E cél érdekében a pártok megállapodnának egy közérthető minimumprogramban, aminek fő célja a legfontosabb problémák orvoslása lenne, továbbá összeállítanának egy szakértői kormányt, mely kétéves terminusra kérne felhatalmazást. Ezzel szemben, nap mint nap kiderül, hogy ez egy álom. Az ellenzéki pártok egyetértenek abban, hogy itt a demokrácia leépítése folyik, mégis egymást hibáztatják. Minden "vele nem" további ezreket depolitizál, ami kizárólag a kormánynak kedvez.

Kettős mérce

Sok példát lehetne felhozni, melyek jól mutatják, hogy a Fidesz demokrácia-felfogása és demokrácia iránti elkötelezettsége aszerint változik, hogy hatalmon van-e vagy sem, vagyis kettős mércét használ. Hét év után világossá vált, hogy Orbán számára a hatalmon maradás jelenti a sikert, nem az, amit az országért tesz, illetve tehetne.

A hazánkfia gyakran megkapja a "hazaáruló" bélyeget, ha külföldön kritikával illeti a kormányt. Pedig 2003. júniusában Orbán tette korrekt kontextusba az ilyen ügyeket, kimondva, hogy "Magyarországon új időszámítás kezdődött, amikor is aláírtuk az európai uniós csatlakozási szerződést.

Így értelmezhetetlenek az olyan kijelentések, hogy »nem célszerű ügyeket kivinni nemzetközi fórumokra«”. A mostani kormány számára az ország helyzetének kezelése csak egy kommunikációs feladat. Az amerikai Maverick tévésorozat hőse mondja: "időnként mindenkit, némelyeket pedig mindig át lehet verni - és ezek nem rossz esélyek". Ez nagyjából összefoglalja az orbáni kormányzás vezérelvét.

Nemrég új kifejezés született az angol nyelvben, az "alternatív tény" fogalma. (Diákok hálásan hivatkozhatnak erre, amikor rosszul felelnek, rajtakapott adócsalókról nem is beszélve.) De nem kell Orwellt emlegetni, mert szerintem "alternatív tények" is lehetnek tények - mégis ködösítik a valóságot.

Hazai példa a kormány azon kijelentése, hogy emelték a pedagógusi fizetéseket. Valóban növelték a béreket, bár több mint két évig halogatták, aztán nagy önünnepléssel megadták egy töredékét a követelt összegnek. Vagyis, van két tényünk: a tanárok jogosan állítják, hogy nincs rendben a bérezésük, és valóban volt béremelés. A kormány ezzel az utóbbi ténnyel bombázza a lakosságot tévé-, rádió-, és sajtóreklámokban, százmilliókért, az adófizetők pénzéből.

Plakátok szerint Magyarország "erősödik", miközben 192 ember, köztük egy 11 éves fiú halálra fagyott a múlt télen. Gyógyszert vegyek vagy valamit vacsorára - sok család néz szembe e kérdéssel, miközben a kormány milliárdokat költ focira. Lánczi András megértést kér, mondván a foci a miniszterelnök "gyengéje". Ez olyan, mintha azt írnám egy szomszédról, akinek családja állandóan nélkülöz, míg a családfő pompás öltönyökben jár, hogy az "Armani a gyengéje."

2009-ben borítékolható volt, hogy a Fidesz nyeri a következő választásokat. Adva volt a 2008-as világválság, az MSZP politikája, és Orbán nyitottsága a polgári értékek iránt. A miniszterelnök ugyanis egészen máshogy beszélt 2010 előtt; például kijelentette, hogy fiataljaink a kilátástalanság miatt menekülnek külföldre, míg 2010 óta a fiatalok kalandvágyáról, tapasztalat-kereséséről beszél. Hogy felháborodott Orbán Torgyán nepotizmusán 2002 előtt, most meg…

Mára kiderült, hogy hazudtak, de ne ítélkezzünk azokról, akik ma is kitartanak a kormány mellett. Ismerek Fidesz-szavazót aki ma már kritikusan szemléli pártját, de nem lát alternatívát.

A múlt elkezdődött

Márciusban a miniszterelnök az etnikailag homogén magyar társadalomról beszélt. Elolvasva a szöveget, nem volt ez egy echte náci beszéd, de a kritikák jogosak. Egy politikustól elvárható, hogy ismerje hazája történelmét és honfitársai érzékenységét. Árulkodó volt, hogy Lázár János egyenesen letagadta, hogy az "etnikai homogenitás" kifejezés egyáltalán elhangzott volna a miniszterelnök szájából.

