Négy hónapon át szóba sem álltak egymással. 

Június 25-e óta azonban már kétszer, főként, ha annak tekintjük nemcsak kettejük telefonbeszélgetését, hanem azt az üdvözlő táviratot is, amelyet a függetlenség napja, az amerikai nemzeti ünnep alkalmából küldött Vlagyimir Putyin Barack Obamának. Nem mondanánk, hogy elbeszéltek egymás mellett. Szíria – benne az Iszlám Állammal (IS) – és az iráni atomprogram mindkettejüket közvetlenül érinti; szóval volt miről tárgyalni. Putyin természetesen kevésbé látszott fogékonynak az ukrajnai orosz beavatkozásról szóló, Obama által erőltetett disputára. Mindazonáltal a két érintkezés jó jel. A kapcsolatfelvételben nem lehet nem észlelni az IS által elkövetett atrocitások, az akár világméretűnek is mondható ideológiai terjeszkedés hatását.

Nemcsak arról van szó, hogy felszállt négy hónap után a köd, hanem talán az amerikai gondolkodás módosulásáról is. Noha a Pentagon az orosz magatartásban változatlanul nem lát egyebet, mint súlyos katonai fenyegetést, amely nemcsak Amerika, hanem egy egész európai térség biztonságára nehezedik, Hillary Clinton volt külügyminiszter és demokrata elnökjelölt-várományos minapi kampánykörútján az találta mondani, hogy az oroszokkal való állandó kapcsolattartásnak nincs alternatívája; meg hogy az amerikai kormány bölcsebben tenné, ha „sokkal elegánsabban” kezelné Putyint. Clinton szerint a világot nem lehet az Egyesült Államokra leselkedő veszélyekre egyszerűsíteni, ami burkolt utalás volt arra, hogy se a szíriai, se az iráni konfliktus nem rendezhető orosz együttműködés nélkül. Talán erre rímelt Putyin említett, majdnem baráti hangú távirata, amelyben az állt, hogy az elnök bízik benne: „Az egyenlőségen és a másik fél érdekeinek tiszteletben tartásán nyugvó párbeszéd kiépítésével Oroszország és az Egyesült Államok képesek megoldást találni a legösszetettebb nemzetközi problémákra, és hatékonyan leküzdeni a globális fenyegetéseket, kihívásokat.”

Ami ez utóbbiakat illeti, gyanúm szerint az Iszlám Állam egyike ezeknek. Noha Oroszország az iszlamista terrort eddig jóval kevésbé szenvedte meg, mint az Egyesült Államok (bár az ottani cselekményekben az IS közvetlen vagy közvetett szerepe nem kimutatható), Putyin figyelmét nem kerülhette el, hogy az IS „az egész Kaukázust” saját területének kiáltotta ki a minap, márpedig ennek a térségnek a „szíve” – Csecsenföld és Dagesztán – az Orosz Föderáció jelentős mértékben önálló alkotórésze.

A polip karjai tehát Oroszországig nyúlnak. Bár nyugodtan használhatnánk múltidőt is, két oknál fogva. Az egyik, hogy a 2007-ben „megalakult”, dagesztáni székhelyű „kaukázusi emirátus” – mely közönséges terrorszervezet – anyacégétől, az al-Káidától átpártolt az IS-hez; hűségesküt tett neki. A másik, hogy Szíriában és Irakban ez idő szerint legalább kétezer csecsen és dagesztáni „harcos” tevékenykedik, ami nem kis szám, mert a háromezer fősre becsült tunéziai kontingens számít a legnagyobbnak.

Kérdés, hogy ezeknek az embereknek miként sikerült úti okmányokat szerezniük. Él a gyanú, hogy az orosz hatóságok segítségével. Nem tűnik alaptalan okoskodásnak, hogy az oroszok az IS ölelésébe vágyó, jobbára fiatal embereket hagyják „kivándorolni”; inkább mint hogy otthon rontsák a levegőt, netán terrorcselekményeket kövessenek el. Ilyenformán az orosz politika akár kétarcúnak is mondható. Moszkva egyfelől törvényen kívülinek nyilvánította az IS-t, s hasonlóképp illegálisnak orosz állampolgárok külföldi harci cselekményekben való részvételét, másrészt hozzájárul harcoló állományának feltöltéséhez. (Ad notam: a törvény szerint egy orosz csak akkor nem harcolhat külföldön, ha ennek a harcnak a célja ellentétes az Orosz Föderáció érdekeivel. Magyarán: Ukrajnában nyugodtan lövöldözhet, mert az nem ütközik orosz érdekekbe...) A félelem attól, hogy a Szíriába exportált csecsenek vagy dagesztániak egy szép nap harci feladattal térnek haza, nemigen létezik, mert az orosz határokat szigorúan őrzik.

