Először is megemlítik a gyors iparosítást, amelyre – hogy utolérjék a fejlett országokat – óriási erőforrásokat áldoztak. A stratégia lényege az importhelyettesítő iparosítás volt, amelynek segítenie kellett a különböző iparágak növekedését egy kétütemű folyamatban: Az elsőben magas vámokkal vagy minőségi előírásokkal korlátozták az importot, és ezzel piacot kapott a hazai ipar. A második ütemben pedig a vállalatok növekedését erős támogatásokkal segítették. Így a hazai vállalkozók két fontos eszközzel is rendelkeztek – támogatásokkal és védővámokkal –, hogy a fejlett országok konkurenciájától védve kihasítsák maguknak a saját növekedésüknek kedvező piaci teret.

A második leegyszerűsített elképzelés azt mutatja, hogy az iparosítás egy „közös projektje” volt a politikai elitnek, vagyis az állami vezetőknek és a nemzeti tőkéseknek. Egyesek kicsit félénken, de azért hozzáveszik az alkalmazottakat is, de az igazi főszereplők az épp akkor megerősödő ipari tőkések és a politikai elit volt.

A harmadik elképzelés, amelyet szintén nem szoktak megkérdőjelezni, az, hogy az államnak kivételezett szerepe volt az üzleti világgal való szövetségében. Ez magyarázza, hogy a gyors iparosítási folyamatot úgy mutatják be, mint olyan kísérleti fejlesztési tervek együttesét, amelyeket az állam irányít, és amelynek a leírása a következő: mivel egy adott országban a helyi ipari szektor születőben van és még gyenge, a piaci szegmensek töredezettek és fejlődésük egyenlőtlen, illetve a pénzpiac kezdetleges, a politikai vezetőknek kellett kézbe venniük az iparfejlesztés feladatát. De az adott stratégiának ez a felvázolása nem veszi figyelembe azokat a nehézségeket, amelyekkel az államnak kellett szembe néznie alapvető feladatának ellátásában: az állami és a magánberuházások eltérítése a magas nyereséget, de gyenge szociális eredményeket hozó szektoroktól és átirányításuk a társadalmilag magas hasznot hozó tevékenységek felé.

Latin-Amerikában, a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában az állam által irányított fejlesztési stratégiák összességükben sikeresen átalakították a gazdaságot a megcélzott irányba. De ezek a változások zavarosan, óriási közkiadások árán jöttek létre, és létrehoztak egy nem hatékony magánszektort. A fejlesztési projekt költsége egyértelműen kimutatható abban a költségvetési nyomásban, amelyet a folyamat gyakorolt az országra. Az érintett országoknak egyszerre kellett befogadniuk a magánszektor veszteségeinek nagy részét, és közben továbbra is támogatniuk kellett a magánszektort, ugyanakkor kezelniük kellett a növekvő kereskedelmi deficitet is, mivel az importált beruházási javakat nem egyenlítették ki egy erőteljes, exportra képes ágazat fejlesztésével. Ha tényleg az állam volt az irányítója a folyamatnak, akkor mivel lehet azt megmagyarázni, hogy annyi sok nehézséggel találkozott, amelyek mind hozzájárultak a „fejlesztési” folyamat összeomlásához és a neoliberális fordulathoz?

Sokak szerint a leghitelesebb válasz nagyon egyszerű, és a politikai vezetők hozzá nem értésében rejlik. Egy sor, az utóbbi tizenöt évben készült tanulmány mutatja, hogy a legtöbb déli fejlesztő ország nem rendelkezett azzal a szükséges intézményi háttérrel, amely megvalósíthatóvá tette volna az iparpolitikájukat. Innen jön a kérdés: ha egy voluntarista politika feltételez egy bizonyos színvonalú konszolidált államot, akkor a politikai elit miért nem alakította ki ezeket a megfelelő intézményeket? Talán épp a folyamatban legfontosabb „partnerük”, a „nemzeti burzsoázia” ellenállása miatt?

Elérni, hogy a közpénzeket tényleg a tervbe vett célokra használják fel

A „nemzeti burzsoázia” kifejezést abban az értelemben használjuk, ahogy azt a létrehozóik a II., de főleg a III. Internacionálé marxistái meghatározták. Azokat a helyi kapitalistákat nevezik így, akik a saját piacot célozzák meg, megpróbálnak függetlenedni a „központi” hatalmak nyomása alól, és az iparosodás érdekében szövetségre lépnek az állammal. Ennek a meghatározásnak az értelmében az a hipotézis, amely szerint a nemzeti tőkések ellenzik az állam megerősítését és konszolidálását, ellenmondásosnak tűnik, hiszen ezzel saját lendületüket is korlátoznák. Ráadásul az 1950-es évek marxistái sem számítottak a nemzeti tőkések ellenállására: a korabeli elméletek elvetik ezt a lehetőséget.

