h i r d e t é s

Azt elesettek páriaként élnek saját hazájukban

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Azt elesettek páriaként élnek saját hazájukban

2017. július 02. - 18:36

 

"Nem magamért sírok én: testvérem van millió / és a legtöbb oly szegény, oly szegény, / még álmából sem ismeri ami jó."/ /Babits Mihály: Cigány a siralomházban/

A szerző felvételei

Barátaimmal a hónap utolsó vasárnapján, - mint több éve mindig- - ma is ételosztást tartottunk egy alföldi nagyvárosban. Egy olyan bezzeg városról van szó, ahol - mint Orbán Magyarországában -, dübörög a gazdaság, megszűnt az éhezés,a nyomor ismeretlen fogalom.

Valami furcsa véletlen folytán - ebben a fideszes mintavárosban is - az ingyenes ételosztásokon rengetegen állnak a sorban. Arról nem tudok, hogy Soros György szállíttatja az éhezőket magán repülőgépén a nagy költőről elnevezett térre, de persze minden elképzelhető. Soros a kiszemelt ellenfél a kedves vezetőnk által, lehet luxusburzsuj ördögöt festeni a falra, a közönség egy része még fogékony is a Fidesz újabb agyszüleményére. Azt a Sorost pécézték ki ellenségnek, aki pénze és támogatása nélkül, talán ma nem is lenne Fidesz.

Vajon a Fidesz, az uborkafára rövid idő alatt - állami megrendelésekből-felkapaszkodott milliárdosai mennyi pénzt fordítanak karitatív célra, az elesettek megsegítésére? Többségük, cinikus, nagyképű pénzhajhász, akik tudják, melyik feneket és milyen intenzitással kell nyalniuk azért, hogy a mézes bödön közelébe kerülhessenek. Egy szerény képességű, felcsúti gázszerelő vajon hogyan tudja növelni egy év alatt, 100 milliárd forinttal a vagyonát. Tisztességes úton, ez aligha hihető. A közpénz lopása sporttá vált, verseny folyik a fideszes nagyurak között, ki tud többet szakítani, a formailag még jogszerűnek látszó közbeszerzéseken.

Hogy mekkora lehet a magánosított közpénz nagysága, - mondjuk az autópálya építésekor -, jól szemlélteti, hogy az M4-es autópálya magyar -román országhatártól Berettyóújfaluig tartó 27 kilométeres szakaszára és műtárgyaira Simicska érdekeltségébe tartozó KÖZGÉP és olasz partnere, 25 milliárddal olcsóbb ajánlatot tett, mint a Hódút-Duna Aszfalt - A-Híd / ugye ismerős cégnevek/ alkotta konzorcium. Vajon melyik pályázat nyert? Nem nehéz kitalálni, a jóval drágább. Ha Simicskának még így is megérte volna, akkor mennyi lehet az alkotmányos költség a nyertesek esetében? Vaj' kiknek a zsebében landolhatnak a milliárdok, tényleg csak városi legenda, hogy bőven jut a túlárazott közbeszerzésekből származó nyereségből, a legnagyobb kormánypárt választási büdzséjébe is?

Az ételosztáson - sajnos már közhely-, most is sokan voltak. Többen már - a reggeli zivatar ellenére - egy órával a kezdés előtt várták, hogy sorra kerüljenek. Megtört, fáradt emberek álltak a sorban, meggörnyedve, olykor könnyes tekintettel. Hajdanán, mikor elkezdtük a vasárnapi ebéd osztást, szinte csak hajléktalanok voltak a sorban. Napjainkban már nagyon sok család jön, gyermekeikkel, mind több a kisnyugdíjas, illetve a korábban biztosnak látszó egzisztenciával rendelkező munkanélküliek. Sorsukban egy a közös: a hivatalos állami intézményrendszer számára ők gyakorlatilag nem létezőnek tekinthetők, úgy élnek mint a számkivetettek. Ma is többen kérték, hogy senki sem készítsen róluk fotót, mert szégyellik, hogy ide jutottak. "Tudja kedveském, az éhség nagy úr, nem válogathatok, mindenhova elmegyek, ahol enni kaphatok. Nyugdíjamból örülök ha a rezsit, és a gyógyszereket ki tudom fizetni. Egyik napról, a másikra élek - már ha ezt életnek lehet nevezni -, élére rakok minden forintot."

Az ételosztáson tettem egy ígéretet egy olyan édesanyának, aki mozgássérült, értelmi fogyatékos gyermekével érkezik minden alkalommal a térre. Ma nagyon feldúlt volt, látszott valami komoly dolog történt velük. Miután az ételhordójukat megpakolták a társaim, a hölgy elmondta a panaszát. Nincs okom kétségbe vonni, hogy minden úgy történt, ahogyan elmesélte. Az ételosztás előtt pár perccel a városháza melletti egyik - mondjuk így presszójában - süteményt szeretett volna venni a fiának. Nem koldulni ment, vásárolni. Nem magának, hanem a gyermekének. Elmondása szerint, egy társaság volt ott, akikkel a városi televízió riportot készített. Hogy kik voltak az érintettek, azt nem tudta megmondani. Mikor a tolókocsival bement a helyiségbe, - mondta dühösen - durván rendreutasították, menjenek odébb, mert rontják a látványt. Nem tudom, minden részlet így történt e, esküdött nekem a középkorú hölgy, hogy minden szava igaz. Lelkemre kötötte, - még síró szemmel - írjam meg milyen megaláztatásban volt részük, egy nyilvános helyen. Megírtam.

Tudja a kedves olvasó, szeretnék egyszer vidámabb dolgokról is írni. Nagyon boldogan írnám le például, a jövőben nincs szükség a hónap végi ételosztásokra, mert mindenkinek telik arra, hogy emberhez méltó módon éljen, ellássa magát és családját. Félek, erre még hosszú - hosszú éveket kell várni, valószínűleg az én életemben ilyen mondat nemigen hangozhat el. Olyan mértékű a szegénység, a nyomor az országban, annyian vegetálnak a lét-nemlét határán, hogy több emberöltő sem lesz elég ahhoz, hogy a milliók élethelyzetében ekkora ugrás történjen.

Vajon a nyomorban élőkre, az éhező gyermekre büszke az én hazám? Komolyan gondolja egy épeszű ember is, hogy erős lehet az - az ország, ahol családok százezreinek esélyük sincs arra, hogy tisztességes, emberhez méltó módon neveljék fel gyermekeiket. Tudjuk, a nyomor, újratermelődik, generációról, generációra, ha hiányzik a társadalmi szolidaritás, az emberség, a másik ember tisztelete. Amíg cinikus fél mosollyal ki meri jelenteni az egyik közszolga, hogy "akinek nincs semmije, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér", addig változás nem várható. Azt elesettek páriaként élnek saját hazájukban.


 

h i r d e t é s