Közpolitikai megoldást keresni ma is rendületlenül szükséges, a társadalmi felelősségvállalás hiányosságai nyilvánvalók.

Másrészt örömteli, mert L. Ritók Nóra olyan megkerülhetetlen, a civil szervezeti működés értékteremtő jelentőségét felmutató szakember, akinek tisztánlátása, inspiráló értékvilága, letisztult, független civil alapállása semmit nem veszített a fényéből ezekben az években. Könyvéből erőt meríthet bárki, aki belefáradt, csalódott a hatalmi játszmákról, gyűlölködésről, elitista pozícióharcról szóló kétpólusú hazai pártpolitikába, és a „kapitalista realizmus” által meghatározott mindennapokba.

A könyv néhány sarkalatos pontjának kiemelésével szeretném bemutatni annak az alternatív Magyarországnak a kirajzolódó képét, amit az intézményi résekben dolgozó L. Ritók Nóra modellje láthatóvá tesz.

A civilek nem pártpolitikát, hanem független szakpolitikát akarnak

Nem lehet elégszer megdöbbeni azon, hogy intézményekkel, státuszokkal, szakértőkkel és költségvetéssel működő szakpolitikai területek közfeladatait végzik el önjelölt emberek, javarészt fizetetlen, önkéntes munkával, A-tól Z-ig. Munkájuk sikere által megkérdőjelezhető a képviseleti demokrácia révén felhatalmazott közpolitikai gyakorlat, a korrupcióra, álmegoldásokra, üres retorikára hajlamos rendszer érvényessége – és felmutatható egy új korszak lehetősége, amiben ettől a rendszertől független, grassroot kezdeményezéseké az elsőbbség, azaz kirajzolódik a részvételi demokrácia új korszaka.

Történelmi tény, hogy Magyarországon az emberek idegenkednek a pártpolitikai bevonódástól, a tagság minden párt esetében százezer fő alatt marad. A rendszerváltás óta a globális kapitalista társadalmi trendeknek megfelelően erősen polarizálttá vált a társadalom, a győztesek és vesztesek között folyamatosan nő a szakadék. A politika elitistává vált, ahová bejutni csak gazdaságilag és kulturálisan kedvező háttérből, megfelelő kapcsolatokkal, magas iskolázottsággal lehetséges. Ez mégsem jelent szakértői kormányzást, a legkiválóbbak összefogását.

Továbbra is pártpolitikai ideológiák mentén zajló, kiegyensúlyozatlan küzdőtéren vagyunk, ahol a leginkább kiszolgáltatottak képviselete egyáltalán nem, vagy csak a retorika szintjén valósul meg.

L. Ritók könyvében részletesen bemutatja a politikailag korrekt liberális megoldások segítségével egyetemet végzett, közpolitikai szerepet vállaló cigány emberek megváltozó, cseppet sem építő viszonyát a szegregációban tengődő cigányokhoz. A kívül–belül logika áthatja mindennapjainkat, nem meglepő, hogy a kisebbségi–többségi szempontból erősen érintett területen e probléma még kiélezettebb.

Nem véletlen az sem, hogy a nők alacsony számban vannak jelen a hivatalos pártpolitikában, viszont az önkéntes aktivista munkában arányuk jellemzően jóval nagyobb.

Ezzel szemben közismert módon a nők végzik a rosszul fizetett, gondoskodói, szociális és szolgáltatói, pedagógiai munkát, és a meg nem becsült, szintén alulfinanszírozott civil szervezetek feladatainak többségét.

L. Ritók Nóra maga is ilyen strukturális viszonyok között tudta felépíteni karrierjét, és ahogy írja, a közösségépítésben maga is mindig nőkkel együtt tud elindulni, mert bennük nagyobb a hajlandóság áldozatot hozni a közösség egészéért és jövőjéért.

A hiányzó szakpolitikai együttműködéseket, és a hitelességdeficitet tehát kifejezetten azon civil szervezetek ellensúlyozzák, amelyek munkáját a pártpolitikai ellentéteket meghaladó célorientáltság motiválja. E szervezetek – mint az L. Ritók Nóra alapította Igazgyöngy Alapítványra is – képesek modellezni a jövő társadalmának lehetőségeit, egy részvételi és közvetlen demokráciára épülő korszak kezdetét jelezve. Dacára ennek, helyük ma sokszor mégis csupán egy párhuzamos társadalmi valóság építése.

