A Nagy Lezárás keményen sújtja a harmadik világot
A Covid–19 hosszan tartó sebeket hagy maga után
A kép illusztráció! - Forrás: magyardiplo.hu
Már most világos, hogy a világjárvány társadalmi és gazdasági hatása a világ legszegényebbjeire súlyos és tartós lesz. A fenntarthatatlan adósság által megbénított nemzetek nem rendelkeznek a gazdaságuk támogatásához szükséges forrásokkal, a gazdag országok pedig a saját prioritásaikra összpontosítanak.
Ahogy a klímaváltozás hatásai elől sem bújhatunk sehova, úgy a Covid–19 világjárvány sem kíméli meg sem a gazdagokat, sem a szegényeket, sem az államfőket, sem a menekülteket. A globális válságok azonban nem mindenkit érintenek egyformán. A világjárványnak való kiszolgáltatottság kockázati tényezőkhöz kapcsolódik, beleértve az életkort és annak társadalmi-gazdasági következményeit, és ezek a tényezők – hasonlóan a globális felmelegedéshez – egyenlőtlenül oszlanak meg a világ egyes országain belül, pl. a gazdagok és a szegények, a férfiak és a nők vagy a fehérek és a nem fehérek között. Az, hogy Donald Trump elnök is elkapta a vírust, megerősíti, hogy a vírus nincs tekintettel a politikai rangra, de az elnök kivételes orvosi kezelése –, amely háromnapos kórházzal a becslések szerint 100 000 dollárba került,[1] – egyértelművé teszi, hogy míg az emberek egyenlőek lehetnek a betegséggel és a halállal szemben, de néhányan – George Orwell híres megfogalmazásával élve – egyenlőbbek másoknál.
Mint mindig, a harmadik világot érinti a legsúlyosabban a jelenlegi gazdasági válság, amelyet az IMF éves kilátásokat megfogalmazó kiadványa az idén áprilisban Nagy Lezárásnak (Great Lockdown) nevezett.[2] És az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta ez a legsúlyosabb válság. A harmadik világot – Alfred Sauvy közgazdász 1952-ben megalkotott kifejezésével – a Világbank osztályozása szerint az alacsony jövedelmű, valamint a közepesen alacsony és a közepesen magas jövedelmű országok alkotják (kivéve Kínát és Oroszországot, amelyek bár szintén közepesen magas jövedelmű országok, de világhatalmak), és e csoportból a kifejezés létrehozása óta csak néhány kelet-ázsiai országnak sikerült kiszabadulnia.
A nem szerződéses alkalmazottak kitettsége
A Nagy Lezárás nemzetközi szinten jelentősen növelte a munkanélküliséget, de társadalmi hatása sokkal súlyosabb a harmadik világban, mint a gazdag országokban, ahol költséges intézkedéseket vetettek be a következmények enyhítésére. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint 2020 első három negyedévében átlagosan 332 millió teljes munkaidős állást szüntettek meg világszerte (ez 11,7%-os csökkenés 2019 utolsó negyedévéhez képest). 143 milliót a közepesen alacsony jövedelmű országokban (–14%) és 128 milliót a közepesen magas jövedelmű országokban (–11%) a gazdag országok 43 milliójával (–9,4%) szemben.[3] Az alacsony jövedelmű országok „csak” 19 millió munkahelyet (–9%) veszíthettek el ugyanebben az időszakban, de ez a szám nem tükrözi az általuk elszenvedett valóságos társadalmi és gazdasági hatásokat. Az alacsony és a közepesen alacsony jövedelmű országokban a legtöbb munkahely és gazdasági tevékenység az informális szektorban van, amely a globális munkaerő 60%-át teszi ki, és a lényegét tekintve azt jelenti, hogy nem jár együtt jóléti támogatásokkal.
