A brutálisan felpörgő infláció és a látványosan hanyatló kiskereskedelmi forgalom csak a felszín, a problémák ugyanis mélyebben rejlenek, ráadásul néhány évvel korábbi kormányzati döntések levét isszuk. Az állam finanszírozása egyre nehezebb lesz, hiszen a magas hitelkamatokat ki kell gazdálkodni, ráadásul az EU-s források is elapadtak. - írja a Szegedi Kattintós

Ha már Matolcsy György is úgy gondolja, hogy a magyar gazdaságpolitika rossz irányt vett néhány évvel ezelőtt, akkor olyan kormánykritikus közgazdász, mint a volt jegybankelnök Surányi György sem gondolhatja másként. Nem mintha a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi és korábbi vezetője olyan sok mindenben egyetértett volna az utóbbi évtizedekben, de most mindketten vadul kongatják a vészharangot. Ami közös az érvelésükben, hogy a legutóbbi választások előtti önfeledt kormányzati pénzszórás olyan lökést adott az inflációnak, hogy meg sem állt 25 százalékig, sőt még most is kicsit e felett van a pénz romlása.

Surányi egy minapi konferencián felvázolta, mi vezetett odáig, hogy a magyar reálkeresetek jelentős hányada elinflálódott az utóbbi egy év alatt. Szerinte a magyar gazdaság 2016-2017-ben lépett egyensúlyromboló pályára, hogy a kormány fel tudja pörgetni a gazdasági növekedést. 2017 elején még 0 százalék körül volt az infláció, innen gyorsult évente 1-1,5 százalékkal. 2020 elejére, tehát közvetlenül a COVID-válság előtt már 5 százalék közelében volt. Majd 2022 februárjában, tehát a háború kitörése és a szankciók bevezetése előtt már 8,5 százaléknál járt.

Az oroszok ukrajnai inváziója persze rásegített a pénzromlásra, ám a kormánynak az a kommunikációja, hogy minden bajért a háború és a szankciós politika tehetős felelőssé, erősen félrevezető. A magyar gazdaságpolitika ugyanis két fő elemet tartott szem előtt, amikor kialakította vízióját az ország jövőjéről. Egyrészt ragaszkodott az olyan posztszocialista, paternalista intézkedésekhez, mint a rezsicsökkentés és az árstopok, másrészt rengeteg pénzt öntött a gazdaságba, és különböző csatornákon keresztül ösztönözte a lakossági fogyasztást. Előbbi az infláció mesterséges letörését szolgálta, második viszont felpörgette azt.

Közben persze költeni kéne az egészségügyre, az oktatásra, szociálpolitikára is.

Nem csoda hát, ha a szorult helyzet ellenére sem hajlandó a kormány lemondani a rezsicsökkentés politikai hasznáról, ugyanakkor úgy elszabadultak az üzemanyag- és élelmiszerárak, hogy a drágulással képtelenek lépést tartani az átlagkeresetek. A forint további gyengülésének megakadályozása érdekében az MNB magasan tartja a jegybanki alapkamatot, a bankközi hitelezés haszna pedig annyira nagy, hogy hirtelen rendkívül keresett lett a forint a nemzetközi piacokon is. Surányi azonban arra figyelmeztet, hogy a kamatterhek egy év alatt megduplázódtak, így jelentős terhet jelentenek ezek kigazdálkodása az államháztartásnak.

Az Orbán-kormány amellett, hogy a problémákat folyamatosan a háború nyakába varja, a visszatartott uniós forrásokért is az ellenzéket és az EU-t hibáztatja. Pedig csak a magyar kormányon múlik, hajlandó visszaépíteni legalább valamennyire azt a liberális demokráciát, amely egyébként garancia lenne egy megfontolt és kiegyensúlyozott gazdaságpolitikára is. A magyar modell ugyanis egyre jobban hasonlít a törökre, ahol az állam legfelsőbb vezetői a szakmai megfontolásokat háttérbe szorítva rövid távú politikai érdekeik szerint alakították a gazdasági folyamatokat. Meg is lett az eredménye, hiszen Törökországban 70 százalék közelébe kúszott tavaly év végén.

Talán ilyen szintű pénzromlással nem kell számolnunk Magyarországon, ám az biztos, hogy megszorítások nélkül nem lehet egyszerre visszaszorítani az inflációt, javítani a termelés hatékonyságát, növelni a kiskereskedelmi forgalmat, és egyben tűrhető szinten tartani a forint árfolyamát. Valahol mindenképpen bele kell nyúlni a rendszerbe, hiszen hosszú távon fenntarthatatlan állapot, hogy a drágulás tempójától egyre inkább leszakadnak a fizetések. Közben persze költeni kéne az egészségügyre, az oktatásra, szociálpolitikára is.

Jól látszik az is, hogy a kormány a valódi megoldások kidolgozása helyett inkább kommunikációs stratégiákban látja saját maga számára a megoldást. Lényegében már mindenki bűnös azért, mert nehéz helyzetbe került a gazdaság, de a kormány semmiképpen nem tehet arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Nagy szerencséje Orbán Viktornak, hogy a magyarok jelentős része inkább haragszik az ukránokra, a boltosokra vagy az EU-ra, mint rá, pedig a kialakult helyzetért legfőképpen a miniszterelnök és kormánya felel. Mert, hogy egy dakota közmondás tartja: „Ha leetted magad csokifagyival, ne fogd rá a galambokra, hogy ők piszkították össze a pólódat!” (Szegedi Kattintós)