A marxista hagyományok követői a rosszfiú szerepet a burzsoázia egy másik ágának a komprádor burzsoáziának tulajdonítják. Ezeket a helyi kapitalistákat – akiknek szoros kapcsolatuk van a központi hatalmakkal, gyakran kereskedelmi vagy spekulációs tevékenységükön keresztül, amelyek vagy kiterjedtek, vagy nem a mezőgazdasági exportra, – gyanúsították azzal, hogy nem állnak a nemzeti fejlesztési program mellett. És igaz, hogy a nemzeti ipari tőkéseket sem tekintették szövetségesnek a szociális kérdésekben: viszont úgy ítélték meg, hogy számítani lehet rájuk egy burzsoá fejlesztési modell megvalósításában. Sőt: elengedhetetlenek a fejlesztési projekt kibontakoztatásához.

A második világháború után a dél-amerikai, az indiai és egyes közel-keleti országok politikai elitje a lehető leggyorsabban iparosítani akarta a gazdaságot. Ugyanakkor több korábbi kísérlet azt mutatta, hogy, magukra hagyva, az ipari tőkések sajnálnak beruházni olyan ágazatokba, amelyek csak hosszú távú növekedési perspektívát nyújtanak. Azoknak a termékeknek viszont, amelyek gyors és magas nyereséget hoznak, gyakran gyenge vagy nincs is társadalmi és szociális eredményük. Az iparpolitikai terv tehát azokat a vállalatokat támogatja, amelyek mind a két területen hoznak nyereséget: gazdaságilag és szociálisan is. A tervezés általában nem erőszakos eszközökkel dolgozott, inkább meggyőzni akarta a partnereket: támogatások, alacsony kamatozású hitelek, adókedvezmények stb. juttatásával. De azért a tervezés, ellenállás esetére, fenntartotta a kötelezővé tétel eszközét is annak érdekében, hogy a közpénz tényleg a kívánt célokra hasznosuljon. Vagyis, röviden, mivel az állam támogatást nyújtott, úgy ítélte meg, hogy az ipari tőkések nem tehetnek azt és úgy, amit és ahogy akarnak.

A kockázat szocializálása, a nyereség magánosítása

A tőkések viszont a maguk részéről másképp látták a dolgokat. Az importhelyettesítő iparosítás megvédte őket a külföldi konkurenciától. Sok ágazatban a helyi piacot hamarosan egy nagyon szűk kör vette kézbe: a méretgazdaságosság kihasználásához elengedhetetlen volt, hogy beruházzanak, és fejlesszék a termelőeszközöket, ami az elsőként érkező cégeknek kedvezett. Ezt az előnyt még megfejelte az importhelyettesítő iparosítás egy másik jellegzetessége: adminisztratív eszközökkel, tudatosan korlátozták egy adott ágazatban a termelők számát, mert a belső piac kis mérete miatt attól tartottak a vezetők, hogy a verseny túl gyilkos és végül pusztító lenne.

Amikor tehát a külföldi versenytársaktól védelmet kaptak, a helyi kapitalisták saját piacaikon hamarosan szinte monopolhelyzetet építettek ki; ezek után azonban már nem fejlesztettek, csökkentették a beruházásaikat, és elhanyagolták a modernizálást. Egy ilyen termelési rendszerben, az állami támogatásokat nem érdemes a meglévő eszközök javítására fordítani; ehelyett előnyösebb más ágazatok felé nyitni, és megpróbálni ott is megszerezni az elsőknek járó előnyöket. A nemzeti burzsoáziának az importhelyettesítő iparosítás jól tejelő nyereséget nyújtott, azzal a feltétellel azonban, hogy ez az iparosítási politika a támogatások szétosztására korlátozódik, és nem hatalmazza fel a politikai vezetőket a támogatások felhasználásának ellenőrzésére és beavatkozásra. Szerintük, ha az importhelyettesítő iparosítás fegyelmező elemeket is tartalmazna, akkor tényleg elviselhetetlen akadályt jelentene.

A nemzeti burzsoázia és a gazdasági tervezők közötti konfliktus nem volt mindig észrevehető. Volt úgy, hogy az ipari tőkések az államhoz fordultak, segítse a fejlesztéseket. De amit valóban kívánnak, az az, hogy bocsássák rendelkezésükre a közpénzt, és nem az, hogy bevezessék a gazdaságtervezés elemeit; vagyis röviden, hogy a közöség viselje a kockázatokat, de ne veszélyeztesse a magánprofitok kisajátítását.

A szerző, Vivek Chibber a New York Egyetem szociológia tanszékének docense. Szerzője a La Théorie postcoloniale et le spectre du capital [A posztkoloniális elmélet és a tőke árnya] c., az Asymétrie, Toulouse, kiadónál 2018-ban megjelent könyvnek. A cikk egy változata megjelent 2005-ben a Socialist Registerben.

Írta: Vivek Chibber / magyardiplo.hu / Fordította: Morva Judit