Szilveszterkor lejár a Telekom mobilnetes szerződés, addig is az Átlátszó összeszedte, hogy a meglepő kanyarokat (ideológiai konfliktust felvállaló magyarországi multi, a politikai alapú diszkriminációt elítélő kormány) leíró, sírva röhögősen abszurd sztoriból jogi háttere alapján mit érdemes komolyan venni.

Felmondják, de amúgy is lejárna

Mindenekelőtt a legfrissebb fejleményről: a kormány előbb az összes állami telekomos szerződés egyoldalú felmondását jelentette be, majd ez néhány óra alatt “apró” pontosítással atávközlési előfizetői szerződésekre szűkült, Kovács Zoltán pedig az indexnek már arról beszélt, hogy a központi közigazgatás mobilnetes előfizetési szerződéseiről van szó. Ez ugye már csak azért sem mindegy, mert a Telekom-csoportnál az állam a SIM-kártyákra és mobilokra más, jóval fontosabb területekhez képest szinte alig költ, és még a haragvó kormányszóvivő is sietett jelezni, hogy szó nincs a szélessávú hálózat fejlesztésében történő elképesztő léptékű, egymilliárd eurós közös fejlesztés felmondásáról. Márpedig a mobilnetes szerződések ennél két, de inkább három nagyságrenddel kisebb összegre szólnak.

Előtúrtuk a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóság honlapjáról azt a keretmegállapodást, amelyik minden valószínűség szerint érintett a kormányzati bejelentéssel. Ez, ha lehet, még inkább azt a hatást erősíti, hogy a kormány a bejelentés stílusához és bizalmi következményeihez képest papírkarddal hadonászik: a 2013. december 31-én a három mobilszolgáltatóval, de első helyen már a Vodafone-nal megkötött megállapodás ugyanis éppen év végével jár le, így annak – az amúgy egyhavi felmondási idővel bármikor lehetséges – felmondására már nincs idő. A mobilkommunikáció ugyanis természetesen közbeszerzés-köteles: a 2014-2015-ös évekre a keretmegállapodás 4,5 milliárd forintos limitet határozott meg a kormányzat és háttérintézményei, illetve a központosított közbeszerzéshez önként csatlakozó szereplők számára. Maguk az állami SIM-kártyás előfizetések azonban nem a keretmegállapodás, hanem az annak alapján az egyes szervek által megkötött külön flottaszerződések útján jönnek létre.

Ugyanakkor, merthogy jogsértést (pláne közbeszerzéssel összefüggő jogsértést) a Telekom nem követett el, a jövőbeli hasonló közbeszerzéseken elindulhat majd, és ha nyer, akkor megint vele kell majd szerződnie az egyes intézményeknek. Ettől persze még fájhat a keménykedés a Telekomnak, hiszen a százezer körüli kint lévő egyedi állami előfizetésből a kormányzatiak felmondása akár sokezer előfizető elvesztését jelentheti. Az ezt megalapozó egyedi szerződések azonban változatos időpontokban keletkezhettek, így nehéz róluk bármi általánosat mondani, viszont a Telekom 2014 eleje óta alkalmazott flottaszerződés-mintájában nincs rendes felmondás, csak szerződésszegés miatti azonnali felmondás és közös megegyezéses megszüntetés. Ezt azonban megoldja az idő, mert a keretmegállapodással együtt a flottaszerződések is megszűnnek. Azt viszont, hogy az egyedi, természetes személyekhez kötött előfizetések közül hányat tud jogszerűen és hányat fog jogellenesen megszüntetni a kormány, azt szerintünk ők sem tudják pontosan, különös tekintettel arra, hogy az minden szolgáltatóval szemben elvárás volt, hogy engedje meg az állami csomagban nem szereplő többletszolgáltatások igénybevételét az érintett előfizetésekhez kapcsolódóan.

Alkotmánysértő volt-e a Telekom lépése?

A kormány az internet népének Ákos mellett állást foglaló részével ellentétben nem azt mondja, hogy a Telekom Ákos szólásszabadságát korlátozta volna, hanem ugye – valamivel tényleg jobban védhető módon – azzal érvel, hogy a Telekom politikai vélemény szerint diszkriminált. Ezzel a kormányszóvivői közlemény szerint megsértette “a magyar alkotmány szellemét és betűjét”, és lehet, hogy ez – a nyilván jóval fejletlenebb alkotmányos demokráciának számító – Németországban belefér, de nálunk nem. A jó hír az, hogy ez nyilván azt jelenti, hogy a kormány mostantól a magánjogi szerződéskötésben komolyan veszi ezt az elvet, és például abbahagyja a baráti média állami hirdetések vásárlásán alapuló célzott finanszírozását és nyílt verseny lesz majd az állami tanulmányírási szerződéseken is.

