Hogy történhetett mindez nem is olyan régen, és mi köze volt ehhez az állami propagandának? Ezekre ad választ az alábbi cikk. Arra azonban máig nincs felelet, hogyan nézhette végig mindezt tétlenül a világ. Krajnyik Cinti írása a WMN.hu-n

A hutuk és a tuszik közötti konfliktus forrása

A hutuk és a tuszik között eredetileg nem etnikai vagy törzsi ellentét húzódott – hiszen azonos nyelvet beszélő és ugyanazt a vallást gyakorló csoportok voltak –, a megnevezések sokkal inkább a társadalmi rétegek megkülönböztetésére szolgáltak. A hutuk jellemzően növénytermesztéssel foglalkoztak, a kisebbségben élő tuszik ezzel szemben állattartással, ami azonban jobban jövedelmezett, így inkább belőlük állt a vagyonosabb, elit réteg.

A konfliktus akkor kezdett elmélyülni, amikor a gyarmatosító németek után az 1930-as években a mandatárius hatalomként eljáró belgák a ruandai közigazgatási rendszer átformálásában a tuszikra támaszkodtak, és inkább a tuszi diákok továbbtanulását segítették elő. Ennek következtében rövid időn belül a politikai és gazdasági vezetés szinte kizárólag tuszi kézben összpontosult. Amikor a gyarmati rendszer bomlani kezdett, az 1950-es években, a hutuk fellázadtak, a véres összetűzések pedig állandósultak. 1962-ben, Ruanda függetlenné válása után, a hutuk vették át az ország irányítását, és egy erősen nacionalista kormányt állítottak fel.

Az 1990-es évek elejére a feszültség odáig fokozódott, hogy a hutu kormány már nyíltan harcolt az Ugandában állomásozó és jelentős mértékű területeket visszafoglaló, tuszi forradalmárokból álló Ruandai Hazafias Fronttal (RPF), sőt a tuszik kiirtását tűzte ki céljául.

Nemzetközi megfigyelők jelentései alapján a népirtásra utaló magatartásformák jelei már 1994 januárjában észlelhetők voltak, beavatkozás azonban nem történt. Ahogy később sem.

Április 6-án elképzelhetetlen borzalmak sorozata kezdődött

A genocídium kirobbanásához végül az április 6-án bekövetkezett merénylet vezetett, amikor a kigali reptéren a Juvénal Habyarimana ruandai államfőt szállító repülőgépet két, vállról indított rakétával lőtték le. Máig vitatott, hogy az eseményekért a hutuk vagy a tuszik tehetők felelőssé, a rakétaindító állványt ugyanis az RPF állásainál találták meg, mindamellett egyes elemzések szerint a rakéta röppályája arra engedett következtetni, hogy azt a hutuk oldaláról indították, ráadásul az elnök ekkor már tárgyalásokat folytatott a tuszikkal, hogy ők is helyet kapjanak a karhatalomban, így a tusziknak kevésbé állt érdekükben végezni Habyarimanával.

Az államfő gépének lelövése után pillanatok alatt szabadult el a pokol Ruandában. Körülbelül kétszázezer hutu vett részt a tömeggyilkosságokban, akik lőfegyverekkel, botokkal és bozótvágókkal (machete) kezdték el lemészárolni a tuszikat és a mérsékelt hutukat, akik vagy kapcsolatban álltak tuszikkal, vagy egész egyszerűen nem voltak hajlandók puszta kézzel végezni embertársaikkal. A vérengzés a becslések szerint megközelítőleg nyolcszázezer-egymillió ember halálát követelte.

A gyilkos milíciák közül kettő volt igazán hírhedt: az Interahamwe („Akik együtt támadnak”), illetve a Impuzamugambi („Akiknek egy céljuk van”), ezek ellenőrző pontokat állítottak fel, és mivel a személyi igazolványokban fel volt tüntetve a származás, a tuszikat azonnal kivégezték. A borzalmakat azonban még tudták fokozni. A történelem folyamán Ruandában alkalmazták először a nemi erőszakot a népirtás eszközeként, a hutuk ugyanis több száz HIV-fertőzöttet engedtek ki a kórházakból, tuszi nők megerőszakolására biztatva őket. Ezzel szándékozták továbbterjeszteni az akkor még halálos kórnak számító AIDS-et. A ruandai népirtás száz napja alatt megerőszakolt nők száma 200 ezer és 500 ezer közé tehető.

