A címben foglalt angol kifejezést hozzávetőlegesen a „konformista ítéletek és magatartásformák iránti érzékenység” gyanánt lehetne lefordítani.

A szakirodalom ezt a fajta attitűdöt a kisebbségi társadalmakra tartja jellemzőnek, melyek ahhoz, hogy identitásukat megőrizhessék, kénytelenek a többségi társadalmakhoz való alkalmazkodás és a saját hagyományokhoz, nyelvekhez, sajátosságokhoz való ragaszkodás közt az optimális középutat felkutatni.

Ez a mai körülmények közt, amikor az úgynevezett posztnemzeti világban, amilyennek Európa is álmodni szeretné magát, a többségi nyelveket, életmódokat és szokásokat minden esetben a nemzeti alkotmányok rögzítik, s az „idegenektől” szigorúan megkövetelik az államnyelv elsajátítását (az államnyelv-fogalmat a hivatalos diskurzus általában kerüli, a gyakorlatban azonban annál eltökéltebben érvényesíti). A nyelv azonban egyben világképet, kultúrát is jelent. Az úgynevezett hivatalos nyelvek törvénybe iktatása és az oktatási rendszer keretében zajló kötelező érvényű elsajátíttatása meglehetősen hatékony asszimilációs nyomást érvényesít. Ezt az asszimilációs nyomást kellene a kisebbségi nyelvek és kultúrák szintén törvényben rögzített, de az oktatási rendszerbe csak ritkán beépített védelmének ellensúlyoznia. S bár a kisebbségi nyelvek oktatása néhol valóban törvényesen garantált, a jog csupán a kisebbségi közösségek tagjaira terjed ki, s a fennálló hatalmak a jog érvényesíthetőségét így is a legkülönbözőbb adminisztratív akadályokkal gátolhatják. A kisebbségeknek kötelezően el kell sajátítaniuk a többség nyelvét, ez a társadalmi-gazdasági életben való részvételük alapfeltételének számít.

 A többségi társadalom tagjait azonban az állam még abban az esetben sem kényszeríti arra, hogy a kisebbségi nyelveket (a kölcsönösség elve alapján) elsajátítsák. Még ha a kisebbségek helyileg nagy többségben lennének is, mint a Székelyföldön például. Sőt, az önkéntességen alapuló lehetőséget (az ún. fakultatív kereteket) sem teremtik meg, hogy – a harmonikus együttélés, a kölcsönös tisztelet és egymás értékeinek megismerése érdekében a többségiek is elsajátíthassák a kisebbségi nyelvek és kultúrák alapelemeit. Pedig ez lehetne az egyetlen valóban megbízható garanciája annak, hogy a kisebbségi nyelvek és kultúrák hosszú távon is fennmaradhassanak, s hogy a hagyományos asszimiláció mint olyan nem csak feltartóztathatóvá, de a szó szoros értelmében értelmetlenné is válhasson.

Mindenki úgy maradhatna meg a saját nyelvében és kultúrájában, hogy a másiknak is részese lehessen. Ez esetben mindkét fél csak újabb értékekkel gazdagodhatna anélkül, hogy bármit is föl kéne adnia. Efféléről a mai hivatalos diskurzusban szó sem eshet, ez a gondolatmenet a nemzetközi jog számára ma is merőben ismeretlen. Annak ellenére is, hogy a „sötét középkorban” a kölcsönös nyelvismeret, a spontán kulturális cserefolyamatok maguktól értetődőknek számítottak. Manapság a kisebbségi kérdést a hatalmat gyakorló európai elitek a legkörmönfontabb manipulációs technikákkal igyekszenek a többségi nyilvánosság számára erkölcsileg „láthatatlanná” tenni.

Azok a kisebbségellenes technikák, melyek az Osztrák–Magyar Monarchiában a román kisebbség tagjait joggal és máig szóló következményekkel felháborították, most, amikor a román hatalom alkalmazza őket velünk szemben, bocsánatos bűnöknek számítanak, azaz morálisan érzékelhetetlenek. Ez a megdöbbentő erkölcsi farkasvakság korántsem spontán folyamat eredménye. A hivatalos propaganda ülteti el a közvéleményben azt a makacs hitet, hogy nem ugyanarról a dologról van szó.