Ahogy L. Ritók Nóra mondja: "Nekünk szakpolitikai kritikáink vannak, minket nem érdekel a pártpolitika. A tapasztalatainkra nem kíváncsiak. A civilek meghívása a tárgyalásokba csak egy látszat. Olyan, mintha bevonnák őket, de közben, aki harcol, az nem sokáig bírja ezt, az újonnan bevontak pedig gondosan válogatottak, készebbek a kompromisszumra, kevésbé kritikusak."

Az oktatáspolitika válsága

A civilek harca az oktatáspolitika megújulásáért a rendszerváltás óta több hullámot megélt. Olyan messzire azonban még egyik alternatív iskola sem merészkedett el, mint amennyire L. Ritók Nóra mozgalma eljutott az iskola határát kiterjesztő és újragondoló komplexitásban. L. Ritók szinte államot hozott létre az államban azzal, hogy Berettyóújfalu környékén, Told központjával, huszonhárom település gyerekeivel és családjaival dolgozik az Igazgyöngy Alapítvány, meghatározó szerepet vállalva e települések emberközpontú, több lábon álló fejlesztésében.

Noha e nagyszabású munka kétségtelenül L. Ritók Nóra személyéhez kötődik, mégis egy olyan tudásalapú modell kialakítását láthatjuk, ami másolható és szabadon létrehozható lehetne bárhol máshol is.

E modell egyik fő pillére az oktatás. De a közoktatásban meggyökeresedett minősítő-számonkérő oktatás helyett egy együttműködésre építő, megismerő-fejlesztő 21. századi pedagógia, aminek kulcsa a partnerség – ahogy L. Ritók Nóra nevezi. Egyenrangú partnerség a tanárkollégákkal, a gyerekekkel, a szülőkkel, a települések minden szereplőjével, a védőnőtől, a lelkészen át a polgármesterig.

A Láthatatlan Magyarországban részletesen olvashatunk az egyházi iskolák közvetlen szegregáló hatásáról, és a bevált módszerekről, aminek következtében az integrációs pedagógiát a szegregációs oktatásügy váltja fel. L. Ritók Nóra publikációinak köszönhető, hogy a szakma felfigyelt az oktatási szegregáció problémájának súlyosságára és 2017-ben, a Láthatatlan Magyarország megjelenésének évében a Hogyan tovább közoktatás? című, egyetemi hallgatók által kezdeményezett (!), szegregációs hatásokat bemutató konferenciára is sor került.

Az elmúlt években diákok, szülők, tanárok is országszerte vészjeleket adtak az egyre nagyobb számban megjelenő, a tanárhiányról, a tanárok tehetetlenségéről, vagy akár rasszizmusáról elhíresült gettóiskolákról. A szegregáló hatások legnagyobb elszenvedői egyértelműen a vidéki állami iskolákba járó cigánygyerekek, éppen azok, akik életében az iskolák jelentősége mindennél nagyobb, ahogy azt L. Ritók sikeres fejlesztései is igazolják. Így jutottunk el a rendszerváltás óta tartó oktatásügyi folyamat történelmi mélypontjához, a Gyöngyöspatai diákperhez.

Ha azonban alaposabban meg akarjuk vizsgálni a mára kialakult, az oktatással összefüggő egyenlőtlenség fokozódásának folyamatát, akkor a regnáló kormány alatt az állami oktatáshoz képest felülfinanszírozott egyházi iskolák szerepén kívül szót kell ejteni arról is, hogy milyen társadalmi hatással járt a rendszerváltástól a Vekerdy Tamás nevével fémjelezhető alapítványi iskolák és alternatív pedagógiai mozgalom kibontakozása.

A kilencvenes évektől a nyugati, „szabadpiaci” trendeknek behódolva az önálló oktatási és kulturális vállalkozásokként működő alternatív iskolák létrehozásának posztszocialista időszaka következett el. Akkor is, ha ezek az iskolák mára tekinthetők félig-meddig államinak, hiszen a gyerekek létszáma szerint kiosztott fejkvótából nekik is jut, az oktatáspolitikában meghonosodott konzervatív felfogás felől nézve ezek továbbra is inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriába sorolhatók.

Az alternatív iskolák létrejötte természetesen számos pozitív hatással is járt, szegregáló és a társadalmi egyenlőtlenséget növelő mellékhatásairól azonban nem illik beszélni, éppen a pártpolitika kétpólusúvá alakulása miatt.

Eltorzult beszédrendünk logikája szerint, aki a rendszerváltás utáni liberális oktatáspolitikát kritizálja, a konzervatívat támogatja.