Pedig 2017 tavaszán Orbán kimondta, hogy "nagyon fontosnak tartom, hogy az etnikai homogenitást meg kell őrizni". Felmerülhet a gondolat, hogy ha valaki ennyire oda van az etnikai tisztaságért, miként vélekedik azokról, akik sokat tettek 1944 során azért, hogy társadalmunk kevésbé legyen heterogén. A következő napokban hívei igyekeztek beszédét magyarázni. Ennyire zavarosan beszélne miniszterelnökünk?

Tavaly szeptember 16-án egyetértett a riporterrel, hogy a "migráns áradat" olyan mint egy "árvíz", és rögtön hozzáfűzte, hogy "én néhány árvízzel szembeni védekezést levezényeltem". Nem tűnt fel neki (a Kossuth Rádió riporterének sem), hogy itt emberekről van szó. Olyan helyzetekből menekülnek, amiket mi (szerencsénkre), akik a világháború után születtünk, már el se tudunk képzelni. Szögezzük le: amikor tárgyiasítunk embereket, képekkel és jelzőkkel ellenszenvessé tesszük őket kollektíven, az nem csak ellentétes a kereszténységgel, de a legtragikusabb történelmi események előszele.

Vannak egyéb rossz jelek. Az októberi népszavazás után hallottam a következőt: "Már reggel szavaztunk és épp az ebédet készítettem mikor szólt a telefon. A hívó bemutatkozott, és mondta, hogy a Fidesz megbízásából telefonál.

Szeretné tudni, hogy voltunk-e már szavazni. Mikor mondtam, hogy igen, a férjemmel és anyósommal, azt mondta, hogy úgy tudja, hogy van még két személy nálunk bejelentve. Ők is elmennek? És akkor valahogy sokat sejtetően hozzátette: »Ha jól tudom, az ön egyik fia közalkalmazott!«. Erre mondtam, hogy igen, elmennek, most éppen nincsenek itthon. Ezzel el is búcsúzott. Rögtön felhívtam a fiaimat, hogy menjenek, nehogy baj legyen ebből."

A népszavazás előtt Orbánék ráijesztettek a fideszes polgármesterekre, hogy nem újrázhatnak 2018-ban, ha településükön kevesen voksolnak "helyesen", mire sokan rákapcsoltak. De legyünk hálásak e zsarolásért mert ezzel elárulták, hogy "vox populi" ide, "vox dei" oda, egy fideszes polgármester is tudja, hogy Orbán csak addig támogatja a demokráciát amíg akarata érvényesül.

Habár feledésbe merült a 2016-os népszavazás mégis fontos végiggondolni mi is történt velünk. Ha tanulunk az eseményekből, hogy mi is volt ez a "szavaztatás", ahogy Máté, kedves barátaim nyolcéves unokája nevezte tavaly, talán nem lesz teljesen értelmetlen az elmúlt szégyenteljes esztendő. Mennyi idő kell, hogy a méreg kitisztuljon a lelkekből? Mire való a múlt? Hogy tanuljunk belőle. Ezen múlik jövőnk minősége.

Azok akik nem emlékeznek a múltra, ismétlésre vannak ítélve,

írta George Santayana 1905-ben a The Life of Reason c. könyvében.

Túl az igazságon

Az amerikai The Atlantic szerkesztője, David Frum írt egy cikket Donald Trump közelgő autokratikus államáról. amelyben a következő megjegyzést tette:

Ami Magyarországon történt 2010 óta, egy példa, egy tervrajz az ilyen erős emberek számára. Magyarország tagja az Európai Uniónak és aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Tartanak választásokat és nem cenzúrázzák az internetet.

Mégis, Magyarország már nem egy teljesen szabad ország.

 ("How to build an autocracy", 2017. március.)

Itt tartunk. Azt a reményt, amit a diktatúra kimúlása szült, sikerült fokozatosan lenullázni. Kimondható, hogy mentálisan az egész magyar társadalom rosszabb állapotban van ma, mint volt 1990-ben. Ahogy Buda Béla megjegyezte,

a magyar lelkiállapotban százéves stressz telepedett meg.

(Magyar Nemzet, 1997, január 7.)

Pedig hála valódi kormányzásra képtelen kormányunknak, lehetne egyszerű kérdésekkel fordulni a választópolgárokhoz: Mi legyen az adójukból, rendes kórházi ellátás, vagy üres stadionok?

Adjunk még egymilliárdot az amerikai milliomos Connie Macknek, hogy lobbizzon Orbán érdekében Washingtonban, vagy a SOTE-nek adjuk életmentő felszerelésekre, amire nem kapnak közpénzt?

