Az amerikai sas és a kínai sárkány harca Dél-Amerikában
2020. december 9-én a Fejlesztési Pénzintézet (DFC – Development Finance Corporation), egy amerikai finanszírozási ügynökség egy, a latin-amerikai országok számára „új típusú” keretmegállapodással érkezett Ecuadorba. A 3,5 milliárd dolláros kölcsön „segít” Quitónak visszafizetni a Pekingtől úgy tíz évvel ezelőtt felvett „ragadozó adósságot”.
Forrás: magyardiplo.hu
Cserébe Ecuador vállalja, hogy csatlakozik ahhoz a „Tiszta Hálózat” programhoz, amelyet 2019-ben Donald Trump volt amerikai elnök indított útjára, és amelynek célja, hogy világszerte kizárja a kínai vállalatokat az 5G-telepítés szerződéseiből.
Az üzlet megköttetett. 2021. január 14-én a Fehér Házhoz hűséges Lenín Moreno konzervatív ecuadori elnök annak ellenére sem szállt szembe erős partnerével, hogy ezzel késlelteti országában a mesterséges intelligencia, a robotizáció és az Okos dolgok internetje[1] iparának fejlesztését. Az Egyesült Államok a maga részéről nem rejti véka alá céljait: „A DFC azért lett létre hozva, hogy egyetlen autoriter ország se gyakorolhasson indokolatlan befolyást egy másik országra” – magyarázza Adam Bohler, a DFC igazgatója.[2]
Washingtont sokáig nem igazán érdekelte, hogy Peking betelepszik a „hátországába”, most viszont erősen aggódik: úgy tűnik, hogy a régió helyzetének megítélése a Huawei 5G-telepítési ajánlata miatt változott meg. Paradox módon az USA által elítélt „kínai invázió” közvetlen következménye a korábbi geopolitikai döntéseinek. Így a jelenlegi helyzet kevésbé a sárkány ravaszságával, mint inkább a sas csapkodásaival magyarázható.
Mióta Kína 2002-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), jelenléte Latin-Amerikában jelentősen megnőtt. Először is azért, mert az USA akkoriban elfordította a fejét. Bár George W. Bush a 2000-es elnökválasztási kampányban azt ígérte, hogy véget vet „Washington közömbösségének a régió iránt”,[3] de végül, a 2001-es World Trade Center elleni támadást követően, mandátumát a közel-keleti és afganisztáni „terrorizmus elleni küzdelemnek” szentelte. 2009 áprilisában, három hónappal hivatalba lépése után Barack Obama is „új fejezetet hirdetett az Egyesült Államok és déli szomszédai közötti kapcsolatokban”.[4] Egy másik terület azonban még több odafigyelést igényelt, így tehát 2011-ben úgy döntött, hogy országa külpolitikáját az ázsiai és a csendes-óceáni térség felé fordítja, és ezzel Latin-Amerikát megint hátrébb sorolta a geopolitikai prioritások sorrendjében.
Kína sikerét a Rio Bravótól délre egy másik tényező is indokolja: az 1980-as évek adósságválsága, amely különösen sújtotta a régiót. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank „gondjaira” bízva a térség súlyos strukturális kiigazításon ment keresztül: miközben a régióban az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) növekedése összeomlott – az 1960 és 1979 közötti 80%-ról az 1980 és 1999 közötti 11%-ra –, a szegénységi küszöb alatt élők száma majdnem megduplázódott, az 1980-as kevesebb mint 120 millióról 2004-re több mint 210 millióra. Ez az elszegényedés magyarázza legalábbis részben, hogy a 2000-es évek első évtizedében miért kerültek hatalomra baloldali vezetők. Belefáradva az amerikai beavatkozásokba, a „vörös hullámmal” hatalomra került vezetők igyekeznek kikerülni Washington gyámsága alól.
