1945 – az év, amikor a NASA a témában első, kiindulási alapnak szánt tanulmánya szerint megnyílt fajunk számára a vész korszaka (window of peril). Az okot kitalálni egyszerű: ekkor került sor a történelem folyamán először nukleáris fegyver bevetésére, tehát az emberiség vészesen közel került immár ahhoz, hogy elpusztítsa önmagát, mivel most először erre eszköze is akadt. A veszélyforrások száma pedig azóta még nőtt is: a népességnövekedés, az értékes nyersanyagok kimerülése, a klímaváltozás, járványok, valamint ez utóbbi kapcsán az egyre könyebben összeüthető, genetikailag programozott patogének mind abba az irányba mutatnak, hogy fajunk, ki tudja hányadik értelmes fajként a végtelen Univerzum históriájában, bizony fenn fog akadni a nagy szűrőn.

A nagy szűrő (amelyről a lenti cikkünkben írtunk) a Fermi-paradoxon egyik feloldása. Ha azonban valaki épp nincs kattintgatós kedvében, annak összefoglaljuk a lényeget: a Fermi-paradoxon annak az ellentétnek a megfogalmazása, hogy ha az Univerzum, és benne a Galaxis is ennyire hatalmas, ráadásul elég idős is, akkor miért nem fejlődött még ki csillagközi utazásra és terjeszkedésre képes faj. Ha pedig kifejlődött, miért nem találkoztunk még velük, magyarán: hol van mindenki? Mivel lényegében azt kell megválaszolni, hogy a tapasztalatunk szerint miért ennyire halott a Mindenség, ezért a paradoxon feloldásai elég lélekölőek. A sötét erdő teória (egy másik magyarázat) alapján például az Univerzum nem üres, hanem mindenki rejtőzködik a saját jól felfogott érdeke miatt.

Azonban a nagy szűrő is egy elég népszerű magyarázat, ami ráadásul jól illeszkedik az általunk megfigyelhető trendbe: egyszerűen létezik egy vagy több olyan ugrás, amelyben eddig minden olyan faj elbukott, amelyiknek esélye lett volna a csillagközi terjeszkedése. Egyik ilyen túl magasra helyezett léc például lehet az, hogy a technikai fejlődés bizonyos fokán ezek a fajok szinte biztosan elpusztítják magukat. Mint idővel majd mi magunk is.

Mi kell tehát ahhoz, hogy elkerüljük a nagy szűrőt? Az, hogy létrehozzunk legalább egy tartós kolóniát a bolygónkon kívül. Kérdés persze, hogy erre mennyi időnk van? A NASA tanulmánya szerint erősen szórnak a becslések arról, hogy egy saját bolygóján ragadt technológiai civilizáció mennyi idő alatt omlik össze – egyesek néhány évszázadra tippelnek, mások szerint akár 8000 évig is el lehet így lenni, de egy dologban a többség egyetért: az összeomlás előbb-utóbb bekövetkezik.

Kérdés tehát, hogy mennyi időre van még szükségünk ahhoz, hogy ne csak a Földet tekinthessük az otthonunknak. A NASA Jet Propulsion Lab kutatói szerint az esély erre, valamint tehát a nagy szűrő túlélésére, közelebb lehet, mint azt gondolnánk. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a tanulmányuk csak az alapokat kívánta lefektetni, és az általuk megadott dátumok ezért a továbbiakban egyéb tényező figyelembevételével még finomhangolásra szorulnak. Mindezt észben tartva azért elénk tárnak egy időkeretet arról, hogy mikor létesíthetünk telepeket más bolygókon, sőt mikor hagyhatjuk el ezt a Naprendszert. A kutatók azt tekintették alapnak, hogy az űrkorszak elmúlt hatvan éve alatt hihetetlen fejlődés történt, amely a számítási kapacitás fejlődésével volt párhuzamos. Mivel a mind bonyolultabb missziók, eszközök egyre komolyabb kalkulációkat igényelnek, így nem ördögtől való ötlet ezt a tényezőt alapnak tekinteni annak kapcsán, hogy milyen időrendben bomlanak ki a mélyűri missziók. A számítási kapacitás kapcsán pedig a kritikus paraméter, hogy mennyi tranzisztor fér el egyetlen mikroprocesszoron.

Az évszámokat úgy kell érteni, hogy ezek a szóban forgó missziók legelejét, tehát a kilövést jelölik – vagyis nem a szóban forgó évben lesz már telep a Marson, hanem az erre irányuló küldetést ekkor lőhetik ki a Földről (illetve annak közeléből) a leghamarabb. Ennek ellenére a számítások több mint bizalomgerjesztőek – 2038-ban elindulhat az első küldetés a Földről, melynek célja a Marson egy tartós kolónia létrehozása. Magyarán az a dátum, amely a legelső és legfontosabb lépés abba az irányba, hogy fajunk ne pusztuljon ki ezen a bolygón, karnyújtásnyi távolságra van, és ha csak nagyon el nem rontunk valamit, addig akár ki is húzhatjuk. Természetesen, mint az a fentiekből következnek, 2038-ban még nem fog a kolónia működni, hiszen az ennek felállításához és beüzemeléséhez, valamint az utazáshoz szükséges idő több tényezőtől is függhet – de abban az évben, a fent leírt szempont (tranzisztorok számának növekedése a mikroprocesszoron) figyelembevételével elkezdődhet az emberiség eddigi legnagyobb kalandja.

Ami a további célpontokat illeti: 2064-ben indíthatunk embereket a kisbolygóövbe. A kutatók hangsúlyozzák, hogy több sci-fiben (például a The Expanse-ben) ezen a helyen általában bányatelepek alapulnak, és ez messze nem a valóságtól elrugaszkodott ötlet. Emellett esélyünk van eljutni mind a Jupiter, mind pedig a Szaturnusz holdjaira még ennek a századnak a vége előtt. A tanulmány megemlíti, hogy még a Szaturnuszig is utazhatunk a mostani, kémiai reakciókon alapuló rakétameghajtással, azonban a csillagközi utazáshoz már újfajta hajtóművet kell fejleszteni, mivel a jelenlegi technológia legfeljebb másodpercenkénti 5 km per szekundumos meghajtása ehhez nem lesz elég. Ezzel együtt esélyünk lehet a Galaxison belül 40 fényévnyi célokat elérni a 23. század folyamán – a hozzánk legközelebbi csillaghoz, a Földtől 4,24 fényév távolságra elhelyezkedő Proxima Centaurihoz például 2254-ben indíthatunk hajót.

A jövő tehát tele van lehetőséggel, és kicsit talán elszomorító, hogy egy olyan átmeneti korban élünk, amikor ezek a célok már kirajzolódnak a horizonton, de mi magunk nagy eséllyel csak keveset élünk meg ebből, de a lecke azért (pontosabban: épp ezért) nekünk is fel adva. Hiszen a mi felelősségünk, hogy esély nyíljék arra, hogy azokból a kirajzolódó sziluettekből valóság váljon, hogy az utánunk jövők felfedezhessék idővel akár az egész világegyetemet. (Rakéta)