A viccet félretéve és a hazai jogi és politikai realitásokhoz visszatérve: a kormány érvelése egy okból sántít, két másik miatt meg teljesen megalapozatlan. Az előbbi az, hogy az Alaptörvény betűje a diszkriminációtilalmat – benne a politikai vélemény alapján történő megkülönböztetés tilalmát – eleve csak az államra érvényesíti, úgyhogy egy magáncég magatartása esetén pont, hogy nem betű szerint kell érteni az alkotmányos szabályokat ahhoz, hogy azt alkotmányossági mérlegelés alá vonhassuk.

A nagyobb baj azonban az, hogy két magáncég – a Telekom és Ákos produkciós cége – “nem nyilvános”, a két fél közt szabad üzleti partnerválasztás és egyedi megállapodás alapján létrejött magánjogi szerződéséről van szó. Arra ugyanis van törvényből megismerhető válasza a magyar jogrendnek, hogy egy magánszereplő meddig köteles nem diszkriminálni: amikor közpénzt költ, amikor munkáltatóként jár el és amikor “előre meg nem határozott személyek számára szerződés kötésére ajánlatot tesz vagy ajánlattételre felhív”, Ez – teljesen ésszerű módon, a magánautonómia eleve reménytelen korlátozásával nem próbálkozva, a szerződési szabadsággal összhangban – azt jelenti, hogy

egy magánszemély vagy egy magáncég reklámajánlatban vagy újsághirdetésben kínált terméke és szolgáltatása tekintetében ugyan nem diszkriminálhat, ettől eltekintve polgári jogi szerződést viszont azzal köt, akivel akar.

Ha mást állítunk, akkor abból elég sok olyan dolog következne, amit a kormánypártok választói nehezen viselnének el, és most mindegy is, hogy elvi okból-e vagy csak azért, mert nem szeretnék, ha a CBA köteles lenne kirakni a pénztárhoz Wass Albert mellé Kertész Imrét is, a Magyar Hírlapban mindig lenne Bayeré mellett Tóta W.-publi is, és nem lehetne ügyvédet választani azon az alapon, hogy az illető milyen szépen védte meg tegnap a kormány álláspontját a fészbukon.

Emellett a jogsértéshez az is kellene, hogy a megkülönböztetés önkényes legyen, azaz a két fél üzleti kapcsolatának sajátosságaival ne legyen alátámasztható. Márpedig az Ákossal való szerződésbontás esetén ez egyértelműen fennáll, hiszen a szponzoráció bizalmi viszony, ami az olyan közismert szereplők esetében, mint a Kossuth-díjas művész és a piacvezető mobilszolgáltató, a két piaci brand összekapcsolását is jelenti. Ezért aztán a szerződés nyilván széles körben ad kiszállási lehetőséget hasonló esetekre a szponzornak. Természetesen fel lehet háborodni vagy lehet ujjongani a telekomos döntésen, de a jogi megítélése és a szerződés valószínű tartalma szempontjából sokkal árulkodóbb jel, hogy a jognyilatkozat megtámadásáról szó sem esett, a zenész menedzsmentje pedig “tudomásul vette” a lépést. Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy Ákos szerint jogszerűen járt el a Telekom, hiszen itt nyilván az a meghatározó szempont, hogy egy szponzort beperelő művész látványa aligha vonzana újabb támogatókat. Azt azonban erősen valószínűsíti, hogy a Telekomnak volt ilyen jogosultsága a szerződés alapján.

Nyilván nem mindenben ugyanaz a követelmény a szerződő partner kiválasztásánál, mint a szerződés megszüntetésénél.

Attól, hogy nekem az a beakadásom, hogy nem szerződöm anarchista vagy magyar gárdás szobafestővel, még nem fogom tudni számomra elfogadhatatlan kijelentései miatt kirúgni, ha egyszer már leszerződtünk. Ákos azonban nem szobafestő és minden jel szerint a szerződés adta keretek közt szüntették meg a szponzorálását.

Jogsértő lesz-e a kormány válasza?