Lelkesedés az Új Selyemútért
Rafael Correa 2007-ben, alighogy megválasztották Ecuador államfőjévé, „persona non gratá”-nak nyilvánította a Világbank képviselőjét. Bezárta a Mantában lévő amerikai katonai bázist, és felfüggesztette az USA-val folyamatban lévő szabadkereskedelmi tárgyalásokat. Ugyanebben az évben Hugo Chávez elnök kiléptette Venezuelát az IMF-ből és a Világbankból, azzal vádolva azokat, hogy „az imperializmus eszközei”, amelyeket a szegény országok „kifosztására” használnak.[5] Bolíviában Evo Morales elnök egy 2008-as puccskísérletet követően az Egyesült Államok nagykövetének és a kábítószer-ellenes hatóság (DEA) képviselőinek távozását követelte. Öt évvel később az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségét (USAID) utasította ki, azzal vádolva azt, hogy „politikai, nem pedig szociális célokat követ”.[6] Ezzel egyidejűleg ezek a kormányok államosították több természeti erőforrásukat, és megemelték az országukban működő transznacionális vállalatok nyereségadóját. „Az intézkedések arra késztettek számos nyugati nagyvállalatot, hogy elhagyja az országot, mivel nem akarnak a baloldali kormányok által előírt új feltételek mellett dolgozni” – magyarázza Rebecca Ray, a Bostoni Egyetem kutató közgazdásza, a kínai–latin-amerikai kapcsolatok szakértője.
Akkoriban kevés nemzet rendelkezett olyan technológiai és pénzügyi forrásokkal, amelyekkel támogatni tudta volna a függetlenségre vágyó Latin-Amerikát. Így minden szem Pekingre szegeződött. A Latin-Amerikáról szóló első, 2008-ban kiadott fehér könyvében[7] az ázsiai nagyhatalom a latin-amerikai országokhoz „hasonló fejlettségi szintű” partnerként mutatja be magát. A megállapodás „egyenlőségen, kölcsönös előnyökön és közös fejlődésen” alapuló együttműködést ígér.
A 2008-as válságot követően a kínai pénzintézetek (a Kínai Fejlesztési Bank és a Kínai Export-Import Bank) hitelt nyújtanak a régió azon országainak, amelyek nehezen tudnak hitelhez jutni a nemzetközi piacokon, mint például Venezuela, Argentína vagy Ecuador. Peking rugalmasabb Washingtonnál, és lehetőséget nyújt arra, hogy árucikkekkel törlesszenek. Ez Kína számára lehetővé teszi, hogy biztonságosan jusson azokhoz a nyersanyagokhoz, amelyekre egyre égetőbb szüksége van a középosztály növekvő étvágyának kielégítéséhez. A „mindenki számára előnyös” stratégia meghozza gyümölcsét. Kína jelenleg Brazília, Chile, Peru és Uruguay legnagyobb kereskedelmi partnere, és a régió legnagyobb hitelezője. 2005 óta közel 137 milliárd dollárnyi hitelt folyósított infrastrukturális projektek (kikötők, utak, gátak vagy vasutak) finanszírozására:[8] ma a régiónak nyújtott kínai hitelek meghaladják a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank (IDB) hiteleinek együttes összegét.[9]
Kína hirtelen és erőteljes megjelenése aggodalmat kelt: az Egyesült Államok elől menekülve Latin-Amerika egy új, a „Középső” birodalom igája alá került? „A Dél–Dél együttműködés retorikáján túl a kapcsolat továbbra is aszimmetrikus” – mondja Sophie Wintgens, a Brüsszeli Szabadegyetem Politikai Tanulmányok Központjának kutatója. A kereskedelem tekintetében Kína csökkentette a latin-amerikai államok függőségét az Egyesült Államoktól. Másrészt megismétli az észak-déli kereskedelmi modellt: feldolgozott termékeket ad el és nyersanyagokat vásárol.
A gazdasági „függőség”, amelyet a 20. század haladó latin-amerikai közgazdászai mind elítéltek, továbbra is fennáll. Sőt fokozódhat is, amikor a régió tizennyolc országa bekapcsolódik a Kína által javasolt „Új Selyemútba”. A Hszi Csin-ping által 2013-ban elindított hatalmas infrastrukturális program célja az, hogy Kínát helyezze a globális kereskedelmi és geopolitikai hálózat középpontjába. Egy olyan régióban, amely égbekiáltó infrastrukturális beruházási hiánytól szenved – a szubszaharai Afrika után ez a régió költi a legkevesebbet infrastruktúrára (az IDB Amerika-közi Fejlesztési Bank szerint évente 2,5%-ot)[10] –, a függőséggel kapcsolatos aggodalmak azonban háttérbe szorulnak. Egy transzkontinentális, az Atlanti- és a Csendes-óceán partjait összekötő vasútvonal megépítése, amely Peking egyik kiemelt projektje, összhangban van a helyi, különösen a brazil üzleti körök álmaival. „Kína nem tesz mást, mint bepótolja azt a lemaradást, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika évtizedei okoztak, amikor is az állam szerepvállalását erősen lecsökkentették, mivel az ország fejlődését szinte kizárólag a piaci erőkre bízták” – mondja Osvaldo Rosales, a Latin-amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság (Cepal) Nemzetközi Kereskedelmi és Integrációs Osztályának korábbi igazgatója. „Nem annyira Kína, mint ez a gazdaságpolitika a felelős a mai kereskedelmi struktúránkért.”