Pedig tudatosítani kell, hogy – önképük és pedagógiai programjaik dacára – a pedagógiai minőségfejlesztések színterét jelentő magán- és alapítványi iskolák maguk is növelték a társadalmi egyenlőtlenséget, éppen azáltal, hogy az állami közoktatással szemben definiálták magukat. Ugyanis az állami oktatással versenyezve kivonták az állami köznevelési szférából az értelmiségi és vállalkozói, fizetni képes, jó háttérrel rendelkező családokat és gyerekeiket, illetve elszipkázták a kreatívabb, több önállóságra képes, nagyobb szabadságra és több fizetésre vágyó pedagógusokat is.

Egy Waldorf iskola vezetőjétől hallottam 2010-ben, hogy „az a jó, ha az állami iskola rossz, mert többen jönnek hozzánk.”

Az alternatív iskolákban létrejövő többlettudás és érték azonban nagyon kevéssé került vissza az állami közoktatásba, és nem csak az oktatáspolitikusok zártsága miatt, hanem mert ez maguknak az alternatív iskoláknak sem állt az érdekükben.

Sokkal inkább saját brendek, hitvallások, pedagógusguruk, pedagógus-továbbképzések kialakításával növelték saját közönségüket, népszerűségüket, piacképességüket, és természetesen a bekerülési küszöböt és a tandíjat. Mára ezen iskolák többsége egyértelműen a gazdasági-politikai elit érdekeltségi köréhez tartozik. A konzervatív oktatáspolitika a kísérletezésről és a helyben szerzett tudásból épülő minőségfejlesztésről lemondva a tanárok rendszeres vizsgáztatásának hierarchiát erősítő bürokratikus eszközöket épített ki, látszatelőléptetéssel és fizetésemeléssel jutalmazva vizsgaeredményeiket.

Az életpályamodell nyilvánvalóvá teszi és hosszú távon bebetonozza a tanárok méltatlanul alacsony bérezését, a kreativitást és innovációt ellehetetlenítő, folyamatos megfelelési kényszerben élést, a közpolitikai eszközökkel fenntartott szakmai és emberi bizalmatlanságot, na meg a pártpolitikára való rátolást. Ma tudható, hogy melyik igazgató melyik pártra szavaz, és ezt kollégáitól is csendben elvárja. L. Ritók is kötelességének érezte könyvében színt vallani világnézetéről, és beszámolni az ebből adódó problémákról.

Az államhatalom az egyházi iskolák többlettámogatásával ugyanakkor gyakorlatilag a saját állami közoktatási rendszerét is hátrányosabb helyzetbe juttatja, aláássa, és továbbra is ideológiai alapú pártpolitizálást folytat, saját embereinek pozícionálásán és bebetonozásán dolgozik, nem törekszik a szakmai és civil szakértők minél sokrétűbb érdemi bevonásával a független szakpolitikára.

Logikus, hogy e rendszerben a hátránnyal küzdők eleve nem juthatnak sikerélményekhez, hátrányaik csak fokozódnak. A digitális kapitalizmus munkaerőpiaci hatásaival szembesülő, magára hagyott iskola esélytelenül küzd egy olyan helyzetben, ahol a menedzserek, bankárok, médiasztárok, informatikusok elsőbbségét az érdemi munkát végző, lenézett szakmákkal szemben normalizáltuk.

Büszkék vagyunk a reménytelenül magasra tolt belépési küszöbökre bizonyos területeken, és elhallgatjuk az egyre alacsonyabb színvonalat más területeken, egy olyan országban, ahol sokaknak még a felsőfokú oktatás végére is nehézséget jelent egy középszintű nyelvvizsga megszerzése. Ahogy azzal L. Ritók szembesít, egy olyan országban élünk, ahol az analfabetizmus messze nem ismeretlen, az ezzel küzdő fiúknak marad az alvilági „karrier”, a lányoknak pedig a prostitúció vagy a szülés – és a családi pótlék, mint egyetlen bevétel.

Az is érthető, hogy mára ott tartunk, hogy a közoktatásból (beleértve a magán- és alapítványi iskolákat is) kikerülés előtt álló, tájékozott kamaszok egyre nagyobb többsége jövőtlenséggel és drogproblémákkal küzd, megoldhatatlannak látja a generációjára hárított társadalmi egyenlőtlenség és klímavészhelyzet problémáját, és csak a meglévő rendszerbe beállás, a pénzkeresés és pozíciószerzés lehetőségei hajtják teljesítményüket, ha egyáltalán motiválja még őket valami. A „depresszív hedonizmus” megkerülhetetlen problémává vált.