A románok őshonosok az ősi földön, a magyarok viszont közismerten Ázsiából érkeztek (mintha nem mindannyian onnan jöttünk volna). A románok elsöprő többségben vannak, a többség és a kisebbség fogalmai pedig soha nem helyi, hanem országos terminusokként értelmezendők. A Romániának nevezett területi egység az ő országuk, mindig is az volt, a magyarok csak átmenetileg bitorolták. Így aztán a többség nem csupán közönyösen, de gyakorta ellenségesen is viseltetik a kisebbségekkel szemben, akik ezeket az „evidenciákat” hajlamosak megkérdőjelezni. (Merthogy az egyenjogúság igénye – többségi nézőpontból – csakis ezeknek a – részben igaz – tényeknek a tagadásán alapulhatna.) S ezeken a szemléleti korlátokon, melyeket az oktatási rendszer és az egyház kisgyerek koruktól beleplántál a tudatokba, még a legelfogulatlanabb szellemek számára is kínkeserves dolog felülemelkedni.

Ahogyan egykoron a magyar értelmiségi elit számára is az volt. A számos szempontból megalapozott, de korántsem egyetemes érvényű magyar nemzeti ideológia hályogán át nekünk sem adatott meg a tisztánlátás. Pedig a hályogot a tudomány ma már könnyűszerrel képes eltávolítani. A történeti-szociológiai hályogok eltávolítása sem ütközhetne legyőzhetetlen akadályokba. Érdemes tehát szemügyre vennünk, hogyan vélekedik minderről a Scientific American német testvérlapjának, a Spektrum.de-ének kisebbségekről szóló írásában két neves nyugati szakember, Francisco Comiran és Laurent Bègue. Első megállapításuk számunkra akár hízelgőnek is tűnhet. A kisebbségi vélemények mindig eredetiek és bátrak – állítják. A kisebbségek olyasmiket láthatnak meg és a mondhatnak ki, amik a többség számára láthatatlanok. Ez teheti nézeteiket figyelemre méltóvá. Ha van bátorságuk szembeszállni a többséggel, nézeteik az állampolgári közösség egésze számára létfontosságúvá válhatnak.

A kisebbségek – szinte már helyzetükből adódóan – demokraták, azaz kompromisszumkészek, rugalmasak, realisták.

Mi lehet az oka annak, hogy oly kevés az esélyük a sikerre?

 A válasz az, hogy legtöbbször maguk sem igazán hisznek saját igazságukban, nagy köztük a megosztottság. De még többször – indokoltan bár – de türelmetlenek. Nem mindig ismerik fel, hogy az ideológiák által a közvéleménybe sulykolt vélekedéseket nem a nagypolitika szintjén lehet hatékonyan megingatni, hiszen ott a tévképzeteket a hatalom tudatosan kultiválja.

A valódi változásokat csupán a magánszférában – mintegy a hivatalos történelem befolyásától viszonylag mentes személyközi kapcsolatokban – lehet alig érzékelhetően és fokozatosan lebontani. Olyan gesztusokkal, véleményekkel, érzésekkel, melyek nem válthatnak ki ellenállást. Van egy beszédes példám is. Az egyik kolozsvári klinikán magam is tanúja lehettem valami hasonlónak. Kétágyas szobában feküdt együtt egy magyar és egy román beteg. Mindketten súlyos operáción átesett asszonyok. Egy pillanatban megjelent a román hölgy férje. Mint kiderült, egy panzió tulajdonosa, kiváló románcénekes. Ahogy belépett, érzékelhetővé vált, hogy megpróbálja érvényre juttatni az itt és most érvényes hatalmi viszonyokat. Majd elvonult. A világ rendje az ő nézőpontjából helyreállt. A magyar beteg közben összebarátkozott szobatársnőjével, s – mivel némileg fiatalabb és erőteljesebb volt – igyekezett mindenben segítségére lenni. Román társnője azonban rövidesen rosszul lett. A vészjelzésre érkezett volna is segítség, de a halálhörgés sejttette, hogy talán késő lesz. A magyar szobatárs frissen operált lábával – járókeret nélkül felállnia sem szabadott volna – kirohant a folyosóra és segítség után kiáltozott. Késő volt... Mire a férj visszatért, az asszony már az intenzív osztályra került. A legrosszabbra lehetett számítani, ami aztán be is következett. A kétségbeesett férj, aki korábban – már az operáció alatt is – a magyar betegnek beszélte ki emlékeit és félelmeit, ismét kiöntötte szívét... Nagyon szerette a feleségét. A szobatárs együttérzése végképp levette a lábáról. Azóta is kapcsolatot tart – felesége „utolsó perceinek” támaszával. Leomlottak – a képzeletbeli – falak, melyeknek a valósághoz korábban sem lehetett túl sok közük. Ha egy kisebbség tagjainak ember voltát átlátjuk – állapítják meg a többséghez tartozó szerzők –, akkor ez az élmény egyben mély meggyőződéssé is válik. Ebben rejlik a kérdéskör voltaképpeni megoldását rejtő összetartozás-tudat egyik legfontosabb erőssége.