Az „Új Selyemút” terv annyira népszerű, hogy Peking gond nélkül erőltetheti az „egy Kína” politikát. Hogy részt vehessenek a projektben, 2017-ben és 2018-ban El Salvador, Panama és a Dominikai Köztársaság úgy döntött, hogy diplomáciai úton elismeri Kínát. Ezzel Tajpej szövetségeseinek száma a régióban kilencre csökkent. Kína térnyerése az Atlanti- és a Csendes-óceán közén fekvő karibi országokban részben lehetőévé teszi a stratégiai kereskedelmi csomópontokhoz való hozzáférést, másrészt növeli a nemzetközi intézményekben azoknak az országoknak a számát, amelyek mellette szavaznak.
Pekingben szeretnek ítélkezni Washington felett: az Egyesült Államok „saját hátországának tekinti Latin-Amerikát” – jelentette ki 2019-ben a Külügyminisztérium szóvivője, Lu Kang, majd Kínát nevezte a latin-amerikaiak „igazi barátjának”.[11] A gyakorlatban azonban az a tapasztalat, hogy a kínai vállalatok nem viselkednek önzetlenebbül, mint az amerikaiak. „Kínát nem mindig nézik jó szemmel a régióban” – mondja Margaret Myers, az Amerika-közi Párbeszéd nevű agytröszt Ázsia- és Latin-Amerika-programjának igazgatója. A civil szervezetek egyre inkább aggódnak, és tartózkodóbbakká váltak a kínai beruházásokkal szemben.
Ecuadorban 2014-ben egy jelentős beruházás, a Coca Codo Sinclair vízerőmű építési területének elárasztása során 13 munkás meghalt. A vizsgálatok a munkakörülményekkel kapcsolatos szabálytalanságokra világítottak rá. Egy évvel később Peruban Ollanta Humala perui elnök kénytelen volt szükségállapotot hirdetni Las Bambas államban, miután a helyi lakosok tiltakoztak egy rézbányászati projekt ellen, amely 4 ember halálát okozta. 2018-ban Bolívia elhalasztotta a Rositas vízerőmű építését, miután a helyi közösségek panaszkodtak, hogy nem konzultáltak velük a projekt megkezdése előtt. „Kína kétoldalú megállapodásokat köt, és így versenyezteti az országokat, ezzel éri el a kevésbé szigorú környezetvédelmi és szociális előírásokat már a szerződésekben is” – mondja Sophie Wintgens. „A kínai beruházások környezetvédelmi és szociális teljesítménye nem rosszabb, mint a nyugatiaké” – vág vissza Rebecca Ray, és ezzel hallgatólagosan elismeri, hogy nem is jobb.
Vissza Washington karjaiba
2014-ben a legtöbb országban újra a jobboldal került hatalomra, amely természetesen felzárkózik Washington geopolitikai irányvonalához, így Kína szövetségesből fenyegetéssé vált. Nayib Bukele salvadori elnök 2019-ben Washingtonba látogatva azt állította, hogy Kína „megvalósíthatatlan projekteket fejleszt, hatalmas, nem törleszthető adósságokkal terheli meg az országokat, és az eladósodottságot pénzügyi nyomásgyakorlásra használja”.[12] Ecuadorban Lenín Moreno „átláthatatlannak” és „az ország számára ártalmasnak” nevezte az elődje által Kínával kötött megállapodásokat.[13] 2018-as választási kampánya során a brazil, konzervatív Jair Bolsonaro kijelentette, hogy „Kína nem Brazíliától vásárol, hanem megvásárolja Brazíliát”[14] – a kijelentéssel persze azt kockáztatta, hogy felbosszantja a talán legerősebb támogatóit: a nagy marha- és szójaexportőröket, akik nagyban függenek a kínai piactól.
