Én a rendszerváltás után születtem, az 1989 előtt történtekről csupán az idősebbektől hallottam, illetve olvasmányélményekből ismerem, így nem igazán tisztem megítélni, hogy a kommunista propagandát be kell-e tiltani, vagy sem.

Ennek a politikai trükknek szerintem több köze lehet az USR-szavazók kis, mintsem a sztálinista állami terror áldozatainak nagy számához. Én inkább azt tartom figyelemre méltónak, hogy a törvénytervezet a „kommunista totalitárius rezsim újraéledését” hivatott megakadályozni. Egyáltalán, ki gondolja komolyan, hogy ilyesmi fenyegethetné a Románia nevű EU- és NATO-tagállamot? Ettől nem kell félnünk, a nyugati testvérállamok vigyáznak ránk, nem tévelyedhetünk el ennyire a globális irányvonaltól. Gondoljunk csak Görögországra, ahol egy régimódi szociáldemokrata kormányzással próbálkoztak, azaz próbáltak volna gyakorlatba ültetni. Nem „kommunista” sarló-kalapácsos, gyárfoglalós menetről volt szó! El lettek intézve. Románia jövője tehát bizonyos értelemben be van biztosítva.

De menjünk bele az USR játékába, és nézzük meg, miféle dicső jövőtől próbálja megfosztani Romániát a lepedő alá bújt vörös hadsereg. És itt már nem kell tartanom attól, hogy tapintatlan leszek azokkal szemben, akiknek keserű emlékei vannak 1989 előttről (ha az voltam eddig, elnézést kérek). Mert most már az én generációm jövőjéről van szó. Előttünk az élet – állítólag – no de miféle?

PÉLDA A „JÖVŐRE”

Erre a kérdésre kívánt választ adni a romániai magyar közösség számára az RMDSZ február végi kongresszusán megfogalmazott „Vitaindító Erdély jövőjéről” című „jövőkép-dokumentumában”. De rögtön meg kell jegyeznem, nem a jövő,  hanem a jövőkép biztosításáról van szó. Ha elolvassuk a dokumentumot, félig-meddig részletes képet kapunk az RMDSZ jövőre vonatkozó ígéreteiről (végeredményben a dokumentum egy kampányszöveg).

Ebből már következtethetünk is arra, hogy mi a jövőkép: egy megvalósításra váró projekt. Ahhoz azonban, hogy mit kell ezen értenünk, először is azt kell megnézzük, hogy honnan és hová vetül ez a jövőkép, mi az, ami ezt a projekciót a szemünk elé tárja. Én úgy látom, hogy ez a kor uralkodó világnézete, ha úgy tetszik, ideológiája – a neoliberalizmus.

A neoliberális világképet, vagyis azt, ahogy a neoliberalizmus ideológiai tükrében a világ látszik, többek között az jellemzi, hogy eltűnik az ember; három részre hasad – vállalkozó, alkalmazott, fogyasztó. A természet is eltűnik: puszta nyersanyag lesz. Eltűnik a tudás: adat, információ lesz belőle. Tulajdonképpen minden metamorfózison esik át, s ebben a tükörben mérhetővé lesz: áruvá lesz. Valamivé, amit eladni-megvenni lehet.

Egy másik fontos mozzanata ennek a tüneménynek az, hogy minden érték csereértékké változik. Minden csak annyira értékes, amennyire elcserélhető valami másra – önmagában semmi sem áll meg. Nem furcsa, hogy az első kérdésünk valamilyen dolog kapcsán az, hogy „mennyi”, vagy „mennyibe került”? Ez az érték a felszínen pénzként jelenik meg (a GDP-bálványról kiváló cikk olvasható itt). Ennek folyománya tulajdonképpen az, hogy az emberiség vállalkozók, alkalmazottak és fogyasztók egymást néhol metsző halmazaira oszlik – hiszen az ember is csak akkor értékes, ha elcserélhető-eladható dolgokat állít elő (vagyis dolgokat, amik pénzt érnek), vagy ha elcserél dolgokat (általában pénzt, valamiért – vásárol, fogyaszt).

Valahogy így néz ki a neoliberális értékrend, és ha a jövőképet nézzük, meglátszik rajta. Ha valamilyen projektről – vagy egyáltalán a jövőről – beszélünk, akkor általában célt is tételezünk. Az emberi cselekvésnek célja van. A céljainkat azonban az értékeink adják meg, jelölik ki. Ez az irányadó, célt kijelölő érték az RMDSZ jövőképében a neoliberális világnézetnek megfelelően: a pénz. A cél, ami ebből származik, nem is lehet más, mint a fokozott gazdasági tevékenység, aminek igen hasznos, de csupán járulékos következményei: a foglalkoztatottság növekedése és a fogyasztói jólét.

