Az egész azzal kezdődött, hogy az úgynevezett decentralizáció jegyében a fővárosból vidékre kell költöztetni a minisztériumokat.

Mindegyiket lehetőleg más és más városba, szerte az országban. Egy szót se lehetett érteni belőle. - írja az mno.hu

Hogyan fogják ezentúl megoldani az államigazgatás általános kommunikációját, a különféle tárcák összehangolt működését? Az állami tisztviselők egész nap utazgatnak majd? Mindent nem lehet e-mailben vagy videokonferenciával elintézni. Különbuszok fognak reggel és este ingázni? Mi lesz az úgynevezett szakapparátussal, csak úgy leemelnek helyben egy másik közigazgatási garnitúrát a polcról? Mert minden szakember nyilván nem tud vidékre költözni a családjával együtt, nem is szólva arról, mi lesz az ott dolgozók hozzátartozóinak, férjeinek, feleségeinek, gyerekeinek további sorsa, ha egyik napról a másikra költöznie kell az egész minisztériumnak. De a személyi kérdés csak az ügy egyik fele volt, mert tömeges kényszerköltözés esetén mi lesz a budapesti lakásokkal, ingatlanokkal, szolgálati lakásokkal? Eladják, kiadják? Eddig mindösszesen a Lázár János vezette Miniszterelnökség vidékfejlesztési hivatala költözött el Budapestről Kecskemétre. Minden más hivatal és tárca maradt a helyén, remélhetőleg nem is mennek sehová, és a képtelen ötlet kiagyalói beérik ennyivel.

Az elmúlt időszak egyáltalán nem volt kormányoldali sikerszéria. Az biztos nem vezet sikerszériához, ha a kormányzást egyszerű pénzbehajtássá degradálják 27 százalékos áfakulccsal, internetadóval, reklámadóval, útdíjjal. Az sem, ha kötelező drogteszttel bosszantják az újságírókat. Ötletszerűen, váratlanul, igazságtalanul és erőből vezetve be egy-egy intézkedést, ami semmiféle hatástanulmányra, előkészítésre, egyeztetésre nem épül. Aztán ha nagy a felzúdulás, utólag „próbaüzemnek” vagy „nem kötelezőnek” szépítik az újabb intézkedést és a sarc kiváltotta rendszerhibát, káoszt. Ha valamire, akkor a zsebére kifejezetten érzékeny a magyar ember, s ez ugyan eléggé közhelyes állítás, de attól még igaz. Térségbeli adottság volt, hogy a hazai bérek alig értek valamit a nyugatiakhoz képest, de ami a lényeg, hogy a történelmi lemaradás és elmaradás tekintetében az elmúlt huszonöt év csak keveset pótolt be. Sokak szerint annyit se. 1990 őszén majdnem kormánybukás lett a vége a demokrácia első benzináremelésének. A diktatúra ezen a fronton is katasztrofális örökséget hagyott: ötnapi olajtartaléka volt mindössze az országnak, a szovjetek nem szállítottak, az öbölháború küszöbön állt. A benzin literjének 56 forintos hírére a budapesti taxisok és magánfuvarozók balkáni állapotokat teremtettek órákon belül, a baloldali ellenzék öröme és ünneplése közepette. A kormány titkolózott, és letagadta, hogy áremelésre készül, így a felháborodás elemi erejűvé dagadt. Az új adók váratlan kivetése mellett egyértelmű népszerűség-csökkentő folyamatot indított el a túlhangsúlyozottan ideológiai alapú retorika a kormányzásban. Tanulni lehetett volna abból, hogy ideológiai fronton a jobboldal 1990 óta eddig mindig csak veszített. Sokáig a baloldal szocializmusban gyökerező szellemi, kulturális és médiatúlereje volt ennek az oka. Ma már más a helyzet, a mai jobboldali kormánynak jóval kevesebb ilyen természetű gondja van, mint volt Antall Józsefnek. Több szó esett a keleti nyitásról, mint ami abból – egyelőre – meg tudott valósulni. Lehet, hogy tanácsosabb valamit nem deklarálni ország-világ előtt, hanem különösebb csinnadratta nélkül megvalósítani. A támadássorozat idején érdemes lett volna hangsúlyozni, hogy a Nyugat központú globalizáció mára elvesztette monopolhelyzetét, és számolni kell a feltörekvő keleti globalizáció üzleti lehetőségeivel is. Hiába volt jó szándékú a kezdeményezés, amely szerint legyen egy jel arra nézvést, hogy minket igenis megszálltak a németek, mert ami később következett az emlékmű felállításából, az enyhén szólva sem a békességet szimbolizálta. Folyamatosan hangsúlyozni kellett volna, hogy a szoborkompozíció az összes áldozat emlékére épült. Az ellenzéki balliberálisok, illetve militáns holdudvaruk ezüsttálcán kapták a lehetőséget: megvolt az újabb ürügy a nemzetközi ellenkampányra a provokatív kormánytöbbség „kirekesztő emlékezetpolitikája” ellen.

