h i r d e t é s

Beer Miklós: Jó püspök szerettem volna lenni

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Beer Miklós: Jó püspök szerettem volna lenni

2018. október 09. - 11:09

 

November közepén jelenik meg a váci püspökkel készült népszerű interjúsorozat negyedik kötete, "Most már látom" címmel. 

Forrás: szemlelek.blog.hu

A SZEMlélek, mint a kiadvány médiatámogatója, néhány részletet előzetesen közöl a kiadványból.

Beer Miklós legújabb könyvében számos témát érint, így arról is szól, mit jelent a Tízparancsolat a 21. századi ember számára. A tőle megszokott nyíltsággal beszél az egyház erényeiről és hibáiról, a kereszténység jelenéről és jövőjéről, a keresztények hitelességéről. A kérdező, beszélgetőtárs ezúttal is Réti József.

Részletek a megjelenés előtt álló kötetből:

Jó püspök szerettem volna lenni

– Betöltötte a 75. évét, mégis püspök maradt.
– Az egyházi előírások szerint ezt a kort elérve fel kellett ajánlanom a lemondásomat Rómának. Megtettem, majd június elején megkaptam a választ: további intézkedésig a hivatalomban maradok.

– Ha ön dönt, a nyugdíjat vagy a hivatalát választja?
– Nem nekem kellett döntenem, és ez így volt jó. Hetvenöt éven túl már nem könnyű szinte mindennap utazni, olykor az ország másik felébe, viszont nagyon szeretem, amit csinálok. Rengeteg örömet ad. És ha egyszer nyugdíjba kerülök, az is jó lesz. Többet tudok majd beszélgetni az emberekkel. (…) Nemrég megkérdezte egy újságíró, milyen tervekkel érkeztem tizenöt évvel ezelőtt Vácra. Azt válaszoltam: nem voltak nagyszabású, nagy ívű elképzeléseim. Inkább csak jó püspök szerettem volna lenni. (…) A katolikus főiskola Vácra költöztetése vagy éppen a kórházlelkészi szolgálat kiépítése nem az én ötletem volt, csak támogatnom kellett. Ma viszont már igazán büszke vagyok arra, hogy főállású lelki gondozókat képzünk. Nem terveztem el előre, de nagyon örülök a cigánymissziónknak is, talán ez is tipikusan váci egyházmegyei újítás. Ahogyan a heti termelői piac és a vidékfejlesztési iroda is. (…) A paphiány és az ebből fakadó feladatok egész szolgálatomat meghatározták. Kilencven papot temettem, és feleannyit sem tudtam szentelni. Ebben a helyzetben döntöttem úgy, hogy talán mindenki másnál nagyobb figyelmet fordítok a civil szolgálattevőkre. Van közöttük buszsofőr és egyetemi tanár egyaránt. (…) Minden évre jutott egy templomszentelés, tizenöt év alatt ugyanennyi templomot építettünk az egyházmegyében. Öröm, hogy igény volt rá. (…) Az egyik szentelés igazán emlékezetesre sikerült, mert nagy lelkesedésemben szerencsétlenül fogalmaztam, és bizony kellemetlen helyzetbe hoztam magam. Véletlenül ez csúszott ki a számon: testvérek, szép ez a templom, de ez egy nagy nulla! Mindenkinek azonnal elkerekedett a szeme, én pedig elpirulva gyorsan megmagyaráztam, mire is gondoltam. Arra, amit oly sokszor mondok. Ne a külsőségekre mutogatva, hanem a lelkünkben legyünk keresztények. Óriási a különbség.

– Egy neves magazin nemrég – Fabinyi Tamás evangélikus püspökkel együtt – feltette önt a „legbátrabb magyarok listájára”. Ön viszont azt kérte, vegyék le róla. Miért?
– Mert amiket mondok – bármilyen témában –, az nem bátorság, hanem lelkiismeret kérdése. Jól esik, ha gondolnak az emberre, mégis, valóban azt kértem a szerkesztőktől, ne vegyék rossz néven, de húzzanak le a listáról. Mire azt a választ kaptam: már nem tehetnek semmit, nyomdában van a kiadvány. Ezért aztán maradtam.