Hamar észrevehetjük a hasonlóságokat a neoliberális ideológia és a jövőkép-biztosíték között. Például azt, hogy az emberek – itt a romániai magyarok és a magyar identitású romák – ugyancsak a hármas osztat szerint szerepelnek: vállalkozók (versenyképes Székelyföld, digitalizált gazdaságok stb.), alkalmazottak (kreatív dolgozók, leendő munkaerők – ún. gyerekek) és fogyasztók („nem megélni, hanem jól élni!”). Ehhez képest tulajdonképpen másodlagos, hogy történetesen magyarul beszélő vállalkozókról, alkalmazottakról és fogyasztókról van szó. Hogy épp e nyelven beszélnek, és nem svédül, esetleges körülmény – a fontos az, hogy pénzt csináljanak és pénzt költsenek. Pénz beszél, nép dolgozik.

Ebből a jövőképből kimarad az ember, mint ember. Mi a helyzet a hajléktalanokkal, a küszködő kisgazdákkal, az alkoholizmussal, s más szenvedélybetegségekkel? Passz. A neoliberális világkép ezekről nem értekezik, így az RMDSZ sem. A jövőképből hiányoznak az emberi szellem nemesebb dimenziói is: nincs szó tudományról, művészetről, irodalomról. Azaz annyi mégis van, hogy ezeknek egy része a fontos kreatív munkaerő forrása lehet, de más része: passz.

A POLITIKA BETEGÁGYA

Hasonló ideologikus csapdában reked az RMDSZ az EP-választásokra megfogalmazott programja. Kezdve a szlogennel: „Erős Európát, fejlődő Erdélyt!” No de mit jelent ez? Teljesen kiürülnek a jelzők, csupán a homályos, de annál inkább pozitív jellegük marad meg. Erős, fejlődő. De mit jelent az erő, mit jelent a fejlődés? Mitől erős Európa? Miben fejlődjön Erdély? Itt is egysíkú gazdasági közhelyeket olvashatunk: több pénzt, kevesebb bürokráciát… Az erő gazdasági stabilitás, a fejlődés gazdasági fejlődés. Azonban ezek kétségbeejtően üres ígéretek, akkor is, ha beválnak. A gazdasági stabilitás és fejlődés céltalan marad.

Az egyetlen dolog a programban, aminek tartalma van, az az uniós kisebbségvédelem, de ez is mi körül forog? Ne támadhassák meg a nemzeti szimbólumainkat, és hagyják békén a himnuszt! Kétségkívül fontos, de nem ennyiből áll a nemzet. És legyenek magyar címkézésű termékek. Úgy néz ki, Vörösmarty megnyugodhat, a magyar nép megint szép lesz, s méltó arra, hogy cukorkacsomagolásokon díszelegjen.

Egyébként, ha már az RMDSZ-t hoztam fel példa gyanánt, akkor érdemesnek tartom azt is megfigyelni, milyen szépen tükrözi ezt a gondolkodásmódot Kelemen Hunor szövetségi elnök új keletű fogalma, a „transzilván pragmatizmus”. E frázisnak, kedves polgártársak, vészharangként kellene kongania. Ehhez képest csak tompán puffant. Pedig figyelemre méltó dolog, hiszen ez egy olyan politikafelfogás, amiben már alig van politika.

A pragmatizmus itt annyit jelent, hogy semmiféle értéket nem tételez a politika. Elfogadja azt, amit az uralkodó ideológia ad. A politika immár nem a szabadságról, egyenlőségről, jogokról, az embernek emberi mivoltában való kiteljesedéséről szól; az egyetlen kiteljesedés a gazdaság kiteljesedése az emberek által. Meg sem fordul a pragmatikus fejben, hogy a gazdasági érték és érdek a közösségi értékekkel és érdekekkel nem biztos, hogy teljes fedésben van. Nem is fordulhat, hisz ebben a fejben más érték nincs is, mint a gazdasági.

Aggasztó, de emellett jellemző az, hogy amikor olyan kérdéseket tesznek fel Kelemen Hunornak, hogy pozitív vagy negatív üzenete van annak, hogy nem volt kihívója a tisztújító gyűlésen, annyit mond: semleges az üzenet, bárki jelentkezhetett volna – tehát az, hogy más nem jelentkezett: magánügy. Vagy, hogy mit mond az RMDSZ káderpolitikájáról az, hogy Olosz Gergelyt körözik (azóta megkerült), vagy hogy Eckstein-Kovács Péter kiszállt a szövetségből. A válasz: „nem mond semmit”. Ki-ki vállalja a felelősséget a tetteiért, az egyének teljesítményei nem minősítik a pártot – tehát magánügy. Hasonló magánügy-magánügylet kapcsán jelent meg beszámoló egy vizsgálódásról, ami az ünnepi kongresszus fiskális hátterét vette górcső alá. De az RMDSZ szóvivőjének válaszából nem igazán derül ki más, mint az, hogy mindez magánügy.