Egy nemrégiben készült Világbank-jelentés becslése szerint a mélyszegénység – amelyet napi kevesebb, mint 1,9 dolláros megélhetési szinttel határoz meg – 2020-ban nőtt a világjárvány következtében, most először 1998 óta – akkor azt az 1997-es ázsiai pénzügyi válság okozta.[4] Számszerűen Dél-Ázsiát érinti ez a legsúlyosabban, ahol a világjárványt megelőző előrejelzésekhez képest idén várhatóan 49-56,5 millióval több ember került mélyszegénységbe vagy maradt ott. Fekete-Afrika esetében ez 26 és 40 millió között van, ami megerősíti egyáltalán nem irigylésre méltó pozícióját mint a legmagasabb mélyszegénységgel rendelkező globális régióét. A kelet-ázsiai fejlődő országok esetében – Kína kivételével – a mélyszegénységi többlet 2020-ban 17,6 és 20,7 millió között lesz, Latin-Amerikában 4,8 millió, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában pedig 3,4 millió.[5]
A Világbank szerint összességében a világjárvány miatt 2020-ban az előrejelzésekhez képest 88-115 millióval több ember fog az 1,9 dollárnál alacsonyabb megélhetési kategóriába kerülni, vagy továbbra is abban maradni. A nagyon szegények csoportjának nettó növekedése 2019-hez képest 2020-ban 60 és 86 millió között lesz.
Az ENSZ erős figyelmeztetése
A szegénység csökkenése 2013 óta lelassult, főként az éghajlatváltozás felgyorsulása– amely a szegényeket érinti erősebben –, valamint az új háborúk miatt, beleértve a szíriai, jemeni és dél-szudáni konfliktusokat is. Most a Nagy Lezárás elérhetetlenné tette az ENSZ fenntartható fejlődési célját, azt, hogy 2030-ig globálisan 3%-ra csökkentsék a szélsőséges szegénység arányát. Ez az arány 2015-ben 10% (736 millió) volt. A Világbank becslése szerint az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy 2030-ban ez az arány még mindig 7% körül lebeghet majd.
Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Irodája (OCHA) erős figyelmeztetést adott ki júliusban. Mark Lowcock, az ENSZ humanitárius ügyekért felelős főtitkárhelyettese és a sürgősségi segélyek koordinátora az OCHA-jelentés előszavában így foglalta össze a helyzetet: „A legfrissebb becslések szerint naponta akár 6 000 gyermek halhat meg megelőzhető okokból a Covid–19 közvetlen és közvetett következményeként. A Covid–19-re elterelt egészségügyi források a HIV, a tuberkulózis és a malária miatti évenkénti elhalálozások megduplázódását jelenthetik. Az iskolák bezárása aláássa a termelékenységet, csökkenti az egész életen át tartó jövedelmet, és növeli az egyenlőtlenségeket. A gazdasági visszaesés, a növekvő munkanélküliség és a csökkent iskolalátogatás növeli az éhínséget és a tömeges kitelepítést előidéző polgárháborúk valószínűségét.”[6]
Az éhínség még az új háborúk nélkül is jelentősen nőtt. Az OCHA jelentése szerint a járvány súlyosbította az éhezést a már korábban is érintett területeken, és új epicentrumokat is létrehozott. A gazdag országok sürgős élelmiszersegélyének jelentős elmaradása miatt az akut élelmiszer-bizonytalanságban szenvedők száma ez év végére elérheti a 270 milliót, szemben a világjárvány előtti 149 millióval. A segélyek rendelkezésre bocsátását eddig nem sikerült teljesíteniük, így az ENSZ főtitkárának éves jelentése szerint az OCHA által kért 10,3 milliárd dollárból szeptemberig csak 2,5 milliárd dollár érkezett be.[7] Az Élelmezési Világprogram legutóbbi, egymillió dolláros Nobel-békedíja nem fogja pótolni a hiányt!
Ezzel szemben október 13-án a Világbank 12 milliárd dollárt különített el a fejlődő országok számára egy Covid–19 elleni oltási és tesztelési programra. Lehet, hogy ez az ellentmondás azért állhat elő, mert az éhínség, ellentétben a vírussal, nem fertőző, és nem terjed át a határokon a migránsokkal?
Az oktatás területén az ENSZ által 2010-ben elindított és az Egészségügyi Világszervezet és az UNICEF által közösen irányított „Minden nő, minden gyermek” program a legfrissebb jelentésében arra figyelmeztetnek, hogy az iskolák bezárása a járvány miatt azt jelenti, hogy a harmadik világ országaiban sok gyermek és fiatal soha nem tér vissza az oktatásba. „Mások pedig potenciálisan ki vannak téve a növekvő családon belüli erőszaknak és a korai terhesség kockázata növekedésének.”[8] A jelentés becslése szerint a járvány egyharmaddal csökkentheti a nemi alapú erőszak felszámolására tett előrelépéseket 2030-ig, és további 13 millió gyermekházasságot idézhet elő a következő évtizedben.
