv] írt a „populista nacionalizmusnak” való behódolás veszélyeiről, és azt javasolja, hogy a vezetők ismerjék fel, hogy Kína soha nem fogja uralni a tengereket, mert túl sok szomszédja ellenzi ezt. Shi mindenesetre kitart amellett, hogy a hatalom természete maga is változik: a digitális platformok és a mesterséges intelligencia, amelyek a jövő gazdaságát alakítják majd, nagyrészt kívül esnek az állami ellenőrzésen.
Kína történetének elbeszélése
Végül az értelmiségiek azzal is foglalkoznak, hogy hogyan lehet megfelelően elmesélni Kína történetét. A pártállam bátorítja őket erre, de még ilyen bátorítás nélkül is sokan megszállottan foglalkoznak a kérdéssel – nem annyira propagandaértéke miatt, amely a KKP rögeszméje, hanem inkább – abban a reményben, hogy jól megértsék, mi az országuk, és mivé fog válni mind a kínaiak, mind a világ számára. Mert minden kulturális büszkeség és nacionalista harsányság ellenére a kérdés továbbra is megoldatlan és forrón vitatott.
Természetesen az értelmiségiek szinte minden fontos kérdést megvitatnak (néha a közhangulatot visszhangozva), amilyen például a „közös jólét”, amely rettegésben tartja a gazdagokat és a vállalkozókat, az „Egy övezet, egy út” (és a tengerentúli befektetési döntések), és újabban a covid-politika és a kapcsolódó lezárások, amelyeknek megvannak a kritikusai.
A történelemmel kapcsolatos kérdések néha heves vitákat váltanak ki, amelyek egy furcsa kérdés körül kristályosodnak ki: a KNK történelmét két 30 éves időszakként vagy egyetlen 60 éves időszakként kell-e kezelni? Ez a kérdés lényegében attól függ, hogy a Mao-korszakot hibának tekintik-e, amelyet Teng Hsziao-ping korrigált azzal, hogy megnyitotta Kínát a piaci erők előtt. Még mindig vannak kommunisták, akik szerint hiba volt elhagyni a maoizmust, míg sok liberális úgy véli, hogy az ország nem fogadta el eléggé a piacot. A többség valahol középen helyezkedik el. A párt nem meglepő módon úgy döntött, hogy a Kínai Népköztársaság történelmét egészében kell szemlélni, ami aggaszt néhány értelmiségit, mivel úgy tűnik, hogy Hszi túlságosan is a „Go és Mao” szabályokat követi.
Sok liberálisnak a kínai történelemről szóló elbeszélése így szól: az 1949-es forradalomra azért volt szükség, hogy az ország felébredjen az évezredes hibernációból, és energiát gyűjtsön a változáshoz. A maoista Kína sok hibát követett el, de a tervgazdaság és az erőltetett modernizáció megalapozta a reformok és nyitás időszakában (1979-től) bekövetkezett fellendülést. Ez a politika felszabadította a vállalkozói erőket. Kína ma egy viszonylag gazdag ország a globalizált világban, a forradalom idején és Mao alatt hirdetett osztályharc üzenete pedig már nem aktuális. Sok értelmiségi – még a pártállam sok védelmezője is – úgy látja, hogy a KKP által még mindig beszélt marxista–leninista–maoista nyelvezet elavult, sőt, kissé kínos, mivel az országon kívül nincs értéke, és kevés a vonzereje az országon belül is. Mondanunk sem kell, hogy ha az ingatlanpiac csődbe megy, ahogyan most félő, Hszi gondolkodása nem fogja megmenteni a helyzetet.
Világítótorony, amely utat mutat a világnak?