A magánügyek ilyetén túltengése ugyancsak neoliberális specifikum – és egészen pragmatikus. Összefügg az, hogy az RMDSZ belügyei nem közös pártügyek, és az, hogy az említett jövőkép-dokumentumban egyáltalán nincsenek tematizálva a társadalmi problémáink. A neoliberalizmus ideológiája pedig kegyetlenül manipulatív ilyen kérdésekben: számon kéri rajtunk egyénileg, hogy mit tettünk – de mindig egyenként; és hibáztat, mindig egyénileg. Pedig ezek közös problémák, amelyek egy közös világban merülnek fel – nem egy magánmoziban (kapcsolódó cikk itt).

Csakhogy van-e még egyáltalán értelme használni a „nyilvánosság” szót, ha ennyi magánügy keveredik bele? Ha pedig nincs, akkor van értelme politikáról beszélni? És nem igazán látom értelmét, mert ha a jövőképet nézzük, akkor nem igazán van benne szó közösségről, kultúráról, tudományról – pedig nekem ezek elengedhetetlen részei a politikának. Ez inkább munkaerő-menedzsment, mintsem politika, s az RMDSZ inkább a magyarajkú romániai állampolgárok HR-irodája akar lenni; erre lehet következtetni a jövőképből, és az EP-választási programból.

Van-e értelme politikáról beszélni, amikor a politika nem közös ügyek közös intézése, közös célok közös tételezése, hanem szavazatokért folyó harc, melynek sorámn a legkegyetlenebb manipulációt lehet és kell használni; a morális szempont pedig egyszerűen naiv (a manipuláció apológiája itt, kritika itt). És az említett világkép szerint tényleg az! Persze ez a szerencsétlen körülmény már adva van a képviseleti demokráciában. Ezt ellensúlyozhatná a „civil szféra”, a nyilvánosság, az értelmiség, a tájékozott szavazó. De hát, lenne, ha lenne – és a társadalom ezen „immunrendszerének” elgyengülése ismét szorosan összefügg a neoliberális fejleményekkel (erről az összefüggésről bővebben itt).

Ez politizálás két fronton folytatott harc: az egyik a tömegmanipuláció, a másik a megfelelés a kor ideológiájának… Szavazz rám, mert több lesz a digifarm, és az út, és nem fogok lopni (becsületesen követem a neoliberális tételeket). És ennél sokkal többet a nagyobb romániai pártok közül egyik sem mond. Mindez pedig kísértetiesen hasonló egy vállalkozáshoz (megvilágító erejű cikk angol nyelven itt). Tulajdonképpen a neoliberális politika: biznisz. Az ember szavazói minőségében nem létezik már – ez a polgári demokrácia tűnő meséje csupán; ma az állampolgár az államában ügyködő politika-bizniszek fogyasztója, a politikus pedig öncélú vállalkozó; aki, ha tudja, olcsón megússza (lásd ezt a kommentárt) a szolgáltatások biztosítását. A szolgáltatások pedig – amint azt fentebb láthattuk – leginkább gazdasági szolgáltatások.

A JELEN KÉRDÉSE

Mindezek fényében mármost megkérdezhetjük, hogy miféle jövőt akarna itt szabotálni egy proletárforradalom? Tényleg a „kommunizmus” az, amitől ma nekünk tartanunk kellene? Meglehet, hogy a múlt kísérteteivel és a korábbi totalitarizmusok propagandáival számolnunk kell, de ne merüljünk el a múlt figyelésében. Mert itt van, velünk van egy élő kísértet és egy neki megfelelő ideológia, amit méltán nevezhetnénk propagandának – s a csapból is ez folyik. És szerintem érdemes vigyázni arra, hogy ezt a belélegzett propagandát és ezt az illékony kísértetet ne erősítsük azzal, hogy elfojtunk mindenféle gondolkodást arról, hogy másképp is lehetne – azzal, hogy sztálinizmust látunk ott is, ahol csupán őszinte aggályok vannak.

De ki tudja? Addig is, kedves elvtársak: építsük a kapitalizmust!

Szerző: Szilágyi Botond/plakatmagany.transindex.ro