A múlt világjárványainak öröksége
„Ennek nem kell így lennie. A helyzet orvosolható lehetne a világ gazdagabb nemzeteinek pénzével és irányításával – mondta Mark Lowcock. – Becsléseink szerint a világ népességének legszegényebb 10 százaléka megvédésének költsége a világjárvány és a globális recesszió legsúlyosabb következményeitől 90 milliárd USD lehet, azaz kevesebb, mint a gazdag országok által saját gazdaságuknak nyújtott ösztönző csomag 1 százaléka.” A Nemzetközi Valuatalap szerint a világszerte, döntő részben a magas jövedelmű országokban bejelentett ösztönző tervek összköltsége 2020 szeptemberére elérte a 11,7 billió USD-t, ami a globális GDP 12%-a.[9] A gazdag országok valós államadóssága mára meghaladja a GDP 120%-át. Ezt a szintet a kapitalizmus történetében csak egyszer, a második világháború végén érte el. Az ILO szerint 937 milliárd dollár mérsékelné a munkahelyek elvesztésének hatását a közepesen alacsony jövedelmű országokban, míg az alacsony jövedelmű országoknak mindössze 45 milliárd dollárra lenne szükségük, azaz összesen 982 milliárd dollárt kellene juttatni az államok azon csoportja számára, amelyek a világ népességének döntő részét teszik ki.
A szegény országoknak szükséges segély igen szerény a gazdag országok kormányainak intézkedéseihez képest. De egyben sürgős is. Az IMF kutatói a válság alacsony jövedelmű országokra gyakorolt hosszú távú hatásaira figyelmeztettek, utalva a „hegesedésre”, vagyis a munkahelyek elvesztése által okozott tartós termelési kapacitásvesztésre. „A hegesedés a múltbeli járványok öröksége volt: halálozás; továbbá a jövőbeni jövedelmet csökkentő rosszabb egészségügyi és oktatási eredmények; a megtakarítások és az eszközök kimerülése, amely kényszeríti a cégek bezárását – különösen olyan kisvállalkozások esetében, amelyek nem jutnak hitelhez –, és helyrehozhatatlan termelési zavarokat okoznak; valamint az adósság csökkentésének elhúzódása, amely elnyomja a magánszektor hitelezését. Például a 2013-as Ebola-járvány következtében Sierra Leone gazdasága mindeddig nem tért vissza a válság előtti növekedési pályára”.[10]
Indiát, a harmadik világ legnépesebb országát érintette a legsúlyosabban a Nagy Lezárás. GDP-je 23,9%-kal esett vissza 2020 második negyedévében. Ez súlyos csapást jelentett „az ország azon törekvésére, hogy globális hatalommá váljon, szegényeit felemelje, és katonaságát modernizálja” – írta Jeffrey Gettleman, a New York Times dél-ázsiai irodájának vezetője. Narendra Modi szélsőjobboldali miniszterelnök hibás helyzetkezelése volt ebben a fő tényező. Ez egyben szemlélteti a nagyon más társadalmi és demográfiai feltételekkel rendelkező országokban hozott intézkedések közvetlen másolásának kockázatát.
Jeffrey Gettleman ezt írta: „Március 24-én, 20 órakor, miután valamennyi indiait otthonmaradásra utasított, Modi úr négy órás haladékot adva lezárta a gazdaságot – irodákat, gyárakat, utakat, vonatokat, államok közötti határokat, szinte mindent. Indiaiak tízmilliói vesztették el azonnal az állásukat. Sokan gyárakban, építkezéseken vagy városi otthonokban dolgoztak, de vidékről érkező bevándorlók voltak. Attól tartva, hogy éhen halnak a városi nyomornegyedekben, milliók ömlöttek ki a városi központokból, gyalogoltak, bicikliztek, vagy kétségbeesett módokon utaztak vissza falvaikba, soha nem látott, eposzba illő, városról vidékre irányuló fordított vándorlással. Ezzel behurcolták a koronavírust az 1,3 milliárd lakosú ország minden sarkába.”[11]
India középosztályát is súlyosan érintette ez: 6,6 millió fehérgalléros munkavállaló veszítette el munkáját, és az öngyilkossági arány megnövekedett a vezetők és a független szakemberek körében.[12] A Modi-kormány a hatalmas válságra 10 milliárd dolláros ösztönző tervvel reagált, amelyet október 12-én jelentettek be. Hasonlítsuk ezt össze az USA által márciusban elfogadott 2 000 milliárd dolláros tervvel, amely 200-szor nagyobb a negyedakkora népességű országban!