A gazdasági nehézségekkel szembesülve sokan az IMF karjaiban találnak vigaszt. 2018-ban Mauricio Macri argentin elnök az ország történetének legnagyobb pénzügyi segélyét kapta meg: egy 57 milliárd dolláros IMF-csomagot. 2019-ben és 2021-ben a konzervatív Lenín Moreno és Iván Duque (Columbia) 4,5, illetve 11 milliárd dollárnyi hitelt kapott… megszorító intézkedésekért cserébe. Az erőteljes tiltakozó mozgalmak következtében ezeket végül visszavonták.
De Latin-Amerika geopolitikai pozícióját mindenekelőtt a „kék hullám”[15] gyengíti, amely miatt leépül az a regionális integráció, amely a legjobb védelmet nyújtotta a külső nyomással szemben. A Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége (CELAC), a régió 33 országát tömörítő egyetlen fórum, amely ráadásul a legfontosabb kerete a Kínával folytatott tárgyalásoknak is, gyakorlatilag kiürült. Hasonlóképpen, a 2018-as venezuelai válsággal kapcsolatos viták nyomán a régió hat országa felfüggesztette részvételét a Dél-amerikai Nemzetek Uniójában (Unasur), amelyet az Amerikai Államok Szervezetének (OAS), a washingtoni beavatkozás eszközének ellensúlyozására hoztak létre a régióban. 2019-ben az Unasurt kiszorítja a Dél-Amerika Haladásáért Fórum,[16] ismertebb nevén a Prosur (Prosud). „Ez egy perverz gépezet, és valójában »Pronord«-nak kellene hívni – ironizál Ernesto Samper, volt kolumbiai elnök (1994–1998) és az Unasur korábbi főtitkára (2014–2017). – A jobboldali országok e szövetségét csak a Venezuela iránti gyűlölet és az Egyesült Államok iránti szolgalelkűség köti össze.” Latin-Amerika ma ismét könnyű préda az észak-amerikai sas számára.
Peking több millió oltást küldött
Amikor Donald Trump 2016-ban a Fehér Ház lakója lett, úgy tűnt, hogy a régió, akárcsak elődeit, nem különösebben érdekli. Megszállottja volt egy fal építésének a mexikói határon és Venezuela pénzügyi megfojtásának, de összességében Latin-Amerika-politikáját országa spanyolajkú közösségének igényeihez igazította, valamint meg akarta fékezni a Közép-Amerikából érkező bevándorlást. 2017-ben Trump még a Csendes-óceáni Partnerségi Megállapodásból is kivonta az Egyesült Államokat, amely egy olyan szerződés, amelyet Barack Obama 2015-ben kezdeményezett, hogy a déli szomszéd országokban versenyre keljen Kínával, és amelyet Mexikó, Chile és Peru már ratifikált.
Kína „Made in China 2025” terve fordulópontot jelent. A 2015-ben indított program célja Peking technológiai függetlensége, és ennek érdekében növelik a beruházásokat a csúcstechnológiai ágazatokba, például a robotikába, a mesterséges intelligenciába és az informatikába. Egy évvel később Kína egy fehér könyvben jelentette be a latin-amerikai partnerség „új szakaszát”, amely erősebben összpontosít a „tudományos és technológiai innovációra”, sőt hozzátette, hogy katonai szinten is fejleszteni kívánja a „kapcsolatokat”.[17]
Ennek eredményeképpen „Kína szerepvállalásának jellege megváltozott – jegyzi meg Margaret Myers. – Kína már nem cipőket, textilt vagy műanyag vödröket árul, hanem magas technológiai áruk és szolgáltatások széles skáláját. A kínai távközlési vállalatok megfigyelő kamerákat exportáltak Ecuadorba és Bolíviába, vagy »intelligens« személyi igazolványokat gyártanak Venezuela számára. Peking egy patagóniai űrállomás építésébe is belefogott, továbbá 2015 és 2019 között 615 millió dollár értékben fegyvereket és katonai rendszereket adott el különböző latin-amerikai országoknak.”
Az Egyesült Államok rosszkedvűen ébredt: Kína már nem „a világ műhelye”, hanem egy technológiai hatalom, és a jövő iparágaiban hamarosan ő diktálhatja a kereskedelem szabályait. 2017-ben Kína kétszer annyi szabadalmat nyújtott be, mint az Egyesült Államok. Érzékelve, hogy az amerikai uralom megingott, Donald Trump reagált. 2017-ben Kínát „a nemzetbiztonságot fenyegető”[18] entitásnak minősítette. Két évvel később megtiltotta országa vállalatainak, hogy kínai beszállítóktól – Huawei, ZTE, Dahua és Hikvision –vásároljanak berendezéseket, azzal az indokkal, hogy az utóbbiak a Kínai Kommunista Párt (KKP) számára „megfigyelik” a külföldi kormányokat, a technológiát pedig az Egyesült Államoktól lopják.