Természetesen vannak kivételek. Jiang Shigong újbaloldali jogászprofesszor 2019-ben hosszú esszét[xv] publikált, amelyben az elnököt hősként ábrázolta, aki éppen időben érkezett, hogy megmentse a KNK-t a Szovjetunióval azonos sorsától – a káosztól, a viszonylagos szegénységtől és a jelentéktelenségtől. Ezt elkerülve – sugallja – Kína világítótorony lesz, amely a világ többi részét átvezeti az amerikai neoliberalizmus veszélyein és buktatóin. Jiang szövege ambiciózus, mivel a nemzeti történelem jelenlegi narratíváját terhelő összes kérdésre választ keres, hogy visszafordítsa a Kínában de facto már kialakult szellemi pluralizmust.
A közelmúltban Yao Yang közgazdász lenyűgöző módon próbált egy „konfuciánus liberalizmust”[xvi] kifejleszteni az országot és a világot sújtó számos probléma megoldására. Azt állítja, hogy a nyugati demokratikus rendszerek diszfunkcionálisak, az egyéni értékek hangsúlyozása és az abszolút egyenlőségre vonatkozó követelmények között vergődnek, és többé nem jelentenek inspirációt. Kínában a piaci és politikai reformok megrekedtek, és minden eddiginél nagyobb a kockázata annak, hogy a „baloldali” intézkedések kárt okoznak a vállalkozóknak, és ezáltal csökkentik az ország gazdagságát és hatalmát. Ugyanakkor, magyarázza Yao, a Nyugat nem hajlandó elismerni Kína felemelkedésének legitimitását, és csak a kommunizmus „sárga veszedelmét” látja benne, ami csak arra ösztönzi Kína vezetőit, hogy még „kommunistábbá” váljanak. A hidegháború utáni korszak régi szép napjai lassan elmúlnak.
Mit tegyünk? Yao Yang konfuciánus liberalizmust javasol, amely tolerálja az elkerülhetetlennek ítélt társadalmi egyenlőtlenség bizonyos fokát, és egyfajta meritokratikus elitizmust, amely olyan kormányt eredményez, amely képes konszenzust kialakítani, és így „megfelelően irányítani a nép ügyeit”. Yao szerint az állam a Nyugaton túl gyenge, és a populista áramlatok ássák alá, míg Kínában túl erős, és fennáll a veszélye, hogy figyelmen kívül hagyja az emberek igényeit. Javaslatának erénye, hogy Kínát és a Nyugatot ugyanazon bolygó részének tekinti.
Yao Yang, aki tisztában van azzal, hogy a nyugati világ nem figyel rá, lényegében a kínai liberálisokhoz szól, akik kezdik elveszíteni az egyetemes értékekbe vetett bizalmukat. 2021 júliusában, egy nappal a KKP századik születésnapja után, a tekintélyes Beijing Cultural Review-ben hosszú cikket jelentetett meg „A Kínai Kommunista Párt előtt álló kihívások és a politikai filozófia újjáépítése” címmel. Nemcsak hogy figyelmen kívül hagyta azokat a fő témákat, amelyeket az évfordulós események ünnepeltek, és ragaszkodott ahhoz, hogy a konfucianizmushoz való visszatéréssel „sinicizálni kell a marxizmust”, de nem tett említést Hszi Csin-pingről vagy Hszi Csin-ping-gondolatairól sem.[xvii] Yao számára, mint sok közértelmiségi számára, Kína történetének helyes elbeszélése azt is jelenti, hogy azt integrálni kell a világ többi részének történetébe, mivel globális polgárként tekintenek magukra, akiknek lehetőségük és felelősségük, hogy mindenütt kapcsolatba lépjenek társaikkal.
A szerző, David Ownby a Montreali Egyetem Kelet-ázsiai Tanulmányok Központjának és a Történelem Tanszékének professzora. Kutatásainak középpontjában a modern Kína vallástörténete és a kortárs értelmiségiek helyzete áll. Társszerzője (Timothy Cheekkel és Joshua A. Fogellel együtt) a Voices from the Chinese Century: Public Intellectual Debate from Contemporary China [Hangok a kínai századból: Közéleti értelmiségi viták a kortárs Kínából] című könyvnek (Columbia University Press, 2019).
Fordította: Kleinheincz Ferenc / magyardiplo.hu