A kisebbségieknek természetesen óvakodniuk kell attól, hogy a többség nézeteiket és gesztusaikat fenyegetőknek érzékelje. Ez persze roppant nehéz, hiszen általában a többségi hatalom az, mely az általa birtokolt és legtöbbször abuzíve használt dominanciára alapozva fenyegetően viselkedik. Ennek a hatalomnak azonban nincsen arca. Az arctalan nacionalizmust egy többségi közösség egyéneinek nyakába varrni a legsúlyosabb tévedés, melyet egy kisebbségi elkövethet. Az általános fogalomként használt „román nacionalizmus” – ezt már én mondom – megtévesztő fogalom.

Minden román emberben vannak nacionalista reflexek, mint ahogyan minden magyarban is. De nem minden román megveszekedett nacionalista és nem is mindenütt. Ahol a hatalom a helyi dominancia kérdését napirenden tartja, probléma akutabbá válik. De még ott sem „egyetemes” érvényű. Sőt! Face to face – a tényleg sötét nacionalistáktól eltekintve, akik szerencsére nincsenek túlságosan sokan (persze ők is gyakorta fel-felbukkannak) – a nagy többség ma már nem ilyen. Legalábbis a hétköznapokban. A kisebbséginek tehát a közvetlen személyközi viszonyokban úgy kell (és kell!) identitását kifejezésre juttatnia, hogy minden esetben a többségivel való összetartozását, a közös érdekeket is hangsúlyozza. Kivétel nélkül minden kisebbséginek fáradhatatlan és céltudatos, de soha nem manipulatív politikai aktivistának is kell lennie. El kell fogadtatnia önmagát. És soha nem szabad elfelednie, hogy nem pusztán magánember, tetszik nem tetszik, mindig közössége nevében szól és cselekszik. Legyen szó bármiről.

Ha ezt az aktuálpolitikai diskurzust tagadó együttérzést sikerül kivívnunk, a szó tulajdonképpeni értelmében vett kölcsönösség is elérhető közelségbe kerülhet. Ehhez azonban – ahogy a szerzők ajánlják – valóban kitartóknak kell lennünk. S ami legalább ennyire fontos, kiszámíthatónak és következetesnek. A belső viszály és a következetlenség a kisebbségi közösségek önérvényesítési törekvéseinek legfőbb akadálya. Mindkét szerző többségi. Könnyű nekik, mondhatnók. De mivel tisztességes embereknek látszanak, én ebben nem is lennék annyira biztos. Ahhoz, hogy értünk aggódhassanak, nekik is súlyos akadályokon kellett átvergődniük. Ahogyan nekünk egykori többségieknek – nem akármilyen traumáink nyomán is – kellett. Mert az általunk elkövetett jogtalanságokon semmivel sem könnyebb felülkerekedni, mint azokon, amiket mások követnek el ellenünk.

A tanulmány szerzőinek tanácsai nem mentesek némi utópiától sem, de mindenképpen segíthetnek. Már csak azzal is, hogy képesek vállalni – nem minden kockázattól mentes – együttérzésüket. Köszönjük. 2019. január 21.,

maszol.ro