Egyre többen olvassák ezt a blogot, és adják tovább az üzenetét másoknak, határozottan érezzük, ahogy változik a hozzánk – és remélhetőleg máshova is – érkező adományok összetétele, egyre inkább közelíthető a kínálat és a szükséglet egymáshoz.

Persze ahogy nő a blogok száma – már a negyvenegyediket olvassák most -, ebben a felgyorsult világban nem várható el, hogy visszamenőleg is elolvassák az emberek, de az információk mennek tovább. Sokan kezdenek így nekünk szóló üzenetet, vagy telefont, hogy „egy ismerősöm mondta, hogy önök nem fogadják el a …”, és kérdezik, hogy ez valóban így van-e. És mindig vannak visszatérő kérdések is, amit úgy érzem, újra és újra el kell ismételnünk, hogy beemelődjön, természetessé váljon.

Egy olyan mondattal kezdem, ami nagyon emblematikus ebben az egészben, és még mindig gyakran hallani.

Pesten annyi fölösleges dolog van, meg kell szervezni, hogy lejusson vidékre

 – mondta nekem egy lelkes fővárosi segíteni akaró. Hát nem. A vidék, a vidéki szegénység nem a fővárosban „fölösleges” dolgok befogadója. Mondhatnám úgy is, hogy nem lomtár, nem olyan holmikat várnak, amit a fővárosban megvesznek ugyan, de haszontalanok, értelmetlenek, ezért egy idő után fölösleges lommá válnak, ezért adományba adhatók. A raktárunkban elég nagy mennyiségben halmozódtak fel effélék.

Fotó: Igazgyöngy Alapítvány

A különféle rossz formatervezésű, a céljára alkalmatlan kávéscsészék, pálinkáspoharak, fűszertartók, kisebb és nagyobb szószos, fűszerolajos kiöntők, no meg a kávéscsészealátétek, amelyekből már legalább ezer darab áll a polcon. Kínálótálcák tömkelege érkezett már, mindenféle formában és méretben, porcelánból és kerámiából, vagy üvegből, kis fatálcába rakhatótól a leveles ágat formázóig, mindenféle. Aztán ott a rengeteg bögre, több dobozt töltenek már meg, pedig folyamatosan adjuk tovább, de sokkal több jön, mint amennyinek gazdát találunk.

Elképesztő egyébként, hogy ezen a területen mennyire látszik a fogyasztói világ pillanatnak élő, fölösleges holmikat termelő hatása. Ezek a bögrék többnyire vastag falúak, nehezek, semmiképp sem kényelmes belőlük inni, de nem is ezért vették meg őket, hanem a vicces feliratok, ábrák kedvéért, ami jó poén volt, testreszabott üzenet valakinek. Aztán ott van az eseménybögrék tömkelege, konferenciák, találkozók, sportmérkőzések emlékeit őrzik, meg az utazási emlékbögrék, a híres helyek, épületek ábráival. Nem sérült, törött, hiányos holmik ezek, hanem olyanok, amelyekből lom lesz egy idő után. Kidobni sajnálják, hát adományba adják.

Még mindig sokan rákérdeznek a rossz cipzárú dzsekikre, felsőkre.

Bizonyára akad ott egy ügyeskezű varrónő

- írják –

aki majd gyorsan kicseréli a cipzárt.

Nos nem akad. Olyan meg, aki ingyen megcsinálná, pláne nem. És amikor bőven van olyan ruhanemű, aminek jó a cipzárja, amit nem kell javítani, akkor ezek mindig megmaradnak, nem kéri ezeket senki, és egy idő után akkora mennyiség lesz belőlük, hogy már kiszorítják a raktárban azokat is, amelyek teljesen jók. Ilyen mennyiségű használt ruha kínálat mellett nem tudunk ruhajavítással foglalkozni, még akkor sem, ha tudjuk, ezzel az emberiség ökológiai lábnyoma csökkenne. Nincs rá sem forrás, sem ember, aki varrónőt keres, méretre cipzárt vesz, elszállít, majd vissza… Aki így szeretné felhasználhatóvá tenni az elromlottat, az javíttassa meg, és úgy adja tovább. A segítő szervezetekre ez a teher nem tehető rá. De szépen párosulhat hozzá a környezeti fenntarthatóságért így tevékenykedő önkéntes munka. Ez lehet az első láncszem, mielőtt az adomány lekerül hozzánk.

Vannak ebben nagy rejtélyek. Már nem tudjuk honnan érkezett, így sosem fogjuk megtudni mit gondolt az az adományozó, aki egy egész zsák (legalább ötven) sötétkék gyereknadrágot adott, különböző méretekben, mind szétszakítva a lába között, soknak a fél szára is levágva.

Gyanítom, valami agyament selejtezés lehetett a háttérben. De akkor miért küldte el? Miért nem dobta ki? Mit gondolt, hogy majd mi össze- és visszavarrjuk?

A másik visszatérő kérdés az öltönyökre vonatkozik. Mert ebből is rengeteg van. Az öltöny elegáns ruha, sok munkaterületen kötelező, de sokan csak ünnepi eseményen viselik. Mindkét csoportban van felhalmozódás, egyikben azért, mert nem viselheti minden nap ugyanazt, és általában elvárás az is, hogy kövesse a divatot; a másikban is közbeszól a divat, ha ritkábban is, no meg tartalékol valaki minimum egyet temetésre, és egyet vidámabb eseményekre is. Meg persze a súlyváltozás is közbeszól, az idő teltével többnyire gyarapodással, és cserélni kell a kihízottat nagyobbra. Aztán ott vannak azok, akik megkímélték, eltették az öltönyeiket egész életükben, haláluk után pedig ott marad a családra. Kézenfekvő, hogy oda kell ajándékozni annak, akinek nincs.

De abban a társadalmi csoportban, ahol a leginkább rászorulók élnek, nem igazán kell efféle. A közmunkán, vagy a téli fagyűjtésen nem ez az ideális viselet. Nem tudjuk hát fogadni az öltönyöket, sem a kosztümöket, sem a bundákat. Akkor sem, ha hibátlanok. Hiába válik fölöslegessé ott, nem válik szükségletté itt.

Úgy érzem, szépen alakul az adományozási kultúránk. De mindig emlékeztessük magunkat és másokat a fölöslegesség és a szükségesség speciális összhangjának a megteremtésére az adományozás során. Első szempont mindig legyen a praktikusság, hogy olyan holmit adományozzunk, ami használható, és nézzük a világ változásait is. Mert a világ változik, mindkét oldalon. Jól adományozni pedig csak akkor lehet, ha ismerjük azt az oldalt is, amely befogadja az adományt. Ehhez pedig lehet kérdezni. Tőlünk is, más terepen dolgozótól is, bármikor.

L. Ritók Nóra

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány alapítója.

atlatszo.hu