A „technológiai hidegháború” vasfüggönye hamarosan lehullott Latin-Amerikára. 2018-ban Rex Tillerson, Trump akkori külügyminisztere a texasi Austin Egyetemen tartott beszédében azt mondta, hogy Kína „a gazdasági erejét arra használja, hogy a régiót ellenőrzése alá vonja”, és figyelmeztetett, hogy „Latin-Amerikának nincs szüksége új birodalmi hatalmakra, amelyeket kizárólag a profitszerzés motivál”. [19] Ez egy erősen Monroe-doktrína[20] ízű beszéd volt.
Ettől kezdve az Egyesült Államok egyre több ellenlépést tett, hogy visszaszerezze befolyását. 2018 szeptemberében, megtorlásul a Tajvannal való szakításért, Washington visszahívta diplomatáit Panamából, a Dominikai Köztársaságból és El Salvadorból. Egy hónappal később az új amerikai külügyminiszter, Mike Pompeo Panamába látogatott, hogy „felhívja Juan Carlos Varela kormányának figyelmét” a kínai vállalatok „ragadozó tevékenységére”.[21] Azóta Panama öt, Kína által finanszírozott infrastrukturális projektet törölt.
Hasonlóképpen, chilei látogatása során Mike Pompeo figyelmeztette Sebastián Piñera elnököt, hogy a kínai kormány „ellenőrzése” alatt tartja a Huawei vállalatot.[22] Néhány hónappal később Chile döntött úgy, hogy egy japán vállalat javára ejti a Huawei ajánlatát a Csendes-óceánon átívelő tengeralatti kábelprojektről. Egy 2020 novemberében tett brazíliai látogatása során Keith Krach, a Külügyminisztérium egyik vezető gazdaságpolitikai tisztviselője meggyőzte a latin-amerikai óriást, hogy csatlakozzon a Tiszta Hálózathoz, arra hivatkozva, hogy a Huawei „a KKP-féle megfigyelő állam” oszlopos egysége.
Kína elszigetelésére pénzügyi és kereskedelmi mechanizmusokat is bevetnek. 2018-ban az Egyesült Államok kihasználta az USA, Mexikó és Kanada közötti Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) újratárgyalását, és egy olyan záradékot foglalt bele, amely vétójogot biztosít számára, amikor partnerei olyan országokkal kötnek kereskedelmi megállapodásokat, amelyeknek Washington nem hajlandó megadni a „piacgazdaság” címet – itt első helyen Kínáról van szó. Majd a Fejlesztési Pénzintézet (DFC) 2019-ben elindít egy 60 milliárd dolláros beruházási tervet „Növekedés Amerikában” címmel, hogy felvegye a versenyt az „Új Selyemút” projekttel. A kezdeményezéshez a régió tizennégy országa csatlakozott. Nem meglepő módon Venezuelát, Nicaraguát és Kubát nem hívták meg a részvételre.
2020 szeptemberében Donald Trumpnak sikerült a „Növekedés Amerikában” terv atyját, Mauricio Clever-Carone-t ültetnie az Amerika-közi Fejlesztési Bank (IDB) elnöki székébe, noha a szervezetet hagyományosan latin-amerikai elnök vezeti. Ernesto Samper volt kolumbiai elnök szerint az IDB „foglyul ejtésének” egyetlen célja, hogy a szervezet által nyújtott hitelek új feltételeivel „kiszorítsa Kínát Latin-Amerikából”.
Végül azonban Washington diplomáciai manőverei helyett a Sars-Cov2 játszotta a meghatározó szerepet. Bár kezdetben a covid–19 eredete sokat ártott Kína nemzetközi megítélésének, az ország gyors gazdasági felépülése új lehetőségeket nyitott számára, hogy megerősítse pozícióját a régióban.
Hiányos közegészségügyi rendszerei miatt Latin-Amerikát keményen sújtja a vírus. Bár a világ népességének csak 8%-a él a régióban, 2020 szeptemberére a covid–19-hez köthető összes haláleset közel egyharmadát az itteni lakosság szenvedi el. A világjárvány a 120 év óta legsúlyosabb recesszióba taszítja a régiót, a bruttó hazai termék (GDP) 7,7%-kal csökken, a szegénység pedig 2020-ig csaknem 10%-kal nő.