Adjunk még egy félmilliárdot a CÖF-nek, hogy éltesse Orbán Viktort, vagy segítsük az iskolákat?

Adjunk még tízmilliárdot a felcsúti fociakadémiának, vagy hozzuk rendbe a már-már életveszélyes 3-as metrót? Naponta tele lehetne írni az újságokat a közpénz pazarlásáról (és lenyúlásáról), és fájóan hosszú a lista arról, amire nem jut forrás, ami valóban a lakosság érdekeit szolgálná.

Vannak a hétköznapi tapasztalataink és van a kormány propagandagépezete, így azt hihetnénk, hogy könnyű dolga van egy ellenzéki pártnak. De az általános tudatlanság és információhiány a kormánynak kedvez és így lehet tömegeket érzelmi síkon manipulálni.

Egy házaspár állt mögöttem a pénztárnál még tavaly karácsony előtt. Egy ismerőssel beszélgettek és szóba jött az "új arisztokrácia".

- Ki írta?

- Valami Csizmadia, nemrég olvastam apuéknál, nekik jár a Nemzet.

- Ja, a békemenetes.

- Ja.

Utánanéztem, nem Csizmadia László, hanem Csizmadia Ervin írt e kérdésről, "Demokrácia vagy autokrácia" címmel a napilap november 4-i számában. Vagyis, nem arisztokráciáról volt szó, de hát mostanában annyi szó esik "urizálásról" - meg hát mi is az autokrácia? Gondoljunk bele: e két férfit érdekli a politika.

Falun élek, sok ember életébe nyerek bepillantást. Rengeteg a baj, munkahelyi nehézségek, gyereknevelés, pénzhiány, családi problémák, és még ha van is érdeklődés a közügyek iránt, időhiány miatt csak egy sekély szintig tudnak ezzel foglalkozni. A tudatlanságra játszva veszélybe kerül az Európa-gondolat, és visszatérünk a nemzeti, törzsi keretekhez. Ne felejtsük mennyi háborúhoz vezetett ez az évszázadok során.

A magyar populizmusnak hosszú és bonyolult története van, és lényegében úgy kell tekinteni, mint a társadalom egy részének reakcióját a modernizálás nehézségeire, különösen a század első felében. […]

A populisták abból a gondolatból indulnak ki, hogy a nemzet a lét alapja, mert a nemzet olyan szerves közösség, melyet idegen, modern mesterkedésektől fenyegetett érzelmi kötődések tartanak össze.

A populisták a nemzetet politikai kategóriának is tekintik, érveiket ezért erősen moralizáló, gyakran meglehetősen manipulatív szóhasználat jellemezte, ami elkerülhetetlen, mert az érzelmek döntő szerepet játszanak világnézetükben. (Schöpflin György: "A fejletlen konzervativizmus Magyarországon”, MTI cikkek a nemzetközi sajtóból, 1991. április 4.)

Tavaly a "post truth" kifejezés lett az év szava az Oxford szótár szerkesztői szerint. A "tényeken túli" politikában az érzelmi szálak dominálnak az "igazság" kibontásában. A szó új, de az ötlet régi; a hitéletből tudjuk, hogy van a ráción túli igazság, ezt a szakrális felvetést rántották le a sárba politikai haszonlesők.

Még az is lehet, hogy tényleg eljött az illiberális demokrácia ideje - mint a "szocialista" szó, e demokrácia jelzőjeként az "illiberális" szó is fosztóképző szerepet nyer -, és megint jön a "tömegek lázadásának" korszaka, amitől Ortega y Gasset - jogosan annyira - tartott. Mit tehetünk azon túl, hogy várjuk az összeomlást?

Világunkban sokasodik a konfliktus, beleértve a fegyveres harcokat. Jelenleg négy kelet-afrikai országban 20 millió embert fenyeget az éhhalál.

Világunk több régiójában egy nagyobb háború valószínűbb mint egy kompromisszumos megoldás. Idén januárban a kínai állami média az USA-val szembeni lehetséges fegyveres konfliktusról írt. Mihail Gorbacsov egy harmadik világháborút sem tart kizártnak. Putyin és Trump jelentős fegyverkezési fejlesztési terveket jelentettek be. Egyre élesebb a feszültség Amerika és Észak-Korea között.

Mi meg keressük a helyes szót arra, amit itthon 2010 óta kibontakozni látunk: diktatúra, kleptokrácia, önkényuralom, maffiaállam, fasiszta mutáció, despotizmus? A bőség zavarában segítségünkre van Masha Gessen, aki a The New York Review of Books-ban Amerika kormányáról kimondja, hogy az egy kakisztokrácia. Ez hazánkra is érvényes.

nepszava.hu