A flottaszerződések és az egyedi előfizetési szerződések felmondása nem feltétlenül, attól függ, hogy mi van bennük és annak megfelel-e az eljárás. Persze ha azonnali megszüntetés a parancs a teljes szerződésállománynál, akkor már ez is pénzbe kerülhet az adófizetőknek kártérítési oldalon. Érdekesebb a joggal való visszaélés feltételeinek vizsgálata. A kormány ugyanis – a Telekom esetleges jogi érvelésének kidolgozását nem nehezítve – egyértelművé tette, hogy

a felmondásokkal egy magánfelek közti ideológiai vitába szállt be, ami nagyon messze van egy közpénzfelhasználásra irányuló szerződés állami felmondási joga gyakorlásának legitim céljaitól.

Ezért aztán egyáltalán nem biztos, hogy ha a vitát nem sikerül konszenzussal rendezni, akkor ne kerülhetne az ügy bíróság elé.

Amiért azonban igazán kellemetlen a helyzet, az a most kifutó keretmegállapodáson túli, jövőbeli szerződések ügye.

Az állam ugyanis – bármennyire is így tűnhet a hírekből – nem azzal köt szerződést, akivel akar, hanem – a közbeszerzési eljárás által garantált módon – azzal, aki a piaci szereplők közül vele ezt a legkedvezőbb feltételekkel hajlandó megtenni.

A közbeszerzésben  közpénzt költenek és az állam dönt, de ettől függetlenül is nagybetűs alapelv, hogy nem lehet diszkriminálni a szereplők között. Így ha addig nem, akkor az újabb tendereknél lehet jogi fronton is bukni állami oldalon a Telekom szívatásával. Ez persze a sztori diplomáciai és gazdasági bizalmi hatásaihoz mérten szinte lényegtelen, de jól jelzi, hogy mekkora közvetlen eredmény remélhető a mobilnetes felmondástól.

Frissítés:

A miniszterelnök közben Brüsszelben árnyalta az álláspontot, és azzal érvel, hogy

a) minden cég azzal szerződik, akivel akar,

b) ha egy szerződést fel lehet mondani a jogszabályok alapján, akkor az természetesen felmondható, de

c) “szerintem ellentétes az alkotmánnyal az, hogyha valaki azzal az indokkal mond föl egy szerződést, hogy nem tetszik neki annak az embernek a véleménye, akivel egyébként korábban szerződést kötött. Ez elnyomás, ez visszaélés, és szerintem ezt nem szabad elfogadni.”

Egyrészt a megszólalás egészéből következik, hogy lesz Lex Ákos (Új Törvény, sajnos eddig bírtuk az életműre utaló vicceskedés nélkül). Azaz beleáll a jogi érvelésbe is a Fidesz, illetve sikeresnek tartja az ügyet, úgyhogy napirenden fogja tartani. Másrészt kiderül, hogy a kérdés pont annyira van végiggondolva, mint amennyire látszott.

Ha jól értjük, akkor kirúghatta volna a Telekom Ákost, ha nem az általa elmondottaknak a Telekom elveivel való ellentétét jelöli meg okként, hanem bármi mást: bármi mást megjelölni hasonló helyzetben annyira azért nem lesz nehéz. Másrészt vélemény és vélemény között nincs, nem lehet tartalmi különbség addig, amíg nem bűncselekmény a kifejtésük:

ha az MTA szóvivője térít nyilvánosan egy tudományellenes szektának vagy ha egy párt alkalmazottja kezd váratlanul kampányolni egy másik pártnak, az ugyanúgy a véleménynyilvánítás szabadsága alá tartozó közlés, mintha – hogy könnyen érthető focis példát hozzunk – a Puskás vezetőedzője kezdené a meccsek utáni interjúkban alázni a felcsúti körülményeket és klubvezetést egy telekomos Fradi-sálban.

Szóval értjük mi, hogy a miniszterelnök úgy érzi, hogy ok nélkül hozták a konzervatív ikont megalázó helyzetbe, de ha a felháborodásából általános jogelveket akar kiolvasztani, azzal többet árt a véleményszabadságnak, mint amit használ. Mert a fenti példáknak a Lex Ákos után természetesen az lenne a megoldása, hogy a munkáltató, a megbízó vagy a szponzor eleve nem köt hosszútávú szerződést, vagy ha köt, akkor jóval szélesebb – formailag persze véleménysemleges – felmondási okokat határoz meg. Ez ugyanis a magánszféra, úgyhogy itt össze-vissza szerződnek annak megfelelően, hogy a felek éppen miben tudnak megegyezni.

atlatszo.hu