* * *

Magányos papok

– Egyszerűen nem minden papnak való az az életforma, amelyet az egyház megkövetel: az erőltetett nőtlenség. Sokan közülünk tönkremennek, elmagányosodnak, kimerülnek, elfáradnak. (…) Én nem nősültem volna meg soha. Jól éreztem magam a bőrömben házasság nélkül is, megtapasztaltam, micsoda nagyszerű ajándéka az Úristennek, hogy reggeltől estig az emberek között lehetek. De tudom, nem mindenki alkalmas erre az életre. (…) Számomra minden másnál fontosabb az a szempont, hogy hiteles keresztény emberek legyenek az egyházban. Ki merem jelenteni, civil szolgálattevőink közül sokakat jó szívvel azonnal pappá szentelnék. (…) Ahhoz, hogy kimondjuk, ne a nőtlen életforma legyen a pappá válás szinte egyetlen feltétele, zsinatra lenne szükség. Még nem tartunk itt. Ma még latin egyházunk olyasvalaminek tulajdonít óriási jelentőséget, ami a lényeget tekintve huszadrangú. Mert a lényeg az Úristennel való személyes találkozás. Egy kicsit szabadabban kellene lélegeznünk.

* * *

Perselypénz

– Néhány éve levelet írt a plébániáknak a miseszándék beszüntetéséről. Nem sikerült elérnie…
– Az egyik legnagyobb kudarcom ez tizenöt éves püspöki szolgálatomban. Arra kértem a papjaimat, hogy 2017. január elsejétől szüntessük meg az egyházmegyében a miseszándék fogalmát, helyébe pedig az imaszándékot léptessük. A célom az volt, hogy mindenkinek biztosítsunk lehetőséget egy-egy kérését magával hozni a szentmisére, amiért bárki kérheti a többiek imádságát, és amiért a lelkiismerete szerint pénzt dobhat a perselybe a közösség céljaira. De a plébániák ezért nem kérhetnek külön pénzt, mert az imaszándékoknak nincs áruk – húztam alá. És hozzátettem azt is: egyházmegyénkben minden szolgálatot teljesítőnek, papnak és diakónusnak a szolgálati évei alapján biztosított a járandósága. Nem szorulunk rá kiegészítő jövedelemre. A legdurvább reagálásokat kaptam a körlevélre. Hogy képzeli ezt a püspök? Végre rászoktattuk a híveket, hogy misét rendeljenek a szüleikért! – írta egy papunk sokatmondó szóhasználattal. Misét rendeljenek. Másvalaki kioktatott: nézzem meg a kódexet, a plébániáknak igenis joguk van pénzt kérni a miseszándékokért. Legtöbbjüket persze leginkább az utolsó mondatom irritálta, nincs szükségünk zsebpénzre. Nem számítottam ekkora elutasításra, ezért elkönyveltem magamban: korán születtem. Nagyon fájtak a történtek, és végül nem is sikerült elérnem, amit szerettem volna. Persze, voltak olyan papok is, akik azt válaszolták: amióta felszentelték őket, még sohasem kértek pénzt a szentmisékért… Volt, aki megértett, és volt, aki nem. (…) Az egyházközségek fő bevételi forrása elméletileg az egyházi adó. Egy keresztény közösség számára nem is lehet kétséges, hogy a templomot fenn kell tartani, a szolgálattevők, a kántor, a sekrestyés munkáját meg kell becsülni. És nyilvánvaló az is, hogy a pap megélhetését is biztosítani kell. Nem a hobbiját finanszírozni, hanem a megélhetését, valamint a plébánia rezsiköltségeit, esetleges felújítását. Közös ügyről van szó, józanul belátható. Hosszas vívódás után találtuk ki, hogy az egyházi adó elvárt mértéke a nettó jövedelem egy százaléka legyen. Ami azt is jelenti, hogy akinek több van, az többet is adjon a közösbe. Szomorú, hogy a gyakorlat meg sem közelíti ezt. Pedig azt hiszem, például havi 150 ezer forintból 1500 forint egyáltalán nem irreális elvárás a közösség közös céljaira. Ha mindenki megértené és elfogadná ezt az elvet, biztosan nem lenne szükség esketési, temetési és egyéb tarifákra. (…) Legyünk őszinték, vannak jómódú plébániák, ahol szinte már azt sem tudják, mire költsék a pénzt. Új szoborra, aranyozott képkeretre, keresztre. Ez a mi pénzünk, azt csinálunk vele, amit akarunk – ilyet is hallottam már. Pedig nyilvánvaló, hogy nem a csillogással leszünk evangéliumhirdetők. Mintha a világi életben tapasztalt jómód a templom közelében is megszédítene bennünket. (…)