Ezen a ponton kapcsolódik az ideológia a világnézettel. Világnézeti alapon azért nem lehet döntéseket hozni és kormányozni sem, mert a végén valaki mindig kirekesztődik. Mindig az, akinek ellentétes a világnézete és a meggyőződése. Rosszabb esetben akár a többség. Az SZDSZ éppen azért semmisült meg és tűnt el nyom nélkül a magyar közéletből, mert erőszakosan világnézeti alapon állt és kormányzott. A párt oda jutott, hogy végül szkinhedekkel, Árpád-sávos rasszistákkal, nacionalista kirekesztőkkel tette egyenlővé és sértette vérig a társadalom döntő többségét. (Nekik Magyarország egyszerűen ennyiből állt.) Nagyon rossz lenne, ha most akadna követője a kormányoldalon. Az, hogy márciustól nem lehet vasárnap vásárolni menni, sajnos hasonló szemléletmódra utal. A többség kirekesztésére. A kormánypártok világnézeti alapon eldöntötték, hogy tilos a hét végi bevásárlás. Hadd tolongjon és bosszankodjon az ember szombatonként a pénztárak előtt, előtte már úgyis leperkálta a jellemzően városszéli bevásárlóközpontokhoz vezető út díját. Igaz, a 200 négyzetméter alatti alapterületű boltok kinyithatnak. De csak akkor, ha azokban a tulajdonos vagy családtagjai állnak a pult mögött. Elég furcsán családbarát egy kormányzat akkor, amikor a tulajdonos felesége, aki történetesen családanya is egyúttal, vasárnaponként dolgozni kényszerül.

Sejthető, hogy komoly ellenállást fog kiváltani a dugódíj is. Ehhez viszont Tarlós Istvánnak nincs köze. Örökli. Demszky Gábortól. Demszky kötött ugyanis olyan szerződést a 4-es metró finanszírozására Brüsszellel, hogy ahhoz kapcsolódóan be kell vezetni a dugódíjat Budapesten. Ennek nagyságrendje még ismeretlen, de az biztos, hogy szintén a jelenlegi kormányra ég majd rá a szégyen, és tehet ellenzéki szavazóvá újabb tízezreket. Ezt valószínűsíti a kialakult politikai protesthangulat, ami Veszprémben gond nélkül szüntette meg a kormánypártok kétharmados többségét múlt vasárnap. Tetézi a bajt, hogy egy tucat bevezetett (vagy nagy nehezen visszavont) új adó és sarc után gyakorlatilag lehetetlen lesz leválasztani a dugódíjat a kormányról. De van itt még valami. A kormánypolitikusok vagyongyarapodásai valósággal uralják a bulvársajtót, az ellenzéki híradókat. A cáfolat és a magyarázat – ha egyáltalán van – mindig a felröppent gyanú, a bő lére eresztett helyszíni riport után következik. Talán mondani sem kell, hogy az anyagi helyzetével többnyire elégedetlen médiafogyasztó agyában végül mi marad meg, és kiről.

Ez hát az út Veszprémig. Egy holtbiztos jobboldali körzet sima elvesztéséig. Ott, ahol egy Navracsics Tibor győzött, most a gyenge politikai középszer tudott diadalmaskodni, holott Kész Zoltán és Navracsics között a politikusi minőséget zongorázni lehetne. Ennyire súlyos a kormány bizalmi válsága. Hogy a gyakorlatilag „mindegy, csak ne a Fidesz”-féle hozzáállás tarolt. Ajka–Tapolcán szépíthet a kormány. Ám valószínűtlen, hogy rövid távon fordítani tudna a gyökeresen megváltozott közhangulaton. Ráadásul ellentétben Veszprémmel, az a körzet vegyes körzet, ami az esélytelenségnek ágyaz meg. Önfelmentésként hallani már, hogy a nagy arányban otthon maradt Fidesz-szavazók miatt történt a vereség. Valóban? És vajon miért maradtak otthon?

mno.hu (Fotó: pacher.hu)