A tanárok pedig – akárcsak a gondoskodói munkát és fizetetlen társadalmi reproduktív munkát végző nők nagy többsége is – túlélnek, csendben tűrik a társadalmi elismertség kegyetlen hiányát, méltatlanul alacsony fizetésükért cserébe megfelelnek a közoktatás bürokratikus elvárásainak, és végzik a nem sok élményt és hasznot jelentő, kötelező továbbképzéseket. Alkalmazkodnak és tűrik az egyre inkább tekintélyelvű, aránytalanul jobban honorált iskolavezetést (hasonlóan az egészségügyi irányelvekhez, ahol az orvosokat a nővérekkel szemben kiemelten jutalmazza a hatalom), és maguk is kilátástalansággal küzdve, társadalmi jövőkép nélkül végzik naponta az oktatás és nevelés feladatát.

E tanárokat nem ritkán a félelem vagy a képmutatás vezeti, sikernek a katonás fegyelem megkövetelését, és a vizsgákon való jó szereplést tartják, ahogy azt L. Ritók Nóra érzékletesen bemutatja. Az elismerésért folytatott versengés meghatározza az iskolák jelenét, a kultúrharc fontosabb, mint a tapasztalatok beépítése.

A cigánygyerekeket pedig továbbra is hazaküldik majd a kompetenciamérések napján, arra hivatkozva, hogy nincs számológépük – így ugyanis nem rontják az eredményeket, és maradhat a látszat, hogy Magyarország mindig jobban teljesít.

Milyen jövő épülhet ebből? Ebben a helyzetben kell értelmeznünk L. Ritók Nóra pedagógiai munkásságát, aki példa lehet a pedagógiai munka társadalmi jelentőségének megértéséhez, és a pedagógusok önbecsülésének felépüléséhez is. A közoktatás politikája az elmúlt 30 évben a liberális–konzervatív árokásásban megfeledkezett a társadalom egészéről. Alternatív iskola épült ugyan, de alternatív Magyarország nem.

A liberális oldal mindent, ami állami, a gonosszal azonosít, és a versengő, neoliberális kapitalista vállalkozót állítja példaként. A konzervatív oldal az egyházi nevelési hagyományokra hivatkozva a múltba menekül, engedelmes, szorgalmas, ámde önállótlan embereket nevel. A válságok korában így néz ki a rendszerváltással született új generáció, ritka kivétellel.

Az anyagi helyzettől függetlenül mindenki számára elérhető, pártpolitikai érdekektől mentes, 21. századi közoktatás felépítésének szükségessége mára megkerülhetetlenné vált. Kizárólag ez biztosíthatja a társadalmi felemelkedést, az esélyegyenlőséget, a családok életét javító mentálhigiénés hatást, nélkülözhetetlen a közösségépítésben betöltött szerepe és a részvételi demokráciát erősítő hatása miatt.

Ezt bizonyítja az a közösségi pedagógiai munka, amit a Láthatatlan Magyarország láttat. A finn állami közoktatás tudatos, jól finanszírozott felvirágoztatása ékes bizonyítéka annak, hogy ez az út járható és sikeres. Ez egy új korszak megkerülhetetlen feltétele, ami nem a gazdagság, hanem megfelelő szemléletű politika függvénye.

Modell egy új társadalom építéséhez

L. Ritók Nóra könyvéből kiderül, hogy az Igazgyöngy Alapítvány oktatásközpontú modellje nem csak az iskoláról szól, és nem is az iskolánál van a határa. Ez egy három pillérre épülő modell: az oktatás, a családgondozás-közösségfejlesztés, és az intézményi szereplők hármas együttműködése.

Az oktatás az egyén tudásbővítésének és a személyiség fejlődésének tere. L. Ritók Nóra módszere szerint mindig az alapos megfigyelésből lehet kiindulni, a helyzet ítélkezésmentes diagnózisából. A családlátogatás, a bensőséges beszélgetések, a szavakban ki sem fejezett jelek értő feldolgozása alapján pontosan megállapíthatók a hiányok és a traumák. Nem ideológiák, világnézetek becipelésére, vagy másikra való ráerőltetésére van szükség, hanem a szükségletek felmérésére, a rá adandó válaszok megtervezésére, a megoldások közösségi keresésére, a szülők, a tanárok és a bevonható egyéb szereplők együttműködésével.

