Nagyon kemény és jól összefoglalt kritikáról van szó. Arról az egyébként szektákra jellemző, érzelmekre építő, manipulációs technikáról, ami az elemi logikai készségeket írja felül. Nem volt nehéz dolga Orbánnak, ha azt vesszük alapul, hogy az egész társadalmunk beteges érzelmekkel viszonyul a környezetéhez. Frusztráció, hamis tradíciók éltetik, miközben a legalapvetőbb problémákkal sem vagyunk hajlandók érdemiekben foglalkozni. Nem kell adekvát példa után kutatnunk, elég csak az egészségügyre gondolnunk.

Jason Stanley, a Yale egyetem professzora elérkezettnek látta az időt szemléltetni az Orbán által teremtett és azóta folyamatosan súlyosbodó problémát.

Amikor valaki úgy kormányoz, hogy a saját népcsoportjához és mítikus múltjához fűződő lojalitása felülírja a valóságot, illetve a vele egyet nem értőkkel szembeni tiszteletet, akkor az a valaki fasiszta ideológiát és fasiszta politikai eszközöket használ a hatalom elnyeréséhez és megtartásához, /24.hu/

Ennek következményei pedig egy olyan országban, aminek gazdasága szigorúan külső tényezőktől függ (értsd: nem képes önálló működésre), beláthatatlanok, hacsaknem végzetesek.

És bár – világít rá a szerző – léteznek hazánkban a demokrácia látszatát biztosító intézmények,

a valóság ennél bonyolultabb, ugyanis Orbán szövetségesei ott ülnek az Alkotmánybíróságban és a Legfőbb Ügyészségen is, a kormány pedig pénzügyi nyomással vette rá több független újság tulajdonosait, hogy adják el lapjukat a kormányközeli üzletembereknek.

Ezt némileg másképpen fogalmazta meg A CEU rektora.

A mai Magyarország az egypártrendszer egy új formája, de több elemében is hasonlít a régebbi, hasonló rendszerekre,

mondta a lapnak Michael Ignatieff, az országból nemrég kipaterolt egyetem, a CEU rektora. Ez azért érdekes, mert közben az Orbán-kormány nyíltan antikommunista.

Magyarul ez annyit tesz, hogy Orbán egy dologra ragyogóan ráérzett. Mégpedig társadalmunk szélsőséges hajlamaira. Ami nem is csoda Magyarország esetében. Fennállása óta soha nem volt közelében sem demokráciának. Az úgy nevezett rendszerváltás sem volt több parasztvakításnál. Hofi után szabadon úgy fogalmazhatnánk:

A bútorokat ugyan lecseréltük, de a kurvák ugyanazok maradtak.

És csodálkozunk, hogy nem megy a bordély.

Allan G. Johnson, amerikai szociológus így világítja meg a problémát:

Mint egyén nem tudom megváltoztatni a múltat és nem tudom megmásítani a gyermekkoromat sem. Azt viszont el tudom dönteni, hogy most hogyan közelítem meg a faj és a rasszizmus kérdéseit. Nem tudok egy csapásra véget vetni a rasszizmusnak a társadalomban, a lakhelyemen vagy a munkahelyemen, ugyanakkor azt el tudom dönteni, hogy miként éljek fehér emberként és hogyan viszonyuljak a bőrszínem miatt osztályrészemül jutott előjogomhoz. Eldönthetem, hogy nevessek vagy tiltakozzak, ha rasszista viccet hallok. Eldönthetem, hogyan viselkedjem a „fehér” kategórián kívül eső emberekkel. Eldönthetem, hogy mit kezdjek a rasszizmus következményeivel: a megoldás, vagy a probléma része legyek. Nem érzem bűnösnek magam azért, mert a hazám rasszista, hiszen ez a helyzet nem miattam állt elő. De mint fehér embernek, aki részét képezi e társadalomnak, felelősségem körültekintően viselkedni. /Szabadnem blog/

Ennek függvényében, bár kisebbségben lévőknek tűnnek a Magyarországon már nemcsak a rabszolgatörvény ellen tiltakozók, olyan problémára világítanak rá, amelyeket már nem intézhetnek el – sem Orbán, sem talpnyalói – egy egyszerű vállrándítással. A bili kiborult és attól még, hogy a Fidesz nem törődik az őket nyakig elöntő ganéval a szagát ők is megérzik.

Ha pedig inkább a szájukon lélegeznek, hogy ne érezzék, elég csak egy apró hullámot verni feléjük.