Ha győz az ellenzék – és feltehetően nem kétharmaddal – , a koalíció összetartása, az állam működésének biztosítása, költségeinek menedzselése a kiürített,eladósított államkasszára tekintettel, és az elorzott állami jövedelmek hiányában, na, meg a bebetonozott funkcionáriusok és alárendeltjeik szabotázsának leküzdése mellett a legfontosabb feladat az orbáni "jogrendszer" lebontása.

Kell-e kétharmad az Alaptörvény megsemmisítéséhez? Kell-e egyáltalán foglalkozni ezzel?

Jogászok, politológusok (utóbbiak, önképzett amatőr jogászként nem értenek hozzá) hosszan vitáznak e kérdéseken, különféle válaszokat kínálva.

Többé-kevésbé mindegyik sántít egy kissé, mindegyiknek van Achilles-sarka, ha pedig a várható nemzetközi reakciókat (Brüsszel) figyelmezzük – jogállami megoldás! –, akkor pláne!

De pusztán dogmatikailag is.

Az az elképzelés, hogy az Alaptörvény, és minden más "kétharmados" egyszerű többséggel hatályon kívül helyezhető, enyhén szólva nem jogállamiság-kompatibilis!

Akkor sem az, ha az orbáni alkotmányozó jogalkotás ezer jogállamisági sebből vérzik! Ugyanis az orbáni törvényhozás formálisan a demokratikus játékszabályokat betartva alkotta meg ezeket a törvényeket!

Az más kérdés, hogy az egész nem más, mint joggal való visszaélés folyamatos űzése, mely önmagában jogellenes.

De hát, az polgári jogi kategória, alkotmányozási kérdésekben csak kiterjesztő módon értelmezhető, ami mindig vitatott.

Az egyetlen eszköz ennek megakadályozására az lett volna, ha választójogi törvény Orbánnak győzelmet hozó átalakítása, mellé a választási machinációk miatt az ellenzék már 2014-ben, és azóta is bojkottálta volna a választásokat és a parlamenti munkában való részvételt.

Ennek hiányában ugyanis elfogadta, és gí legitimálta az orbáni játékszabályokat.

Orbán 2014-es választási győzelmével pedig a választói "többség" is legitimálta az alkotmányozás orbáni megoldását!

Ezt a helyzetet parlamentáris eszközökkel úgy megváltoztatni, hogy egyszerűen átlépünk rajta, nem lehet.

Az Alkotmánybíróságnak lett volna/lenne módja ebben a kérdésben döntő áttöréshez vezető elvi állásfoglalást tenni, de hát, ettől az orbánista Alkotmánybíróságtól ilyesmi – tudjuk jól – nem várható.

Ugyanaz az elvi kifogásom azokkal a véleményekkel szemben, melyek az Alaptörvény és kapcsolódók egyszerű negligálásán alapulnak.

És akkor még nem beszéltem a Bayer által (nyilván Orbán engedélyével) pusztán az ellenzéki győzelem esetére beígért polgárháborúról, mely ugyan nem alkalmas a vita elvi eldöntésére, de figyelmen kívül hagyni nem lehet.

A legradikálisabb megoldást, tabula rasát kizárólag forradalom hozhatna. Hogy ennek mennyi az esélye (és mennyire kívánatos), azt tudjuk.

Polgári demokratikus keretek közt ezt a dilemmát csak egy új Alkotmánytervezetnek népszavazás elé bocsátásával lehet megoldani.

Egy támogató népszavazás a legfőbb legitimációs eszköz lenne.

Akkor már hivatkozási alap nélküli polgárháborús fenyegetés, ide vagy oda. Annak kezelése rendvédelmi kérdés.

(2006 tanulságaival: a szervezők – Orbán – tevékenységének feltárása és büntetőjogi felelősségre vonás. Mindez az akkori kormánypártok tehetetlensége, határozatlansága és gyávasága, Orbán veszélyességének és céljainak fel nem ismerése miatt elmaradt, a levét, a legújabb idők történelemhamisítása és főként Orbán regnálása miatt – akit hosszú időre eltilthattak volna a közügyektől – ma isszuk. De ez egy másik történet.)

Mindenesetre sokan törik a fejüket a megoldáson.

A legújabb elmélkedés Tóth Gábor Attilától származik (Az Alaptörvény eltörlése, 444.) és klasszikus példája a fogalomzavarok- és keveredések miatti eltévelyedésnek.

A szerző abból indul ki, hogy formálisak a kétharmad egyszerű többséggel eltörlését opponálók érvei. "Ha a jogszerű eljárást arra hivatkozással megtagadjuk, hogy ez vagy az a szabály nem egyértelmű, kivihetetlen vagy erkölcstelen, akkor összeomlik a jogrend és mindennek vége!"

Na, itt akkor álljunk is meg!

A szerző ugyanis laza kézmozdulattal beemel egy jogdogmatikai vitába egy oda nem tartozó kategóriát: az etikai megközelítést.

Jog és etika – két külön dolog. Az erkölcstan (nagyon leegyszerűsítve) azt vizsgálja, hogy mi a jó és mi a rossz, mely magatartás kívánatos (legalábbis az adott kor, és az adott földrajzi politikai közeg viszonyai közt, néhányuk meg kortalanul), és melyek azok, amelyek elítélendőek.

A választás eredményeként rossznak minősített magatartásokat (ha súlyosabb, a büntetőjog által szankcionált eset nem valósul meg) fejcsóválásnál, esetleg a kisközösségből kiközösítésnél erősebben nem szankcionálják.

Azt meg végképp nem garantálja semmi, hogy e szubjektív (bár sok esetben évszázados-évezredes) társadalmi megítélés helytálló!

Gondoljunk például a női egyenjogúság, a feminizmus, a melegek, a gender-ügyek megítélésének forradalmi változására az elmúlt száz-egynéhány évben/óta, illetve napjainkban!

A jog viszont az állam uralmi eszköze, mely az államrezon működését, és jobb esetben a nem állami szervezetek, illetve az állampolgárok jogainak védelmét, érvényesíthetőségét biztosítja, szükség esetén kényszeríti ki, méghozzá közhatalmi segédlettel.

A két szabályrendszernek csak annyi köze van egymáshoz, hogy a jogelvek, egyes jogszabályi rendelkezések (különösen a büntetőjog terén) összhangban vannak/kell, hogy legyenek az erkölcstani elvárásokkal. Slussz!

(Sajátos uralmi viszonyok közt ez nem érvényesül. A hitleri jogrendszernek köze nem volt erkölcshöz – klasszikus értelemben vett joghoz sem –, vesztes háború kellett a felszámolásához. És ez intő példa kell, hogy legyen az orbáni jogrendszerrel kapcsolatban is!)

Mindenesetre a szubjektív etikai normákat az objektív jogi normák lebontásához segítségül, pláne érvül felhasználni: a kétféle bölcselet teljes keverését jelenti. Feladatát, célját, eszköztárát illetően is.

Egy biztos! E probléma megoldása sarkalatos kérdés!

Persze legelőször az előfeltételnek kell teljesülnie: megnyerni a választást!