A második pillér éppen ezért a családgondozás és közösségfejlesztés, amihez megfelelő szemlélet szükséges. Tisztában kell lenni, hogy milyen környezeti, társadalmi, történelmi hatások érik az adott közösséget, milyen a gyerek története a család történetében, a családé a faluéban, a falué az országéban stb. Az egyént érő hatások milyen közegben értelmeződnek, e közeg milyen normákat közvetít, milyen mintákat örökít át. Ezeket mutatja be igen érzékletesen a Láthatatlan Magyarország. Valóban fontos mindenkinek megértenie, hogy milyen patkányokkal és tetvekkel küzdve, télen fázva, gyakran éhezve megalázottan élni emberként.

Hiába jó az iskola, ha a család nem halad, nem tud haladni abba az irányba, amit az iskola kínál. Így minden hatása csak rövid életű lehet, és jó, ha annak lehet örülni – ahogy L. Ritók Nóra bemutatja –, hogy egy lány nem 13-14 évesen szül, ahogyan az anyja, hanem 18 évesen.

A kritikai pszichológia szemléletének megfelelően dolgozik a kritikai pedagógia is, nem az egyén hibájának tulajdonítva azon problémákat, amik az egyénen keresztül megnyilvánulnak, hanem társadalmi felelősségvállalásban gondolkodva, a közösség meghatározó szerepét hangsúlyozva.

Nem lehet kihagyni a rendszerváltás óta kialakult neoliberális kapitalista megoldások következményeit a magyar vidéki valóságra, a börtönök és bebörtönzöttek világszerte, így hazánkban is növekvő számát, a félelemre épített rendszert, azt, hogy – ahogy L. Ritók mondja – „szégyelljük és elfedjük, ezzel pedig tovább éltetjük a bajt.”

Nem felejthető el, hogy a „tisztes szegénység” idejétmúlt képzet, hiszen a fogyasztói társadalomban élve a fogyasztás idealizálása hatással van a szegénységben élők életére is, így maguk is okostelefonokat és televíziót tartanak, még akkor is, ha nem telik élelmiszerre. Sokszor ez az a kapocs, ami jelzi számukra, hogy a társadalom tagjai, ők is velünk élnek.

Tisztában kell lenni azzal is, hogy egy válságokkal küzdő, elöregedő többségi társadalomhoz képest kell megtalálni a szegregátumokból érkezve helyüket, amiben kevés a jó példa. A gyűlölködés, az irigység, a kritikától való félelem, a folyamatos pozícióharc és durvább esetben az egyértelmű rasszizmus, vagy szexizmus alakító erővel visszahat. Nem az integráció, hanem az asszimiláció lehetősége következik ebből, és a cigányság cigányok általi eltagadása. Ezt a mintát kapják a nyomorban élők a versengő, erőszakkal teli többségi társadalomtól, így alakítják ki a maguk hierarchiáit is, csicskákat tartva, működtetve a mai globális társadalmi rend legalját, a modernkori rabszolgaságot, magyar változatban. Látni kell az individuális korszak következményeit, az emberek bezáródását, előítéletességét, és a közösségépítés több évtizedes, ha nem évszázados égető hiányát.

Ezért az építkezés harmadik pillére a meglévő intézmények reformja, amelyeknek az állampolgári kezdeményezések és vállalkozások épülését serkentő, azok megvalósulását keretező működésre kellene képessé válniuk: az innovatív munkahelyteremtés, a szociális hátrányok lefaragását biztosító közadományrendszer a meglévő méltatlan segélyrendszer helyetti kidolgozása, a megbélyegzéseket kiiktató egészség- és oktatásügy fejlesztése mind része kellene, hogy legyen feladatköreinek.

Az Igazgyöngy Alapítvány hatalmas munkája mutat rá példát, hogy mindez lehetséges.

A napraforgó szárából készülő biobrikett ökológiai vállalkozás, az asztalosműhely, a kézművestermékek készítése, a faluban hasznos szakmák és közösségi kertészet mind olyan lehetőségek, amelyeket az adott közösségek igényei és lehetőségei szerint bármelyik település megvalósíthatóak lennének.

A kívül–belül politikai logika korszakában a szegregáció és a diszkrimináció mérgező gyakorlatait követjük és szenvedjük el, magánéletünkben, munkahelyeinken és a közszférában egyaránt. Sem liberális, sem konzervatív irányból nem gyűlölködésre és sikerkommunikációra lenne szükség, hanem a problémák kendőzetlen, mérnöki pontosságú átlátására, felvállalására és ezek megoldása érdekében minden szükséges szakértelem összehangolására. L. Ritók Nóra modellje a közösségi építkezés lehetséges útját tárja elénk, a házakat ember nélkül építeni képes 3D-s ipari nyomtatók és az analfabetizmus párhuzamosan létező korszakában.

Marikovszky Andrea / ujegyenloseg.hu