Nem az egészségügy állapota, hiszen az a rendszerváltás előtt sem tűnt ki nagyszerűségével, ellenkezőleg.

Nem a mélyszegénység, a nyomor, mely kétségtelenül szerepet játszhatna, de korábban is jelen volt. Nem valami természeti csapás.

Az okok: a gazdaság széthullása, a szerepvesztés, a megélhetési válság, a létfenntartás új, bizonytalan, állásvesztéssel és munkanélküliséggel járó állandó stresszhelyzete, melyre a térség lakossága sem anyagilag, sem pszichésen nem volt felkészülve.
Túlélési stratégiák hiányában próbált boldogulni, melyeket a teljes foglalkoztatottsághoz és a régi rendszernek – legalábbis Oroszországon/a Szovjetunión kívül – bár minimális, de valóban „senkit nem hagyunk fedél nélkül és éhen halni” - elvét azért a gyakorlatban, nagy átlagban megvalósító szociális gondoskodása miatt fölöslegesnek hitt kidolgozni.
Sőt, meg sem fordult a fejében, hiszen úgy esett bele a rendszerváltásba, mint Pilátus a Krédóba.
Fogalma se volt, hogy mi vár rá, hogy ilyen szöges változások következnek.
Hogy lett volna, amikor az országok új vezetőinek se volt!

Ehhez járult a teljes magára utaltság, mivel a kormány (nálunk Antall), a népjóléti intézmények, a szakszervezetek magára hagyták, bármiféle érdekképviseleti támogatás nélkül, és a szolidaritás teljes hiányában kellett talpon maradnia.

Hamar bekopogott az ajtón a kapitalizmus Amerikát naggyá tévő, de nálunk minden anyagi és mentalitásbeli alapfeltétel, meg jogi, banki keretek hiányában kevesek számára üdvös: „nincs segítség, boldogulj magad” - mentalitása, miközben a Reagan-Thatcher-Friedman-féle újratöltött „laissez faire, laissez passer”, az éjjeliőr-, és csakis éjjeliőr-szerep amúgy is (újra) uralkodóvá vált világszerte, az Amerikát majmoló kelet-európai liberális közgazdászok nagy örömére.

Ennyi elég is volt!

Nem, mintha a jelenség egyedi lett volna.
Pontosan ilyen fejleményei voltak a földek bekerítésével, majd az (első) ipari forradalommal kapcsolatos társadalmi változásoknak Angliában, és ilyenek voltak hatásai az amerikai rozsdaövezetté váló területek lakosságára is.

„A dezindusztriált rozsadaövezetekben élő munkásság várható élettartamának csökkenése és az ezzel együtt járó egészségügyi egyenlőtlenségek elmélyülése már a világjárvány kitörése előtt jelezte a kortárs gazdasági berendezkedés egzisztenciális válságát.”- fejti ki a témával foglalkozó írásában Scheiring Gábor a Mércében.

Pont az általam említett, és más, nem említett történelmi példák alapján azt teszem hozzá az idézett mondathoz, hogy a probléma általánosabb: a kapitalizmus teljes rendszerválságáról beszélhetünk! Sőt, kell beszélnünk!

Mert maga Scheiring fogalmaz így: „túlélni és meghalni a legmélyebb értelemben vett életesélyek.” És – teszi hozzá – „ezt a közhelyet a koronaválság mindenki számára egyértelművé tette”.

Úgy gondolom, ha egy politikai berendezkedés választékként ennyit kínál, akkor megette a fene!