Október 6-án az IMF főigazgatója, Kristalina Georgieva elégedettségének adott hangot, hogy a kivételes intézkedések lehetővé tették a globális gazdaság számára, hogy a vártnál jobban ellenálljon a lezárás következményeinek. Ha eddig a legrosszabbat elkerülték, értékelte Georgieva, ez „nagyrészt a rendkívüli politikai intézkedések miatt van, amelyek aláducolták a világgazdaságot. A kormányok mintegy 12 billió dolláros adótámogatást nyújtottak a háztartásoknak és a vállalkozásoknak. A soha nem látott monetáris politikai intézkedések fenntartották a hiteláramlást, és több millió vállalkozásnak segítettek életben maradni.”[13] De hozzátette: „egyesek többet tehettek, mint mások. A fejlett gazdaságok számára bármi megtehető volt, ami szükséges. A szegényebb nemzetek pedig törekedtek mindent megtenni, ami számukra lehetséges volt.”
Afrika a legsúlyosabban érintett
Kristalina Georgieva így diagnosztizálta a harmadik világ állapotát: „A feltörekvő piacok, valamint az alacsony jövedelmű és törékeny államok továbbra is veszélyes helyzetben vannak. Gyengébb az egészségügyi rendszerük, nagyon ki vannak téve a leginkább érintett ágazatoknak, például az idegenforgalomnak és a nyersanyagexportnak, emllett nagyon függenek a külső finanszírozástól. A bőséges likviditás és az alacsony kamatlábak sok feltörekvő piacot segítettek hitelfelvételi lehetőségekhez – de Fekete-Afrika országaiban március óta egyetlen ország sem vállalt külső adósságkötelezettséget.
Afrika ismét a legsúlyosabban érintett. Az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) becslései szerint a kontinens 2020-ra jelzett 2,59 billiós GDP-je 145-190 milliárd dollárral csökkenhet.[14] A bank úgy véli, hogy 2021-ben a világjárványt megelőző becslésekhez képest 28-47 milliárd dolláros esés is várható. „A magas adósságterhekkel és az ingatag nemzetközi pénzügyi áramlásoktól való nagy függőséggel rendelkező” államok különösen veszélyeztetettek.
A pénzügyi áramlások jelentősen meggyengültek. A Nagy Lezárás saját gazdaságaik működésére gyakorolt globális hatásai mellett a harmadik világ országai szenvednek a gazdag országokban bekövetkezett válság hatásaitól. Drasztikusan visszaesett a fejlődő országokba irányuló pénzbefektetés és a beruházások széles skálája, különösen a külföldről érkező munkavállalók hazautalásai. A globalizáció következményeként nőtt a pénzforgalom és az emberek utazásai is, és ennek kombinált hatásaként a migráns munkavállalóknak az alacsony és a közepes jövedelmű országokba hazaküldött pénzátutalásai a század eleje óta folyamatosan növekedtek. 2019-ben elérték az 554 milliárd dolláros csúcsot, amely először haladja meg a fejlődő országok közvetlen külföldi befektetéseit (FDI); ez folyamatosan csökkent, mióta 2010-ben meghaladta a 700 milliárd dollárt.[15] Az elmúlt 20 évben a migránsok hazautalásai következetesen túlszárnyalták mind a portfólióadósságot, mind a tőkeáramlást, mind a hivatalos fejlesztési támogatásokat (ODA). A migránsok átutalásai ma már lényegesen nagyobbak, mint az ODA, bár az OECD szerint 2019-ben reálértékben az ODA minden idők legmagasabb szintjét, érte el, amely 152,8 milliárd dollár volt.[16]
A külföldön dolgozó munkavállalók hazautalásai a GDP-nek körülbelül a 10%-át teszik ki olyan országokban, mint számos afrikai állam, például Szenegál és Zimbabwe, de Dél-Szudánban több mint 34%-ot; a szénhidrogén-források nélküli közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokban, Kirgizisztánban és Tádzsikisztánban majdnem 30%-ot; Jordániában, Jemenben, Libanonban és a közel-keleti palesztin területeken kb. 10%-ot; Nepálban 27%-ot, Dél-Ázsiában Pakisztánban és Srí Lankán körülbelül 8%-ot; Kelet-Ázsiában a Fülöp-szigeteken és a közép-amerikai államokban kb. 10%-ot, de El Salvadorban és Hondurasban meghaladja a 20%-ot, Haiti esetében pedig akár a 37%-ot is.[17]
A Világbank úgy véli, hogy a fejlődő országokba történő pénzátutalások 20%-kal, több mint 110 milliárd dollárral csökkennek 2020-ban, mivel a bevándorlók aránytalanul szenvednek a válság idején a munkahelyek elvesztése és a fogadó országokban csökkenő bérek miatt. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) becslései szerint az afrikai országokban az FDI 2020-ban 25-40%-kal csökken, pedig már 10%-kal csökkent 2019-ben is.[18] Ázsia fejlődő országaiban, amelyek különösen ki vannak téve a globális ellátási lánc megszakadásának, a csökkenés 30-45%, Latin-Amerikában pedig 50% lehet.
