h i r d e t é s

A vége még az lesz, hogy az Orbán-kormány lekapcsolja a Facebookot is

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam

A vége még az lesz, hogy az Orbán-kormány lekapcsolja a Facebookot is

2019. augusztus 30. - 08:03

 

Tavasszal már eljátszott a gondolattal a Századvég Intézet, hogy miként lehetne „megfogni a felhőt”, szabályozni a közösségi médiában, elsősorban a Facebookon megjelenő tartalmakat, és arra szorítani a szolgáltatókat, hogy ne korlátozzák a kormánynak tetsző álhíreket. 

Fotó: Facebook/Orbán Viktor

Újabb fejlemény, hogy a frissen kinevezett igazságügyi miniszter munkacsoportot alakít e célok kivitelezhetőségének vizsgálatára. A magyar kormány bejátszani készül az európai uniós szabályozási szándék és a közös álláspont hiánya között tátongó politikai teret, miközben a valódi célja az, hogy a saját véleménybeli fölényét erősítse az online felületeken is.

Ha a digitális mamutcégek „konkuráló hatalomként lépnek fel az állammal szemben”, akkor „legvégső eszközként (…) az utóbbi az egyes szolgáltatásaikat egyszerűen elérhetetlenné teszi az interneten” – harangozta be a médiaszabályozási atombomba bevethetőségét nemrégiben a Magyar Hírlapnak adott interjúban Szánthó Miklós. Az inverz alapjogvédelem magyarországi apostola egyáltalán nem mellesleg a KESMA rövidítéssel illetett, csaknem ötszáz sajtóorgánumot egységbe forrasztó kormánypárti médiaalapítvány kuratóriumi elnöke, nem véletlen tehát, hogy az internetszolgáltatók lekapcsolásának eshetőségét éppen vele mondatták ki.

Az, amit Szánthó elsősorban kifogásol, hogy a közösségi médiafelületeket is működtető technológiai óriáscégek szerinte olyan ügyeket támogatnak, mint amilyen a „homoszexuális propaganda”, vagy pedig az „infrastruktúrájukat kínálják fel például kommunikációra a migránsszervezéshez”. A „világméretű liberális ármánykodás” közepette az állami szuverenitás területére tévednek, miközben, úgymond, ideológiavezérelt algoritmusokkal gyomlálják a liberális fősodortól eltérő véleményeket, „a totalitariánus rendszerekhez hasonlóan”. Ezek azok a magatartások, amelyeket az alapjogi komisszár végső esetben a szolgáltatások lekapcsolásával lehetetlenítene el.

A „felhőalapú digitális hatalomgyakorlást” kívánta korlátozni, legalábbis ehhez ötletelt már a Századvég áprilisi Facebook-szabályozási dolgozata is. A miniszterelnök is gyakran szóvá teszi, hogy ő úgy látja, Nyugaton, illetve az online térben liberális véleménycenzúra uralkodik. Ékes példája ez annak, hogyan tudja a tizedik éve hatalmon lévő Fidesz újra és újra saját sanyarú elnyomatását bizonygatni, okot kreálva arra, hogy a számára kedvezőtlen és a hazai közönséghez nagy nehezen még mindig utat találó véleményeket elhallgattassa. Figyelemre méltó a technológiai cégekkel szembeni fellépés terve amiatt is, mert ez termékfejlesztést jelent az ellenségkép dolgában. Eszerint nem Soros György az, aki saját kezűleg gyakorol véleménydiktatúrát több milliárd Facebook-profil felett, elérhetetlenné téve mondjuk a Lázár János bécsi rettegéséről szóló videót. Az új megközelítés szerint már a kaliforniai Szilícium-völgy nagyágyúit kellene móresre tanítani.

Ez az a pont, ahol a magyar kormány egy fontos ügyre csatlakozik rá, ugyanis ezeket a cégeket valóban szabályozni kellene. Az erre irányuló törekvések napirenden vannak az Egyesült Államokban és az Európai Unióban egyaránt. Csak, persze, az Orbán-rendszer mást szokott szabályozás alatt érteni, mint az elmaradott liberális demokráciák.

„Erős alapjogi kihívásról beszélünk, az embereknek világosan látniuk kell, ki őrzi az őrzőket”, állapította meg az alapjogokban és a hatalmat kontrolláló intézményi biztosítékokban élen járó magyar kormány új igazságügyi tárcavezetője. Varga Juditnak a technológiai cégekkel kapcsolatos egyik kifogása a politikai tartalomra vonatkozott, amikor arról beszélt a Sziget Fesztivál európai uniós pontján, hogy ezek a cégek „próbálják a mögöttük álló tulajdonosok meggyőződése szerinti világképet ráerőltetni a felhasználókra”, holott „a Facebooknak nem dolga, hogy cenzúrázzon bizonyos, migrációval kapcsolatos híreket”.