* * *

Becsapjuk magunkat

– Olyan jó lenne, ha a magatartásunkkal tudnánk felkelteni mások érdeklődését a hitünk iránt. (…) Mi, keresztények nagyon könnyen be tudjuk csapni magunkat, éppen a vallásunkra, a kultúránkra hivatkozva. Mert jól szituált katolikusként miről is szól az életfelfogásunk? Vasárnap reggel szépen felöltözünk, elmegyünk a templomba. Ahol meleg van – nyáron kellemes hűvös –, világítás, hangosítás, virágok, szépség. Délben aztán odahaza fehér terítőnél megebédelünk, esetleg hallgatunk egy kis Bachot, talán megnézünk egy filmet. Aztán elsétálunk egy cukrászdába, és mert megengedhetjük magunknak, este akár még színházba is eljutunk. Vagy hangversenyre. Művelt, intelligens, kulturált keresztény embereknek gondoljuk magunkat. Csak éppen az marad ki, ami a legfontosabb lenne. Ami miatt tényleg kereszténnyé válhatnánk. Mert hol volt a napunkban önzetlenség, jézusi lelkület, lemondás? Egyáltalán, mit gondolunk a hitelességünkről? (…) Óriási a felelősségünk. Ha ugyanis hiteltelenek vagyunk, és nem a jézusi irányt képviseljük, jogos a bennünket érő kritika. Szép szándék kereszteket állítani, a kereszténységre hivatkozni, de ez önmagában rettentő kevés. Vigyázzunk, nehogy akár egyetlen istenkereső embert is elbizonytalanítsunk a hiteltelenségünk miatt. Kijózanító hallani: ha ilyenek a keresztények, én nem akarok az lenni. (…)

* * *

Az ideológiák csapdája

– Kaptam egyszer egy érdekes kérdést. Mit gondolok, Jézus jobb-, vagy inkább baloldali ember volt? Először meglepődtem, majd azt válaszoltam: Jézus Isten hiteles képmása volt. Az ember. Amit Pilátus mondott ki: Íme, az ember. Pilátus egyébként aligha volt tisztában azzal, milyen fontos ez a kijelentése. Amely maga a lényeg. Jézus az ember, aki mindenkit képvisel. Persze, lehetne jobb- és baloldalinak mondott értékeket keresni Jézusban, de teljesen felesleges lenne, mert abban a pillanatban máris veszítene jelentőségéből a valódi érték, az emberség. Nem tudok mást mondani, egyszerűen túl kellene lépni az emberi gondolkodást gúzsba kötő, sokszor már elvakult politikai megosztottságon. Rendkívül idejét múlt gondolkodásnak tartom azt mondani: a másik oldal. Nincs másik oldal. Másik ember van. Az ideológiák teljesen öncélú harcának, a jobb- és baloldal állandó küzdelmének az értelmetlensége akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor belátjuk, egyetlen dologgal nem foglalkozik egyetlen pártprogram sem: mi lesz a halál után. Minden politikai erő arra törekszik, hogy a saját elgondolása szerint rendezze a társadalom életét. Emelje a nyugdíjakat, építse az úthálózatot, fejlessze az orvosi ellátást. De bátran kérdezzünk rá: és ezzel mégis mennyi időre oldanak meg bármit is? Ha eltekintünk a halál tényétől, szörnyű naivitásban élünk. (…) Vannak, akik következetesen hárítják a halál témáját, nem mernek őszintén beszélni róla. Hallottam valakitől, úgy neveli a gyermekét, hogy ha a macskájuk elpusztulna, azt mondaná a lányának, a cica elszökött. És ehhez a struccpolitikához az ember felelőtlensége is párosul. Minden évben tucatnyian fulladnak a Balatonba, a Dunába. Felhevülve vagy térdig érő vízbe ugranak fejest. A haláltól félünk, de közben száguldozunk, és előzünk a záróvonalon. Szomorúnak tartom, hogy az emberek órákig képesek beszélni mondjuk a labdarúgó világbajnokságról, az élet létfontosságú dolgairól viszont alig esik szó. Arról például, hogy ami a földi életünk után következik, annak soha nem lesz vége. Soha. Felfoghatatlanul komoly dolog ez. 


 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..