Nyomul az IS hadserege - Fotó: Europress / AFP

Oroszország tehát, ahol is – az IS előírásainak megfelelően – létezik csecsen–dagesztáni iszlám tanács (súra), van kormányzó és az orosz adminisztráció gyengesége folytán van terület is, fölkerült az IS térképére. Nigériát nem számítva az egyetlen ország, amelyik se nem arab, se nem moszlim. Ez idő szerint 11 országban működnek olyan csoportok, amelyeket az IS a magáénak ismer el, még ha a tevékenységét nem irányítja is közvetlenül. Irak és Szíria (a „bázis”) magától értetődik, ezenfelül ott van még Egyiptom, Líbia, Tunézia, Szaúd-Arábia, Jemen, Afganisztán, Pakisztán, Nigéria és a legfrissebb „szerzemény”: Oroszország. Noha mindezek közül a polgárháborús Líbia az egyetlen, ahol az IS márkanévvel hivalkodó szervezet tényleges területi uralom fölött is rendelkezik, al-Bagdadi, az IS kalifája a névhasználatért és a remélt anyagi támogatásért cserébe elvárja, hogy valamennyien területhódítási terveket dolgozzanak ki. Ezek nélkül ugyanis a terjeszkedő állam eszméje értelmét veszti. Mivel azonban a területhódítás nehézkesen megy (a nigériai Boko Haram például az összes, általa ellenőrzött várost és falut elveszítette), változatos taktikai célkitűzések is szerepelnek az IS „étlapján”. Csak a példa kedvéért: Kuvaitban és Szaúd-Arábiában síita mecseteket robbantgatnak, hogy az iszlám két ágának híveit (maga az IS szélsőségesen szunnita) egymásnak ugrasszák. Pakisztánban, Afganisztánban és Jemenben a még mindig rivális al-Káida pozícióit ássák alá, különös tekintettel arra, hogy az IS nem tűr meg maga mellett más terrorszervezetet. A líbiai IS nemcsak a kegyetlen terror művelője (emlékszünk a kétszáz kopt keresztény lefejezésére), hanem kiképzőközpont is. Erős a gyanú, hogy a „fekete péntek” legsötétebb gyilkosságsorozatának, a tunéziai turistavérfürdőnek a végrehajtóját a szomszédos Líbiában képezték ki és látták el fegyverrel, lőszerrel. Ugyanakkor nincs bizonyíték rá, hogy ezt a szörnyűséget Bagdadiék eszelték volna ki a távoli Szíriában (vagy Irakban); sokkal inkább írható az IS zászlaját lengető terroristák üdvös egyéni „kreativitásának” számlájára.

Ha területileg nem is, azért az Iszlám Állam aggasztóan terjeszkedik. Ezek a példák csak alátámasztják az áfiumot, amit képvisel. És ha valaki azt hinné, hogy nem toboroz magának híveket keresztény közösségekben, súlyosan téved. A világ tele van frusztrált, önnön civilizációját inkább tehernek, mint adománynak érző emberrel, és az IS ügynökei építenek rájuk. Nem francia vagy brit születésű, de arab/moszlim gyökerű emberekre gondolok, hanem „kifogástalan” keresztényekre. A The New York Times például szenzációs leleplező riportban tárta föl, hogy egy brit IS-szimpatizáns miként hálózott be és térített meg egy vidéken élő, környezete által kicsit se motivált magányos fiatal amerikai tanárnőt a világháló összes elérhető eszközével, na meg a telefonnal. Hosszas Facebook-barátkozás után eljutottak odáig, hogy a nő áttért az iszlám hitre, és még abban is hallgatott a magát barátnak álcázó ügynökre, hogy az általa elérhető mecsetek közül melyiket látogassa, melyiket nem. Kiderült, hogy az illetőnek, illetve megbízóinak pontos ismereteik vannak a „jó” és „rossz” moszlimokról, ami első hallásra szinte hihetetlennek tűnt, holott igaz volt. A polip csápjai valóban globálisak. A megtérített tanárnőt a végén majdnem sikerült kicsalogatni Amerikából (a pénz és a repülőjegy ajándékként érkezett), de csak majdnem, mert a nő hazugságon kapta a térítő barátot, gyanút fogott, s végül a szüleinek elmondott mindent. Így született egy voltaképp rémisztő sztori és egy újabb érv a mellett, hogy a terrorelhárításban érdekelt szervek ellenőrzési illetékességét és együttműködését tágítani kell, akár a személyes szabadság rovására is.

168ora.hu (Címlap: Putyin és Obama: újra szóba állnak egymással - Fotó: Europress / AFP)