A másik gondja a kormánynak az, hogy e cégek nem ott fizetnek adót, ahol a bevételük keletkezik, ezzel kapcsolatban Varga Judit az Európai Bizottság új elnökének programjára utalt. Ursula von der Leyen valóban megemlíti a „fair share” elvét, amivel elsősorban a baloldali és a zöld szavazatokra hajtott az Európai Parlamentben. Ez az elv arra utal, hogy a multinacionális cégeknek hozzá kellene járulniuk a közkiadásokhoz azokban az országokban, ahol profitot realizálnak. Korlátozni próbálják őket abban, hogy kizárólag a saját érdekeiknek megfelelő székhelyválasztással minimalizálják az adóterheiket, miközben az egyes államok üzleti környezetének számukra kedvező vonásait kihasználják.

Megjegyezhetjük, Von der Leyen programja a fair hozzáállást pártolja az európai minimálbér és a szociális rendszerek terén is, e kitételeket azonban a magyar kormány nem olvasta ki hasonlóan éles szemmel a bizottsági elnök szavaiból.

Az igazságügyi miniszter futólag – legalábbis a kormányzati portálon található összefoglaló szerint –, mindössze egy gondolat erejéig megemlítette, hogy a multinacionális vállalatokkal az adatvédelem terén is súlyos gondok vannak. Érdekes módon Szánthónak sem a személyes adatok védelme volt a fő gondja, hanem az, hogy a szolgáltatók a rendelkezésükre álló adatmennyiség felhasználásával befolyást gyakorolhatnak egy-egy ország politikai életére, közhangulatára, véleményklímájára.

Ami azt illeti, ez valóban fontos kérdés, olyasmi, amelynek felvetését komolyan lehet venni minden olyan kormánytól, amely nem használja fel még a sportközvetítések közötti szüneteket is saját propagandacéljaira. Így viszont inkább az a benyomásunk támadhat, hogy az Orbán-kormány nem tűri a konkurenciát, ha az állampolgárok befolyásolásáról van szó.

Az adathalászat és az adatokkal való kereskedés annyira súlyos gond világszerte, hogy éppen az elmúlt hetekben derült ki, Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója és főnöke nem bontotta ki az igazság minden részletét, amikor tavalyi amerikai kongresszusi meghallgatásán tagadta, hogy rögzítenék a Messenger felhasználóinak beszélgetéseit, összeesküvés-elméletnek nevezte a puszta gyanút is. Csakhogy most már úgy tűnik, a Facebook éveken át olyan hanganyagokat tárolt és elemzett, amelyekre nem kapott hozzájárulást a felhasználóktól. Hasonló visszaélés gyanúja merült fel a Google és az Apple bizonyos szolgáltatásaival kapcsolatban. Nem biztos, hogy megnyugtatta a közvéleményt a Facebook közleménye, amelyről augusztus 13-án számolt be a Bloomberg hírügynökség, miszerint „hasonlóan az Apple-hez és a Google-hoz, leállítottuk a hanganyagok élő munkaerővel történő elemzését több mint egy héttel ezelőtt”, elismerve ezzel, hogy a cégek külön stábokat működtettek a felhasználók szavainak analizálására. A cégek azt állítják, csupán a szolgáltatásaikat kívánták fejleszteni, ami a maguk szempontjából nyilván igaz, hiszen minél inkább fel tudják mérni az egyes felhasználók fogyasztási szokásait, annál inkább tökéletesíthetik számukra az online közösségi élményt, s ez tényleg értelmezhető különféle véleményklímák, véleménybuborékok mesterséges előállításaként, aminek igenis van közéletformáló ereje az egyes országokban.

