A globális hatalmi szerkezet és az azt keretező normatív és intézményi struktúra valóban recseg-ropog, amint azt a vitaindító írás megállapítja. Ez részben omlásveszélyt jelez, részben teret nyithat egy új világrend számára. Az azonban erősen vitatható, hogy a hidegháború végén „új, egypólusú világrend jött létre”, amely rövid „aranykort” követően erodálódik. A szovjet összeomlás nyomán kétségkívül felrémlett az állva maradt nyugati pillér – az USA és a NATO – köré szerveződő, egypólusú világ képe, de ezt jelentős hatalmak nem támogatták, és Washington sem vállalta a vezetését, sőt mindinkább kihátrált hagyományos szerepeiből. Így az átmeneti unipoláris tényhelyzetből nem lett elfogadott és működő új világrend, helyette az elmúlt közel három évtized a szétesés, átrendeződés, bizonytalanság és útkeresés korszaka volt.

Ami most omladozik, az nem más, mint a második világháborút követő, sokáig szilárd és kiegyensúlyozott bipoláris világrend. Az építmény statikai alapja az erőegyensúlyon és a kölcsönös elrettentésen alapuló biztonság volt. Ezt a kényes konstrukciót piszkálja mostanában a rendszeren belülről Oroszország és az USA, és kezdte ki kívülről Kína, Irán, Észak-Korea, és nukleáris hatalom lett India is. Egyelőre azonban még áll a rendszer. A világ békéjére változatlanul az ENSZ Biztonsági Tanácsa ügyel, öt állandó tagja a kelet és a nyugat közötti hatalmi egyensúlyt demonstrálja, próbálja a gyakorlatban érvényesíteni.

A megingott világrend érdekessége az is, hogy míg a biztonság a kelet-nyugati katonai egyensúlyon nyugodott, az ENSZ és további nemzetközi szervezetek sora nyugati jogi és intézményi normákra épült, és azokat kérte számon a tagállamokon. A Szovjetunió szabad kezet kapott, hogy a hadserege által elfoglalt országokban bevezethesse a saját – állampárton és tervgazdaságon alapuló – rendszerét, amely súlyosan korlátozza az egyéni és kollektív szabadságjogokat, továbbá Kína is élhette otthon a maga kommunista rendszerű családi életét. Az ENSZ-családon kívüli nemzetközi szervezetek nagy részében azonban a Szovjetunió nem vett részt, Kína is távol tartotta magát (például a GATT-tól, amelynek egyébként alapítója volt).

A Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a GATT/WTO és társaik a piacgazdaság és általában a szabad nyugati világ értékeit, szabályait, nyelvezetét és szokásait terjesztették ki a glóbusz egészére, de a New Yorki-i (genfi, római, bécsi) székhelyű ENSZ-intézményekben is nyugati módra folyik az együttműködés. Ez a diplomáciai kultúra a kölcsönösen elfogadott normák, a jogi szabályozás és a tárgyalásos konfliktusrendezés eszközeit alkalmazza, eredménye a durva ütközések kiküszöbölése, vagy türelmes és konstruktív párbeszéddé szelídítése. A bipoláris biztonsági architektúra talapzatára nyugati szellemű, vagyis valójában unipoláris világrend épült fel. Ezért is tűnhetett úgy, hogy miután a szovjet pillér összeroskadt, a nyugati dominanciájú globális szervezetek – a NATO, IMF, OECD és társaik – révén az USA válik a világ meghatározó hatalmává.

A bipoláris világrend két tartóoszlopa azonban egymás kölcsönös erőterében létezett. Harmadik erő nem volt, a függetlenné váló és ébredező fejlődő világ csupán az ezredforduló táján kezdett gazdasági, majd katonai konkurenciát támasztani a korábbi két világhatalomnak, és kért szót a G20 informális keretében. Lehetséges, hogy a nyugati konstrukción az utóbbi években mutatkozó repedések a New York-i ikertornyok sorsát vetítik előre, és az egyik ledőlését egy idő múlva követi a másik? Erre ma van esély, mert a sebek súlyosak, habár még nem halálosak. Trump elnök a fennálló világrend alapjait támadja: visszalépett a párizsi klímaegyezményből, felrúgta az Iránnal kötött atomalkut, lemondta az EU-USA szabadkereskedelmi megállapodást (TTIP), improvizált bűntető vámjaival a WTO sokoldalú világkereskedelmi elveit hágja át, nem csatlakozik az ENSZ migrációs ajánlás-gyűjteményéhez. Európát sem nézte jó szemmel, nekiment a NATO-nak és az EU-nak, de a kezdeti lendületből azután visszavett. Trump téved, ha azt hiszi: mindezzel Amerika erősödik.

Az Európai Unióban is válságos jelek mutatkoznak. A távozásra szavazott az Egyesült Királyság, amely az általa alapított lazább integrációt (EFTA) odahagyva, elsőként csatlakozott az alapító „hatokhoz”. Éles kanyarral letért a konstruktív együttműködés útjáról Magyarország és Lengyelország, amelyek a keleti szomszédok felzárkózó csapatát vezették. Ezek ma – másokkal együtt – a szuverén különállás mámorító érzését hirdetik, ami minden józan megfontolásnak ellentmond. (Nyolcan nem bírtuk fölemelni a zongorát, de egyedül sikerülni fog!)