A mészárlásban az állami propagandának is óriási szerepe volt

Azt ma is a saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy az állami propagandának, illetve a kormány irányítása alatt álló médiumoknak milyen hatásaik vannak, és ezeket miként lehet a befolyásolás eszközeként felhasználni.

Egészen döbbenetes azonban belegondolni, hogy mindössze huszonhét évvel ezelőtt egy népirtás ideológiai hátterét alapozta meg a propaganda.

1992-ig Ruandában egyetlen egy állami rádió volt elérhető, amely a kormány szócsöveként funkcionált. Az állami vezetőség azonban így sem volt elégedett a radikalizálódás mértékével, ezért létrehoztak egy új rádióállomást, az RTLM-et, ezen folyamatossá vált a gyűlöletkeltés, ráadásul az évek óta zajló polgárháborús helyzetben  a lakosságnak ez volt az egyetlen tájékozódási lehetősége. Az RTLM a fake news terjesztésétől sem riadt vissza, folyamatosan hamis hírekkel árasztotta el a hallgatókat, és azt sulykolta a hutukba, hogy a tuszik nem emberek, hanem csótányok, akiket el kell pusztítani, ehhez pedig minden eszközt a kezükbe is adtak: nyilvánosan olvasták be a kiirtandó tuszik nevét, lakhelyét és rendszámát. A propagandagépezet része volt a Kangura (Ébredj!) lap is, amelyben például olyan cikket publikáltak, ami a tíz parancsolatra hivatkozva legitimálta, hogy a tuszik életét önvédelemből kell kioltani. 

A világ pedig ölbe tett kézzel nézte végig a vérengzést

A békefenntartók az ENSZ Ruandát Segítő Missziója, az UNAMIR (United Nations Assistance Mission for Rwanda) képviseletében jelen voltak az országban, de miután tíz katonájukat megölték, gyakorlatilag tehetetlenné váltak, a fegyveres konfliktust kerülniük kellett, az ENSZ-tagállamok pedig visszautasították, hogy újabb katonákat küldjenek a létszámuk bővítésére. A népirtás harmadik hónapjában a francia kormány csapatokat vetett be, ők azonban csak a külföldi állampolgárok evakuálására voltak képesek. Mint az egyetlen szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok sem lépett közbe, az amerikaiaknak nem állt szándékukban ugyanis az érdekeltségeiken kívül eső Ruandáért feláldozni a saját katonáik életét, illetve attól is tartottak, hogy a szomáliai háborúhoz hasonlóan ismét kudarcot vallanak. A világ tétlenkedését jól szimbolizálja a Hotel Ruanda című filmben a Joaquin Phoenix által megformált újságíró szájából elhangzó mondat. A népirtás borzalmairól rögzített megrázó képsorainak publikálása kapcsán ennyit mond: "Azt hiszem, ha megnézik ezt a felvételt, azt mondják, Jézus, ez borzasztó. És vacsoráznak tovább."

Az akkori amerikai elnök, Bill Clinton később úgy nyilatkozott, hivatali ideje egyik legnagyobb hibájának tartja, hogy tétlenül nézték végig a ruandai eseményeket.

A mészárlásnak végül az RPF előretörése vetett véget júliusban: csapataik elfoglalták a fővárost, és noha ezzel a polgárháborúnak vége szakadt, az új erők fellépése nyomán rengeteg civil és több tízezer hutu vesztette életét.

A hatalom azóta a tuszi Paul Kagame elnök kezében összpontosul, aki az RPF vezetője volt, és akit szintén önkényuralmi eszközök alkalmazásával vádolnak, hiszen erős korlátozás alatt tartja az ellenzéket és a médiát is.

Ruandában ma tilos az etnikumok különbözőségéről beszélni, de az új, szigorúbb törvények nem jelentik a feszültség megszűnését. Sokak szerint Ruanda a mai napig igazi puskaporos hordó, a felszín alatti éles ellentétek bármikor újabb háborúhoz vezethetnek…

Krajnyik Cinti / Felhasznált források: Wikipedia, hvg.hu, zoom.hu, 24.hu, index.hu / wmn.hu