Ennél is súlyosabb probléma, ha a szolgáltató cégek az általuk kezelt adattömeget ellenőrizetlenül és engedély nélkül továbbadják. Zuckerberg említett kongresszusi meghallgatására a Cambridge Analytica-botrány miatt került sor. 2015–2016-ban az amerikai republikánus előválasztás és a nagy-britanniai Brexit-népszavazás kilépéspárti kampánya Facebook-felhasználók adataihoz jutott hozzá. Mivel ezek alapján teljes fogyasztási és ízléstérképet tudtak alkotni róluk, a politikai meggyőzés különleges eszközeit is bevethették, és különféle csatornákon is befolyást tudtak rájuk gyakorolni, ami ilyen adatok híján lehetetlen lett volna, és ez befolyásolhatta az eredmények alakulását. A The New York Times korábban 50 millió Facebook-felhasználó adatának megszerzéséről írt. A Freedom House médiaszabadsággal foglalkozó nemzetközi szervezet az internet szabadságával foglalkozó jelentésében viszont 87 millió olyan Facebook-felhasználóról ír, akinek az adatait a Cambridge Analytica a jobboldali populisták kampányához felhasználhatta. Ezért a Facebookra az amerikai szövetségi kereskedelmi bizottság példátlanul magas, ötmilliárd dolláros bírságot szabott ki egy hónappal ezelőtt. Érdekes módon erről a konkrét esetről sem Varga Judit, sem Szánthó Miklós nem tett említést az alapjogok feletti aggodalma hangoztatása közepette.

Az, ami ennél is aggasztóbb, hogy a Freedom House internetszabadságról szóló jelentése szerint a 87 millió Facebook-fiókot érintő visszaélés, de legalábbis az adatkezelés sérülékenysége messze nem a legnagyobb mértékű volt világviszonylatban. Tavaly például a több mint egymilliárd indiai állampolgár számára generált speciális azonosítók váltak egy időre védtelenné egy biztonsági hiba miatt. Ugyancsak tavaly az Exactis nevű amerikai adatbázis-szolgáltató cég 340 millió magánszemélyről és cégről tárolt információi váltak egy időre hozzáférhetővé. Ennek kapcsán kiderült, hogy a cég olyan személyek és vállalkozások adatainak is birtokában van, akiknek, illetve amelyeknek erről nem volt tudomásuk.

A lényeg, hogy az adatbázisok sérülékenysége nyugtalanító, az pedig még inkább, ha maguk az adatkezelő cégek használják fel az információkat hozzájárulás nélkül, esetleg eladják kereskedelmi vagy politikai célú felhasználásra.

És ezek még mindig „csak” azok az esetek, amikor az adatbázisok meglékelhetővé válnak, vagy a felhasználók beleegyezése nélkül például egy konkrét politikai kampány céljára kiszolgáltatják az adatokat. Ennél is súlyosabb probléma, ha maguk az államok próbálják rátenni a kezüket az állampolgáraikról szóló értékes információkra. Az orosz kormány azt követeli a Facebooktól és a Twittertől, hogy az oroszországi felhasználóik adatait oroszországi szervereken tárolják. Törvényt is hoztak arról, hogy az állam szeparálhatja a hazai internetforgalmat a külföldi szerverektől, amivel kapcsolatban biztonsági indokokat hoztak fel, de valójában az információk birtoklása a tét.

A The Guardian brit napilap erről szóló cikke megemlíti, hogy a célba vett közösségi felületeket a Putyin-ellenes tiltakozások szervezői előszeretettel használják, éppen azért, mert nem állnak hatósági kontroll alatt. Talán Szánthó Miklós is ilyesmire gondolt, amikor azt kifogásolta, hogy a közösségi oldalak az „infrastruktúrájukat kínálják fel kommunikációra” a kormánynak nem tetsző ügyekben. Putyin rendszere nem tréfál, az évtized elején a VKontakte nevű orosz fejlesztésű közösségi oldal alapítóját, Pavel Durovot rászorították, hogy adja el a cégét az egyik elnöki oligarchának. Majd amikor az orosz Zuckerbergként emlegetett Durov egy üzenetküldő szolgáltatást hozott létre, akkor már ő maga is jobbnak látta külföldre költözni. Az orosz állam megpróbálja blokkolni a Telegram nevű felületet az országon belül, de nem sikerül neki egészen.

A Freedom House szerint azonban nem is Oroszország, hanem Kína a „digitális autoritarianizmus” prototípusa. Xi elnök rezsimje blokkolja a külföldi szolgáltatókat, szigorúan szabályozza az online tartalmakat, mesterséges intelligencia alkalmazásával gyakorol politikai felügyeletet a veszélyesnek ítélt személyek és csoportok felett, erőszakkal fellép az eltérő vélemények megfogalmazóival szemben. Közben – Oroszországhoz hasonlóan s legalább olyan mértékben – befolyásolni igyekszik a kínai kormánnyal kapcsolatos véleményeket külföldön, aktívan jelen van a világszerte zajló kiberháborúk technológiai frontjain, és igyekszik minél több információra szert tenni saját állampolgárai online és offline életéről, sőt nem csak a saját állampolgáraiéról. A Freedom House jelentése azt is szóvá teszi, hogy a hipermodern elnyomó technológiát Kína terjeszti is a világban, tréningeket tart az erre nyitott afrikai, ázsiai, arab országok állami médiairányítóinak.