Az EU ott hibázott, hogy saját sikerén felbuzdulva, a NATO kényelmes védőernyője alatt túlterjeszkedett: sok országot vett fel és sok (mintegy 20) ágazatban szorgalmazza az együttműködést. Politikai ambícióktól fűtve egyes területeken előreszaladt, azonban a schengeni rendszerből hiányzik a közös határfelügyelet és menekültügy, az eurónak nincs fiskális és bankuniós alátámasztása, közös külpolitika csupán a tagállami együttműködés szintjén létezik. Bebizonyosodott, hogy ezek az elsietett „könnyűszerkezetes” konstrukciók nagyobb viharoknak nem képesek ellenállni.

Oroszország azon mesterkedik, hogy visszaállítsa a bipolaritást, de a második világháború utáni világrend nem restaurálható, mivel az erőegyensúly, amelyre az épült, már nem létezik. Putyin is tudja, hogy a Nyugat előnyét képtelen behozni, ezért az ellenfelet igyekszik gyöngíteni, hogy ismét azonos szemmagasságból beszélhessen vele. Minden olyan eszközt bevet, ami sem nemzetközi korlátokba, sem a NATO területvédő szövetségébe nem ütközik. Intenzíven fegyverkezik és volt szovjet területeket foglal el Abháziától a Krímig, megjelenik Szíriában, támogatja a nyugat-európai szélsőjobb erőket és ügynökeként mozgat kormányokat (köztük a magyart). A Nyugat – ahelyett, hogy megpróbálta volna Oroszországot aktív és elkötelezett résztvevőként bekapcsolni egy új kollektív biztonsági rendszerbe – az EU és a NATO kiterjesztése révén igyekszik visszafoglalni a második világháborús szovjet-orosz expanzió szerzeményeit.

A kölcsönös expanziós szándék egyazon okban gyökerezik: a hidegháborút a nyugati gazdasági erőfölény döntötte el, a Szovjetunió és szövetségi rendszere széthullott, azonban politikai tekintetben ennek a bokszmeccsnek nem volt győztese, csupán az egyik fél kimerülten összerogyott. Elmaradt az eredményhirdető ünnepség és legfőképpen a háború utáni helyzetet meghatározó békekötés. A katonai erőegyensúlyt nem fogalmazták újra, hanem a korábbi bipoláris egyezmények élnek tovább, a szovjet szerződő fél helyébe jogutóda, az összezsugorodott orosz állam lépett. A befolyási övezetek határvonalait sem húzták meg a térképen, így mindkét fél nyomult előre, ameddig csak tudott. Ukrajnában szembe kerültek egymással, de itt sem közvetlen katonai eszközökkel ütköztek össze, mert a bipoláris korszakból örökölt fegyelem még féken tartja őket. Hasonló helyzet alakult ki a szíriai válságövezetben.

Kína is erősen terjeszkedik, főleg gazdasági tekintetben, az új selyemút terve már Európa szívéig hatol, Nyugat-Európában magas technológiai tartalmú tulajdonrészeket szerez, a 16+1 formátumban képes az EU keleti felét és annak szomszédait füttyszóval rendszeresen összehívni és beruházási ígéretekkel magához kötni (Budapest-Belgrád vasút). Odahaza nagy iramban fejleszti a közlekedést, fegyverkezik, támogatja a kutatást és az űrversenybe is benevezett.

A potenciális pólusok köre bővül, de új világrend felépítésének még nincsenek meg az előfeltételei. A helyzetet mindaddig nem lehet egyezségbe foglalni, amíg bármelyik nagy játékos úgy hiszi: képes a saját pozícióját javítani.

Most ebben a szakaszban vagyunk, rohamosan bomlik a régi szerkezet, miközben robbanásveszélyes erőpróbák zajlanak. Háború dúl Kelet-Ukrajnában, Szíriában, Irakban, Afganisztánban, nagyhatalmakkal a háttérben, de másutt is kitörhetnek fegyveres konfliktusok. A fő frontok azonban az új harctereken húzódnak: a kibereszközök, a mesterséges intelligencia, a technológiai háború, a hamis hírgyárak, a választási manipulációk mezején.

Tárgyalóasztalhoz akkor lehet ülni, ha a világban kialakul egy új erőegyensúly és azt a többség elfogadja. A békekongresszuson sokan foglalnak majd helyet, hogy pontosan kik, azt még nehéz lenne megjósolni, de nagyrészt már ott vannak a G20 tanácskozásain. Magyarország érdeke, hogy kövesse és jól értse a fejleményeket, a felálló új rendbe pedig erős szövetségesek oldalán lépjen be.

Balázs Péter, a Millenium Intézet tanácsadó testületi tagjának írása eredetileg hvg.hu-n jelent meg 2019. március 1-jén. (millenniumintezet.hu)