Most kár belemenni abba, hogy igaz-e az az állítás, hogy az olimpia körüli világ az egyik legkorruptabb része a teremtésnek.

Az kétségtelen, őrületes pénzek mozognak.

A sportolók küzdelmeiből egy egész élősdi réteg él meg nagyszerűen.

Sebaj, ez ilyen, akinek nem tetszik, az menjen balett-táncosnak, vagy kőfaragónak, esetleg gázszerelőnek Felcsútra. Végszükség esetén építsen autópályát állami megrendelésre.

De ahhoz azért pofa kell, hogy valaki, aki havi másfél milliós fizetést húz a paralimpikoni bizottság elnökségéért, jutalomként 17 millió járt neki, és egyes – természetesen meg nem erősített hírek szerint – a szponzori pénzek után is felvett jutalékot –

még 3 milliót zsebrevágjon a lakástörlesztéséhez.

Igaz, a pénz nem felhőzte el tekintetét, a szociális érzékenysége megmaradt. Hiszen pár hete még szívhez szólóan tudott értekezni azokról a a nagyszerű sportolókról, akiknek enni is alig van mit. És lássuk be, az együttérzés képssége igen komoly erény.

(Mellékszál az ügyben, de nekem az is tetszik, hogy miután napok óta hallgatjuk hogy milyen nehéz helyzetben volt és mennyire kellett neki az a kis semmi támogatás, amikor már túl nagy lett a botrány, akkor pikk-pakk előrántja azt a hárommilliót és odavágja, hogy kussoljunk.)

Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó vetette fel nyilvánosan, hogy vajon mit szólnak mindehhez a szponzorok.

Egyelőre leginkább lapulnak. Éppen úgy, ahogy magyar szponzor szokta. A magyar szponzornak ugyanis nincsenek illúziói általában. A cél ugyan nemes. De a magyar szponzor körülbelül el tudja képzelni, mi történik a pénzével. A magyar szponzor érti, hogy amit különböző sporttámogatások formájában befizet – hívhatjuk ezt TAO-nak is néha – az

gyakran afféle védelmi pénz.

A Felcsút és a Puskás Akadémia valamint hasonszőrű társai nem azért jutottak hosszú ideig mesés vagyonokhoz, mert a magyar nagyvállalkozó úgy gondolta, hogy a felcsúti foci utánpótlás nevelés nélkül vége a magyar sportéletnek. Hanem mert általában tudta, hogy valahol mégiscsak el kell könyvelni azt a pénzt, amellyel háláját jogszerűen leróhatja ezért-azért. (És akkor most ne is beszéljünk többről.)

Természetesen nem állítom, hogy a paralimpiai bizottságra bízott pénz is efféle. A K&H Bank vagy az Allianz Hungaria kebelét nyilván nemesebb elhatározások fűtötték, amikor mellettük döntöttek.

Mégis, azt gondolom róluk, hogy, amikor ott határoztak, ide teszik a milliókat, azért sejtették, hogy lesz némi súrlódási veszteség. Mert ugye kell iroda, személyzet, reprezentáció, utazás, autó, telefon, maga a fizetés, jutalom – ez természetes.

És amikor ezen tiszteletre méltó pénzügyi intézményeknél azt olvashatták, hogy a paralimpiai bizottság elnöke szerint a nagyszerű sportolók egy része szinte éhezik, és semmi nem jut nekik, akkor nem gyulladt ki náluk a piros lámpa? Hogy hohó, akkor hol van a mi pénzünk, mi lett azzal, mégis, mire tetszik költeni?

De a szponzor képviselői, ha egy picit is ismerik Magyarországot, Kelet-Európát, az élsport világát, nyilván sejtik, hogy miként megy ez.

Csak ameddig nincs túl nagy botrány, addig minek kajabálni.

Jut is marad is. És ki tudja, talán valahol mindenki megtalálja a számítását. Jó érzés az, ha az ember nemes célra adakozhat. Hát még ha a más pénzét.

Ennyi az egész. Ez a balhé is nemsoká elül. Minden vissza a régi kerékvágásba. Ahol az elnök másfél milliót keres alsó hangon – na meg jutalmak, bónuszok és egyéb kedvezmények – a szegény sportoló, aki meg éjt nappallá téve küzd.

Figyelem, a paralimpai elnök Gömöri Zsoltot idézem:

„a havi méltatlanul alacsony támogatásból legfeljebb naponta egyszer tudnak megenni egy párizsis zsömlét vagy egy pár virslit. Elvétve akad olyan paraversenyző, aki nem kényszerül arra, hogy a napi edzések mellett nyolc-tíz órát dolgozzon, és nem a megélhetésért, hanem a túlélésért”.

Igaz, ezekben a nehéz időkben mindenki úgy él túl, ahogy hagyják neki.

Dési János

egyenlito.blog.hu (Fotó: Gömöri Zsolt. A karórája se tűnik olcsónak. Forrás: Index/Ajpek Orsi)