Az ilyen kifinomult módszerek feleslegessé teszik az internet „lekapcsolását”, mégis meglepően sok helyütt élnek vele a világban. A Freedom House szerint a csúcstartó India, amelynek egyes, politikailag kritikus régióiban 2018-ban több mint száz alkalommal éltek a hatóságok az internetelérés leállításának eszközével. De kihúzták a dugót már Srí Lankán, és a The Economist hetilap egy minapi cikke szerint Etiópiában is.

A The Economist írása és a Freedom House jelentése egyaránt említi azt a további problémát, hogy egy adott kormány valamely internetes tartalmakkal szembeni kifogása valójában a szólásszabadság általános korlátozására szolgálhat. Az autoriter rendszerek a róluk szóló – valós – kritikát nevezik álhírnek, és erre hivatkozva lépnek fel újságírók, hírportálok vagy internetszolgáltatók ellen. A tendencia aggasztó, a véleményszabadság helyzete 2009 és 2019 között több országban romlott, mint javult, és nemcsak az elnyomó államok többsége vált még inkább represszívvé, hanem a szabad országok ötödében is szűkült a véleményszabadság tere.

Mindez beleillik abba a tendenciába, amit az „autokratizálódás harmadik hullámának” neveznek – a liberális demokrácia visszaszorulása és visszaszorítása érhető itt tetten. Ennek a folyamatnak Magyarország nemzetközileg kinyilvánítottan a zászlóvivője. Ezért is adhat okot gyanakvásra, amikor a magyar kormány és csatolt részei az internetes tartalmak szűréséről vagy a nemkívánatos véleményeknek felületet biztosító szolgáltatók lekapcsolásáról értekeznek.

Mindezt, úgy tűnik, az Orbán-kormány a maga szempontjából ügyesen betolja a technológiai óriáscégek szabályozása körüli vitákba. Miközben véleményeket akar gyomlálni, a fair share-t emlegeti. A hazai szabályozási próbálkozásnak teret nyithat a techcégek adóztatása körüli uniós vita, pontosabban az ezzel kapcsolatos patthelyzet. A Facebookra és a Google-ra szabott európai adóztatási tervet a Juncker-féle Európai Bizottság tavaly nyújtotta be annak érdekében, hogy a technológiai multik minden országban fizessenek adót, ahol jelen vannak és profitot termelnek, ne csupán az írországi adóparadicsomban, ahova hivatalosan be vannak jegyezve. E javaslatot aztán egy francia–német közös indítvány alaposan felpuhította, hogy legalább egy kis előrelépésben konszenzus jöhessen létre, ám ezt is megvétózta Írország, Svédország, Dánia és Finnország. Többen az OECD-re mutogatnak, hogy ott egy, az EU-n is túlmutató szabályozás készül – addig is megy az idő.

A kudarc után az Európai Bizottság indítványozta, hogy ilyen ügyekben konszenzusos helyett minősített többségi döntést lehessen hozni, de több ország, köztük a visegrádiak is jelezték: ragaszkodnak a vétójoghoz. Magyarország tehát hivatalosan nagyon sajnálja a közös szabályozás hiányát, de esze ágában sincs lemondani a vétójogáról, hogy ezzel a közös szabályozás létrehozásához hozzásegítse az uniót. És ebben a pávatáncban vannak a kormánynak szövetségesei az EU-ban. Adóügyekben Orbánék amúgy is elutasítják a közös politikát, nem függetlenül attól, hogy az Európai Parlament márciusi jelentése a multinacionális cégek egyik adóparadicsomaként említi Magyarországot. Az adózási kényszerrel a magyar kormány csak azokat a multikat fenyegeti, akikkel politikai problémája van.

Európai konszenzus tehát nincs, és ha ez így megy, nem is lesz. Ily módon az országok maguk barkácsolhatják össze a saját szabályaikat. Habár a Századvég-tanulmány nagy kedvvel fantáziált a Facebook- vagy a Google-vállalatcsoport feldarabolásáról mint megoldásról, ezt a magyar kormány nem tudja keresztülvinni, bármilyen ambiciózus is. Arra viszont lehetnek majd ötletei a minisztériumi munkacsoportnak, miként köthető össze a technológiai cégek magyarországi adóztatása az általuk közvetített internetes tartalmak szabályozásával.

Szerző: Lakner Zoltán / 168ora.hu

Címkék: 

 

h i r d e t é s