h i r d e t é s

Az orosz ellenzék még mindig korrupt…

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Az orosz ellenzék még mindig korrupt…

2019. november 11. - 13:21

 

A 2000-es évek elején Vlagyimir Putyin a korrupció elleni harcot vetette be annak érdekében, hogy az átmenet éveiben megszerzett hatalmat visszavegye a Jelcin-korszak oligarcháitól. Akkor az elnök körein volt a sor, hogy meggazdagodjanak. Tizenöt évvel később a hűtlen kezelés és a közpénzek elsikkasztása még mindig integráns részét képezi az orosz kapitalizmusnak.

2019. június 6-án Ivan Golunov orosz újságírót letartóztatták, és őrizetbe vették drog birtoklása miatt. Szakállas trükköt alkalmazott a rendőrség: „bizonyítékokat” helyeztek el a lakásában. De ez alkalommal a letartóztatás tiltakozási hullámot keltett, többszáz tüntető ment ki az utcára, és az orosz sajtóorgánumok is támogató nyilatkozatokat tettek, pedig általában nem bírálják a hatóságokat. Még inkább meglepő módon Ivan Golunovot öt nappal később felmentették.

Az újságírónak az üzletemberek és bürokraták gaztetteiről szóló vizsgálódásai nagyhatalmú ellenfelek haragját váltották ki, így például Moszkva polgármesteréét, az ingatlanbizniszből származó hatalmas vagyonnal bíró Szergej Szobjanyinét. A korrupcióról szóló konkrét információk azonban csak csekély számú olvasóhoz jutnak el. A letartóztatás miatt született felháborodás nem annyira a feltárt ügyekkel függött össze, mint inkább az orosz vezetők által elkövetetett hatalmi visszaélések miatti általános düh kitörése lett. Illeszkedtek a 2011–2012 telén kirobbant tiltakozó mozgalmak sorába, amikoris több tízezer orosz ment az utcára a hatalmon lévő párt, az Egységes Oroszország választási manipulációi és Vlagyimir Putyin elnöki hatalomba való azonnali visszatérése miatt. Még ha igen széles skálán mozognak is az ellenzéki politikai és ideológiai áramlatok – liberálisok, szocialisták, monarchisták, libertáriusok, stb. –, mindannyian egyetértenek abban, hogy harcolni kell a korrupció ellen. Meghatározóvá vált a vitában az a téma, amelyet Alekszej Navalnij 2000 óta folyamatosan hangoztat. Mindenféle platformon, a Live Journal-blogon, saját Twitter-fiókjában vagy a korrupció elleni alapítványa, a Fond borby s korrupcijej (FBK) révén nyilvánossá teszi az elkövetett csalások legkülönbözőbb formáit, a nepotizmustól a vezető tisztségviselők személyes gazdagodásán át az állami vállalatok által gyakorolt nagyléptékű lopásig. Kompromittáló leleplezéseket tárt fel a Kreml különböző felelőseiről, köztük először is Dmitrij Medvegyevről. Az FBK által 2017-ben megvalósított dokumentumfilm, a „Ne hívjátok többé Gyimonnak” bemutatta a korábbi elnök személyes vagyonát: jachtjait, hatalmas ingatlanvagyonát Oroszországban is, Olaszországban is, például a Toszkánában fekvő szőlőskertjeit és egy kastélyát.

A korrupció elleni harc kétségtelenül lehetővé tette, hogy az ellenzék hatékony szövetséget építsen ki, arra kényszerítve a rezsimet, hogy nyilvánosan foglalkozzon az üggyel. Putyin elnöktől a hagyományos, a tévénézőkkel folytatott nyilvános párbeszédműsora alkalmával ebben az évben megkérdezték, nem érzi-e úgy, „hogy személyes felelőssége van a káosz miatt”. „Természetesen” – válaszolta, majd kijelentette: „A korrupcióhoz kötődő bűnesetek száma csökkenőben van, elsősorban amiatt, hogy kemény és hajthatatlan küzdelmet folytatunk ellene.”

A vizsgálatok az elit belső konfliktusait mutatják, nem pedig a fegyelmezés folyamatát

Való igaz, hogy néhány vezetőt letartóztattak, mint pl. a korábbi gazdaságfejlesztési minisztert, Alekszej Uljokajevet, akit 2017 decemberében nyolc év börtönre ítéltek, mert kenőpénzt fogadott el. De az ilyen erőfeszítések eredményei bizonyos kételyeket ébresztenek őszinteségüket illetően. A korábbi hadügyminisztert, Anatolij Szergyukovot például 2012-ben elbocsátották egy korrupciós botrány miatt, majd 2013-ban mulasztásra módosították a vádat, a következő évben pedig amnesztiában részesült. Ma megint fontos (és nyilván jól fizetett) beosztása van a Rosztyech vállalatnál, amely az orosz állam hadiipari konglomerátuma. A korrupciós vádak és vizsgálatok inkább az orosz elit belső konfliktusairól tanúskodnak, és inkább az ellenfelek elleni fegyverként működnek, semmint hogy büntetőeljárási mechanizmusok lennének.

A hivatalos korrupcióellenes kampányok immár csupán kommunikációs aktusok. Az ellenzék viszont igenis támadásra készül. Szerintük nem csupán eseti jelenségekről van szó, hanem lényeges szerepük van a rendszerben, amelytől igazságosabb és észszerűbb működést lehetne várni, ha ezektől a bűnöktől megszabadulna. De hát ez azt jelentené, hogy egy alapvető tulajdonságot csupán rendellenességnek tekintenének, miközben a törvénytelen meggazdagodás, amely ellen – jogosan – lép fel társaival együtt Alekszej Navalnij, nem a Putyin elnök köréhez tartozók pénzéhségéből fakad, hanem a rendszer alkotó eleme. Nem külső, nem eseti jelensége az orosz kapitalizmusnak, hanem veleszületett, lényegi tulajdonsága.  

Hogy jól értsük ezt az összefonódást, vissza kell térnünk a posztszovjet elit eredetéhez. A nyugati média úgy írja le őket mint ügyes politikusokat, akik az 1990-es években, a piacgazdaságra való áttérés idején csinálták meg a szerencséjüket, aki bírja, marja alapon. Egyes eljárások jogszerűsége talán kissé kétes volt, de talán maga a törvény is laza volt ebben a kaotikus időszakban. Borisz Berezovszkij[1] testesítette meg ezt az oligarchiát, amely az 1990-es éves során emelkedett fel. A korábbi informatikai termékeket árusító kereskedőből lett ő bank, olajipari vállalat, nagy napilap és a legfontosabb orosz tévécsatorna tulajdonosa vagy részvényese. Borisz Jelcin idejében még magas hivatalt is betöltött. Ennek az oligarchiának a tagjait gyakran hasonlították a XIX. századi Egyesült Államok „tolvajbáróihoz” (robber barons): olyan egyének ők, akiket – a nagyon is kevéssé aggályos meggazdagodási módszereiket követően – hamarosan tisztelet kezdett övezni.

De ez nem mond sokat arról, hogy miképpen voltak képesek ekkora vagyonokat felhalmozni az oligarchák. Egyáltalán nem úgy, hogy kíméletlen konkurenciaharc eredményeképpen keletkezett volna ez az osztály, az új elit valójában az állam politikai akaratából jött létre. Jelcin igyekezett minél előbb felszámolni a szovjet tervgazdálkodást, és 1992-től kezdve hatalmas léptékben privatizálta az állami vagyont. Különféle formákat öltött ez a művelet: volt például az üzletrészek árverésen való értékesítése vagy a rendeleten alapuló privatizáció is, amelynek révén Jelcin egész vállalatok tulajdonjogát adta át az általa kiválasztott személyeknek.

A privatizáció egésze az oligarchák új osztályát hozta létre, amely a Szovjetunió termelési infrastruktúrájának jelentős részét szerezte meg, méghozzá nevetségesen alacsony áron. Nem a különösen fejlett üzleti érzék volt az oligarchák közös tulajdonsága, hanem az, hogy képesek voltak az államgépezethez kötődő különféle kapcsolataikat kihasználni. Ezeket a kapcsolatokat igénybe véve például exportengedélyeket szereztek, vagy támogatást ígértek Jelcinnek az 1996-os újraválasztása érdekében egy kőolajipari vállalatért cserében, ahogy ilyesmire 1995-ben is sor került, amikor „részvényekért kölcsönt lehetett kapni”.

„Hogy a mi országunkban milliárdos legyél, ahhoz nem kell nagy fejnek lenned”

„Hogy a mi országunkban milliárdos legyél, ahhoz egyáltalán nem kell nagy fejnek, vagy egy terület szakértőjének lenned” – mondja egy bankár, Pjotr Aven. „Gyakran elegendő, ha hatékony támogatód van a kormányban vagy a parlamentben, az önkormányzatokban vagy a rendfenntartó szerveknél. És egy szép nap a te jelentéktelen kis bankocskád engedélyt kap arra, hogy közpénzzel végezzen műveleteket. Vagy pedig kőolaj, gáz, fa exportálásához kapsz nagyvonalú engedélyt, jelentős kvótára. Más szóval, a milliárdosok rangjára emelkedtél.”

Hatalomra lépésekor, 2000-ben, Putyin nyilvánosan elkötelezte magát, hogy „felszámolja az oligarchák kasztját”, sejtetni engedve, hogy fordult a széljárás. És a nagy magánvagyonok immár nem érinthetetlenek. De a valóság egészen másnak bizonyult. Távolról sem törte le az oligarchiát, inkább a kiteljesedését támogatta. A Forbes Magazin 2000-es éves listáján egyetlen orosz milliárdos sem szerepelt, de Putyin második mandátumának végén, 2008-ban 82-en voltak a listán, és tizenegy évvel később, a nemzetközi gazdasági konjunktúra különösen sötét éveiben és az oroszok ellen 2014 óta, a Krím annektálása miatt érvényesített gazdasági szankciók ellenére már 98-an szerepelnek.

Ami Putyin hatalomra lépésével megváltozott, az nem a masszív személyes meggazdagodás lehetősége, hanem azoknak a személye, akiknek ez sikerült, és azok a szálak, amelyek őket az államgépezethez kötik. Az oligarchák Jelcin idejében nem voltak az államszervezet részesei, inkább annak diszfunkciójából húztak hasznot. Putyin idejében viszont a jólértesült bennfentesek voltak, akik éltek az állam hatalmával, hogy vagyonrészekre tegyenek szert. A szektorok is eltérőek. Minthogy az 1990-es években a nyersanyagok ára általában alacsony volt, a nagy vagyonok bankokban, a pénzügyi szektorban, a televízióban és a kommunikációban tömörültek. A 2000-es évek elején a kőolaj, földgáz és az érc árának emelkedése azoknak hozott hasznot, akiknek ezekben a szektorokban voltak részvényeik. Ezek között a pénzmágnások között szerepeltek a Kremlhez közeli állami vállalati vezetők, akik hasznot húztak abból, amit nepotista államkapitalizmusnak nevezhetnénk.

Mindazonáltal a nepotista államkapitalizmus fogalma nem mutat rá a magán- és a köztulajdonban lévő vállalatok módszereinek és prioritásainak hasonlóságára. Mindkét esetben arról van szó, hogy optimalizálni kell a részvények értékét és a káderek jövedelmét, nem pedig arról, hogy a hasznot országos stratégiai célok megvalósítására mozgósítsák (nem is beszélve a javak újraelosztásáról). Az eredmény többé-kevésbé azonos, a formai különbözőségek ellenére.

Az üzleti világ és az állam közötti határ zavaros természete nem Putyin idején alakult ki, és arról sincs szó, hogy az állam beleavatkozik a gazdaságba, hogy irányítsa, és arról sem, hogy a leghatalmasabb személyek ugyanakkor csaló szélhámosok. Sőt, mint mindenütt a világon, egy olyan politikai program, amely elsősorban a korrupcióval való szembenállásra támaszkodik, kockázatos, és megvannak a korlátai. Alekszej Navalnij gyakran feltárja a pazarlást, amelyet a közpénzekkel való korrupció okoz, ami tagadhatatlan. De az ő kritikájában az is benne rejlik, hogy szélesebb értelemben, az idealizált piacgazdaság érdekében ellenez minden állami beavatkozást. Ami igazolhat bizonyos drasztikus neoliberális „gyógymódokat”, amelyek még rosszabbak is lehetnek, mint amilyeneket már megismert Oroszország, mégpedig annak ürügyén, hogy az állam még így is bőséges forrása a fosztogatásnak.

A magas beosztású tisztségviselők törvényes hatalmukat használják fel arra, hogy a kívánt vagyonrészeket megszerezzék

A korrupció gyökere az orosz politikai és a gazdasági hatalom összefonódásába kapaszkodik, és a jelcini időkig és a posztszovjet gazdaság kialakulásáig nyúl vissza. Ha egy üzletember szemet vet egy konkurens vállalatra, lefizethet például egy magas rangú állami tisztviselőt, hogy rendeljen el adó- és munkajogi ellenőrzéseket a cégnél, és ezt addig csinálja, amig a tulajdonos nem hajlandó megegyezni vele az eladási árban. Az utóbbi tíz év során elsősorban a tisztségviselők folyamodnak ilyen praktikákhoz annak érdekében, hogy megszerezzék a vágyott vagyontárgyakat, jól illusztrálva az új orosz közmondást: „Barátainknak mindent, ellenségeinknek a törvényt!”

 

A szerző, Tony Wood író, a New Left Review (London) szerkesztőségi bizottságának tagja. Szerzője a Russia Without Putin: Money, Power and the Myths of the New Cold War [Oroszország Putyin nélkül: Pénz, hatalom és az új hidegháború mítoszai], Verso, London, 2018.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

 


[1] Daniel Lazare: La redoutable influence de Riyad à Washington, Le Monde diplomatique, 2017. július. A magyar diplóban A szaúd-barát lobbi félelmetes befolyása címmel jelent meg 2017 augusztusában. http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2435

 

h i r d e t é s