Felmerül még az adósság problémája is: a fejlődő országok visszafizetési kötelezettsége a legmagasabb szinten van 2000 óta.[19] Átlagosan 2020-ban várhatóan el fogják érni a kormányzati bevételek 14,3%-át, szemben a 2010-es 6,7%-kal. Sokan súlyos helyzetekkel szembesülnek, így például Gabon, ahol az adósságtörlesztések az állami bevételek 59,5%-át, Ghána, ahol 50,2%-át, Angola, ahol 46%-át, és Pakisztán, ahol 35%-át teszik ki. 55 állam a kormányzati bevételeinek több mint 15%-át költi adósságszolgálatra, szemben a 2018-as 31, a 2017-es 27 és a 2015-ös 22 állammal.
A G20-akkal kevesebb a megállapodás
Erre a vészhelyzetre válaszul a nemzetközi pénzügyi döntéshozók gyakran jószándékú nyilatkozatokat tettek a harmadik világ beli országok adósságterheinek enyhítése érdekében, hogy segítsék őket a világjárvány idején. Köztük van a Világbank elnöke, David Malpass, valamint vezető közgazdásza, Carmen Reinhart, aki az adósság eltörlését szorgalmazza, hogy ezek az országok még többet tudjanak most felvenni.[20] De a valóság kevésbé jóindulatú, mondja Éric Toussaint, az illegális adósság eltörlésével foglalkozó bizottság (CADTM) szóvivője: „A világjárványra válaszul a G20 országai moratóriumot adtak a kétoldalú államadósság-visszafizetésekre 2020. május és december között... De bár 73 országot választottak ki, a valóságban csak 42 ország kötött megállapodást a Párizsi Klubbal.”[21] Miért olyan kevés? Toussaint szerint az egyik magyarázat „a magánhitelezők és a hitelminősítő intézetek kényszerítése” lehet. „Jelezték, hogy a moratórium iránti kérelmet benyújtó országok azt kockáztatják, hogy a hitelminősítő intézetek lerontják a státuszukat, és ezzel megszakadhat a pénzügyi piacokhoz való hozzáférésük.” A lényeg: „ezeknek az országoknak nagyobb összeget kell visszafizetniük kevesebb erőforrással.”[22]
A válság szorításában a harmadik világ országai újabb adósságcsökkentő intézkedésekért lépnek fel.[23] Kibontakozóban egy lázadás. A Financial Times-ban Ken Ofori-Atta ghánai pénzügyminiszter felszólította az afrikai államokat, hogy „vállaljanak úttörő szerepet egy titkárság létrehozásával, amely koordinálná a különféle érdekcsoportokat és hatalmi központokat annak érdekében, hogy javaslatot tegyenek a globális pénzügyi architektúra átalakítására”, és „tegyék azt alkalmassá Afrika és más fejlődő országok számára, amikor a Covid–19 utáni helyreállítást irányítjuk.”[24]. Mások, például Walden Bello, baloldali akadémikus a Fülöp-szigetekről, azt szorgalmazzák, hogy a harmadik világ országai fogadjanak el stratégiát a globális pénzügyi architektúra, az IMF és a Világbank ikeroszlopaiból való kilépés érdekében.[25]
Összefoglalva: a Nagy Lezárás felerősíti a harmadik világ országainak alárendelt helyzetét a világpiac politikai-gazdasági rendszerében. Ezzel egy még távolabbi jövőbe kerül ki még a reménye is annak, hogy kiléphetnek az alárendeltségből, anélkül hogy egyértelműen szakítanának a még mindig uralkodó neoliberális logikával, amely – és ez lépésről lépésre kiderül – képtelen választ adni az emberiséget sújtó katasztrófára.
A szerző Gilbert Achcar a Londoni Egyetem SOAS fejlesztési tanulmányainak professzora.
Fordította: Kleinheincz Ferenc / magyardiplo.hu