Míg a déli szomszédok szorult helyzete Washingtont látszólag hidegen hagyja, Kína sietve nyújt támogatást. Több százezer maszkot, mindenféle orvosi felszerelést (lélegeztetőgépeket, szkennereket, tesztkészleteket) adományozott, és egészségügyi személyzetet küldött a gyenge helyi egészségügyi struktúrák támogatására. Amint a CanSino Biologics, a Convidencia és a Sinovac cég CoronaVac oltásai készen állnak a piacra kerülésre, Kína 1 milliárd dolláros kölcsönt ígér a latin-amerikai országoknak a vásárlás megkönnyítésére. Nem meglepő, hogy a Financial Times[23]. szerint a mai napig a régió tíz legnépesebb országában beadott oltások több mint fele kínai.
A szolidaritás e nagyon is célirányos megnyilvánulásának diplomáciai hozadéka nem sokáig várat magára. „Kína először barátokat szerez, majd együttműködik velük az érdekei érvényesítésében – magyarázza Ernesto Samper. – Ez a stratégia lehetővé teszi Kína számára, hogy ideológiai megfontolásoktól függetlenül elnyerje a kormányok bizalmát.” És persze kétségtelenül a lakosságét is, amelyet kiment szorongatott helyzetéből.
Míg Brazíliában az elnök fia, Eduardo, egyébként parlamenti képviselő, a címlapokra került, miután retweetelt egy üzenetet, amelyben azzal vádolta meg a KKP-t, hogy az indította útjára a vírust, az elnök hirtelen úgy döntött, hogy vigyázzba vágja magát Peking előtt azért, hogy hozzáférhessen az oltóanyagokhoz. Kína nem késlekedett. Már 2021 januárjában engedélyezte 5400 liter alapanyag szállítását, hogy Brazília több mint 8,5 millió adag CoronaVacot tudjon előállítani. Néhány nappal később Jair Bolsonaro feloldotta a Huawei részvételével szembeni vétót az 5G-frekvenciákra kiírt nemzeti pályázaton.
„A mi szövetségeseink miért nem segítenek nekünk?”
Tajpej szövetségesei borotvaélen táncolnak. Mivel nem kaptak a kínai vakcinából, jelentősen lemaradtak az oltási kampányban. 2021. május 17-re, amikor a régió legtöbb országában már a lakosság 12,6%-át beoltották, náluk az oltási arány alig haladta meg az 1%-ot.
Az egészségügyi vészhelyzettel szembesülve Paraguay, Tajvan fő bástyája Dél-Amerikában, áprilisban megvitatott egy törvényjavaslatot, amelynek célja a diplomáciai kapcsolatok megnyitása Pekinggel és hozzáférés 14 millió adag vakcinához, amely elegendő lenne a teljes lakosság beoltására. Antony Blinken USA-külügyminiszter ezután felvette a kapcsolatot a Washingtonhoz közel álló Mario Abdo Benítez paraguayi elnökkel, hogy egészségügyi segélyt ígérjen. Végül azután a kormánypárti többségű szenátus elutasította a törvényjavaslatot. „Szövetségeseink éjjel-nappal oltják magukat, de minket arra kényszerítenek, hogy ne vásároljunk [kínai] vakcinát azzal az ürüggyel, hogy kommunisták leszünk” – mondta Esperanza Martínez, a javaslatot kezdeményező baloldali szenátorok egyike.[24]
Hondurasban olyan sokáig kellett várni a Covax-vakcina érkezésére (amely az Egészségügyi Világszervezet [WHO] égisze alatt lehetővé tenné a déli országok beoltását), hogy 2021 májusában a hondurasi kormány valósággal könyörgött El Salvadornak, adjon el nekik mintegy 34 000 adagot. „A hondurasiak most azt látják, hogy Kína segíti a szövetségeseit, mi pedig azon csodálkozunk, hogy a mi szövetségeseink miért nem segítenek nekünk”[25] – mondja Carlos Alberto Madero Erazo, egy magas rangú hondurasi tisztviselő. Majd szinte figyelmeztette a szövetségeseket a lehetséges „külpolitikai változásokra”, ha nem változik semmi...
A szerző újságíró
Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu
