h i r d e t é s

„Az új és szabad Magyarország szellemében”

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam
a- a+

„Az új és szabad Magyarország szellemében”

2020. április 27. - 08:16

Magyarország és a háborús bűnösök

Az újvidéki vérengzés áldozatainak emlékműve - Forrás: Fortepan/Mészáros Zoltán

Kenedi János történészhez Mogyoró Andráshoz, Halmai Gáborhoz, Gavriel Bar-Shakedhez és Szemenyei-Kiss Tamás tényfeltárókhoz is eljuttatott dokumentumok szerint a Magyar Királyi Honvédség vezérkara, a VKF/2 által felállított „repülő bíróság” 1943. december 14-én kezdte meg a Délvidéket megszálló magyar fegyveres alakulatok vérengzésének a tárgyalását. A nyomozás kivonatos jegyzőkönyvei és a Horthy Miklós kormányzóval is ismertetett vallomások – a Szemenyei által közzétettek mellett – napjainkban is megtalálhatók 1942. januári újvidéki mészárlás elkövetőire, köztük dr. Képíró Sándor csendőr századosra vonatkozóan. A népirtás egyéb dokumentumai fellelhetők a Honvédelmi Levéltárban, HM HL 1942-8/e, 4903/eln.,valamint a 1943-1-69 eln. jelzetszámú dokumentumokban. Ezekben, egyebek mellett, az áll, hogy „Dr. Képíró Sándor számára nem volt egyértelmű, hogy egy katonai eligazításon elhangzott az ’úsztassuk le a Dunán őket’ mondatrészt tartalmazó parancs pontosan mit jelent”. Az akkor szolgált folyamőr, honvéd- vagy csendőrtisztnek tudnia kellett arról, hogy mi fog történni azokkal, akiket előállítottak, majd a Dunához hurcolták őket.

Idéznem kellett ezt az információt azért is, mert Jugoszlávia magyar és német megszállását követően, 1943. március 19. után vagy a Kamenyec-podolszkiji vérengzés elrendelésekor a Sztójay- majd a Szálasi-kormányok idején kapott deportálási parancsok végrehajtása alkalmával se lehettek kétségeik a honvéd- és csendőrtiszteknek az őrizetbe vett, bevagonírozott zsidók sorsát illetően.

A razzia, ténylegesen a megtorlás előzménye – dióhéjban – az volt, hogy a csendőrség a maga mindössze 800-850 fős legénységi létszámával képtelen volt a magyar bevonulás eredményeként visszatért délvidéki területeken fenntartani a rendet. Számos orv- és terrortámadás érte a csendőrjárőröket, amelyeket a szerb partizánoknak tulajdonítottak. A magyar hatóságokon valóságos üldözési mánia lett úrrá, és a rendőrségi besúgók jelentései alapján tömegesen küldték Budapestre a gyanúsnak ítélt szerbek és zsidók névsorait. E jelenségnek számos szociokulturális vetülete volt, mindenesetre a szerb ellenségességet és a partizánveszélyt jóval nagyobbnak tüntette fel Budapest előtt a valóságosnál.

Amikor Zsablya környékén, egy tanyán két rendőrt ismeretlenek megöltek, majd a tetteseket üldöző csendőrök és határvadászok fegyveres összetűzésbe keveredtek a szerb tettesekkel, adottá vált a „casus belli”. A történészek adatai alapján a vérengzésnek összesen 3808 áldozata volt, ezek közül 2578 szerb, 1068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségű személy volt.

Dr. Képíró Sándor önmaga védelmében

A német ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen), és a hasonló feladatokat végzett, részben az emigrációban működött HMH (Hungarista Mozgalom Hírszolgálata) segítségével Argentínába szökött háborús bűnös, dr. Képíró Sándor cs. százados, Buenos Aires-ben vetette papírra az alábbiakat:

„Több mint negyven év távlatából írom ezeket a sorokat, hogy a szemtanú hitelességével rögzítsem azokat az eseményeket, melyeknek elbírálását a történelem lesz hivatva objektíven kiértékelni.

A sajkásvidéki razzia 1942. január 21-én kezdődött, és az első két napon nem történt semmi túlkapás.

Január 23-án délelőtt Feketehalmy altábornagy és Grassy József vezérőrnagy parancsa alapján, a magyar honvéd-alakulatok gépkocsin a Levente Otthonban lévő foglyokat kivitték a Duna-partra, léket vágtak a Duna jegén és a kivégzetteket elúsztatták. A kivégzéseket kizárólag honvéd-alakulatok hajtották végre, és azon egyetlen csendőr sem volt jelen.

A részemre kiosztott területen nem volt egyetlen fegyverhasználat sem, miszerint egész újvidéki tartózkodásom alatt egy hullát sem láttam. – Ellenben, hogy a razzia során kötelességszerűen jártam el, arra szolgáljon a következő eset, melyre ma, negyven év múltán is világosan emlékezem:

Tudomásomra jutott, hogy a Rex Szállóban, ahol éppen el voltam szállásolva, egy honvéd járőr illegálisan működött. Oda siettem és a szálló tulajdonosa lakásában ott találtam Tanursich szálló-tulajdonost, aki családjával együtt bundában, felöltözve, egy kis kézitáskával útra készen állt.

A fosztogatni akaró banda vezére Pozdor zászlós volt, akit rögtön félrehívtam, és megkérdeztem tőle, hogy ’Mit jelentsen ez a helyzet?’ – ő erre azt válaszolta: ’Viszem ki őket a Duna-partra!’

Mivel a Tanursich család ellen semmiféle vád nem merült fel, ezért a zászlósnak csak annyit mondtam, hogy ’Takarodjanak innen!’ – mire bandájával együtt kivonult a szállóból.

Bevonulásom után jelentettem az esetet Gaál őrnagynak, a Tanursich családnak pedig azt mondtam, hogy ’Nézzék meg, megvan-e mindenük, vetkőzzenek le, és maradjanak otthon nyugodtan!’

1943 novemberében idézést kaptam a VKF Különbíróságától előzetes kihallgatásra, Szegedre, ahol Gazda százados és Jolsvai főhadnagy hadbírók már, mint gonosztevőt kezeltek. A főtárgyalás 1943. december 8-án kezdődött. Csendőrökre az illetékes parancsnok a csendőrök felügyelője volt. – Ennek dacára a vezérkari főnök teljesen törvényellenesen, önhatalmúlag a VKF Különbírósága által vont felelősségre…

A tárgyalás csak húzódott, és immár (1944) január közepéhez értünk. Mivel még mindig szabadlábon voltunk, valaki azzal a hírrel jött, hogy aki akar közülünk, az átmehet Németországba, mert a németek átvesznek rangunkkal együtt. Megmondták a helyet és a pontos időt, mikor mehetünk. - Sajnos, mivel ’háborús bűnös’ lettem, életem nagy részét hazámtól távol, száműzetésben kellett leélnem. Büszkén vallom magam csendőrnek, és hazám iránti szeretetből szolgáltam. Újvidéken még véletlenül sem láttam egy hullát sem, nemhogy részt vettem volna a vérengzésekben.”

Amit dr. Képíró Sándor Argentínában már elfelejtett, azt az 1943-as, Szegeden lefolytatott per anyagai tartalmazzák: a Tanursich (Tanurdzic) család – a vádlott, dr. Képíró cs. százados kérése ellenére sem volt hajlandó tanúvallomást tenni, a csendőrtiszt állításait alátámasztani.

Gavriel Bar-Shaked (Yad Vashem-munkatárs) nyilatkozata:

„Alapos előkészítés után utaztam 1989 novemberében Budapestre, együtt Serge Klarsfelddel. A Belügyminisztériumban először Tüttős Sándor, a jogi osztály főosztályvezetője fogadott, aki végigkísért minket az épületegyüttes tetején lévő két kupolateremben, és az odavezető termeken, ahol Klarsfeld és én térdig jártunk a széthajigált iratok között. Tüttös ezredes széttárt karokkal mutatta a pánikszerű iratszűrés eredményét, megengedve, hogy megnézhessek egyet-kettőt (ami a kezembe került, az mind az 1950-es évek elejéről volt). Ezek után bevitt az egyedien rendezett terembe, ahol katalógus szekrények tucatjai álltak, mondván, hogy itt tárolják a csendőrség személyi anyagait. Ezután fogadott minket Csikós József ezredes, a BM III/2-es osztály vezetője. Rajta kivűl több munkatársa is ott volt, többek között Sersli Sándor és Baczoni Gábor (akit Mádl Ferenc köztársasági elnök 2001-ben magas állami kitüntetésben részesített). Miután hosszú tárgyalást folytattunk megígérte, hogy két nap múlva bemutatja a belső kutatás eredményét. Mivel nyilvánvaló volt, hogy csak ’tesztelni’ akarják Klarsfeldet, megállapodtunk, hogy a demokratikus választások napján térünk vissza, hiszen akkor majd mindenki teljes felelősséget tud vállalni az új és szabad Magyarország szellemében.

 

1990 márciusában együtt érkeztem Herbstné Krausz Zoricával, aki a Belügyminisztériumban és jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben a munka komputerizálását végezte. – Mielőtt Csikossal találkoztunk volna, tájékoztattam az ügyről Jeszenszky Gézát, mint kijelölt külügyminisztert. Csikos lelkesen mosolyogva fogadott, közölte, hogy nyomon vannak, beülhetek a TÜK (titkos ügykezelés – Szemenyei) szobába és két markos munkatárs ruháskosarakkal fogja felhordani az egész anyagot. Ismét nyomozati anyagokat kaptam, de ezúttal olyanokat, amelyben becsatolva eredeti iratok is voltak, mint pl. Ferenczy László csendőr alezredes letartóztatási és házkutatási dossziéja. – De emellett hoztak látszólag nem kapcsolódó anyagokat is, nem akarom fejtegetni az esetleges szándékot…,végül Csikós újabb haladékot kért, két hónapot. - Beszéltem Farkas Vladimirral, Péter Gáborral és feleségével, Simon Jolánnal illetve Timár Istvánnal, és mindenki megerősítette, hogy a Magyar Kir. Csendőrség VII. közbiztonsági osztályának, valamint a központi nyomozó osztályának az anyagai megvannak.

A (következő) 1990. májusi találkozóra megszereztük Vihar Béla tanúvallomását a Baky- és Endre-perből, ahol pontosan elmondta, hogy a névlisták léteznek (ami perdöntő volt. Mivel a protokoll rövidített, elmentem Gombár Csaba akkori RTV-elnökhöz, aki berendelte az egész technikai gárdát annak rekonstruálására, hogy hová kerültek a népbírósági hangfelvételek.

Bent a szobában azt állították (ismét!), hogy az ÁVH ’fellapátolta’ a hanglemezeket egy teherautóra, erről persze az átadási napló véletlenül nem emlékezik meg, de kint egy szakavatott kinézetű hangmérnök egyszerűen közölte velem, hogy ők mindent lemásoltak, és mint privát gyűjtemény megvehető.  

1992-ben Csikós József és Sersli Sándor a Yad Vashembe látogattak és együttműködési szerződést írtak alá Boross Péter belügyminiszter javaslatára, ami lehetővé tette volna a háborús bűnösök listájának átadását. A Yad Vashem Levéltár akkori igazgatója Ságvári Ágnest kérte fel magyarországi képviselőnek, aki bizalmas értesüléssel igazolta, 1992 elején, hogy a listák változatlanul a Belügyminisztériumban vannak.

2002 novemberében Klarsfeld találkozott dr. Lamperth Mónika belügyminiszterrel. Ő is megígérte, hogy utasítást ad a listák ismételt megkeresésére. Bár tudtuk, hogy az anyag sohasem hagyta el a BM központi épületét, mégis Klarsfeld hozzájárult, hogy sor kerüljön egy ilyen diplomatikus keresgélésre, bízva abban, hogy immár nem egy újabb huzavona előtt állunk. – A következő öt hónapon keresztül állandó határidő módosításokat kértek azzal, hogy a szakértők még mindig nem írták meg a válasz végső verzióját. Végül 2003 áprilisában válaszolt Pál Tibor politikai államtitkár, hogy Klarsfeld jöhet megtekinteni a ’sporadikus’ anyagokat az Országos Levéltárban és az újonnan átlényegült Állambiztonsági Levéltárban. Klarsfeld engem kért meg, hogy menjek el a két címre. – Először az Állambiztonsági Levéltárba mentem, ott Gyarmati György helyett Baczoni Gábor fogadott, aki már az 1989-es találkozókon is szerepelt, és úgy tűnt, hogy az egész BM Levéltár szürke eminenciása illetve az egész ügy kerékkötője. A legszemérmetlenebbül letagadta, hogy a politikai államtitkár (Pál Tibor) egyáltalán kérte őket valamire, sőt, (szó szerint idézve) azt mondta: ’Lehet nektek a magyar politikusokkal akármennyi találkozótok, az nem fog rajtatok segíteni!’

Ezután mentem el az Országos Levéltár megbízott főigazgatójához, dr. Koroknaihoz, aki szintén közölte, hogy Pál Tibor nem írt nekik semmit. Nem volt más választásom, mint elmenni a BM-be, beszélni Pállal. Ott a titkárnője közölte, hogy az államtitkár úr nem található, nincs a helyén.

2004-ben, mintegy véletlenül, dr. Hovári János nagykövet kért egy megbeszélést dr. Cynthia Haft-tal, hogy az Izraelben tartózkodó dr. Gecsényi Lajos, az Országos Levéltár főigazgatója személyes kapcsolatot vegyen fel Klarsfelddel. A találkozón én is részt vettem. – Ez volt az első eset, hogy magyar részről egyenesen tagadták a listák létezését.”

 

©Kollár Erzsébet, 2004-2010.
Szemelvény Szemenyei-Kiss Tamás „A Képíró-dosszié” című tanulmányából
és Kenedi János, Halmai Gábor, valamint Gavriel Bar-Shaked az írónak küldött leveleiből.
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár


Kommentelne? Kattinson ide!

h i r d e t é s

Clicky