h i r d e t é s

Bíró Béla: Fasiszták és kommunisták

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Bíró Béla: Fasiszták és kommunisták

2018. október 09. - 12:12

 

Az, ami manapság Ukrajnában történik, iskolapéldája a nemzetközi politika működésmódjainak.

 

Forrás: pixabay.com

A Szovjetunió szétesését közvetlenül követő években kimondatlan konszenzus uralkodott arra vonatkozóan, hogy távlatilag Oroszország ismét a Nyugat részévé válhat, ahogyan minden különbözősége ellenére mindig is az volt. Nem csak az orosz cári családok és Európa uralkodó házai közt volt szoros összefonódás, de a 19. században még az orosz nemesség társalgási nyelve is francia volt. Lev Tolsztoj Háború és békéje még dugig van francia szövegrészekkel.

Így aztán Ukrajna, akárcsak a Szovjetunió volt csatlós államai nem okoztak különösebb gondot Oroszországnak. Az oroszokat egy ideig még az sem zavarta, hogy ezeknek az államoknak az Európai Unióba való belépésekor alapfeltétellé vált a NATO-hoz való csatlakozás is. Aminek eredményeként a kelet-európai államok fokozatosan nyugati, egészen pontosan amerikai befolyási zónákká váltak.

Az oroszok akkor kezdtek észbe kapni, amikor a – szintén amerikai titkosszolgálatok által levezényelt – „arab tavasz” jegyében, majd az Ukrajnai Majdanon lezajlott államcsíny nyomán Oroszországot az a veszély kezdte fenyegetni, hogy nem csak a szovjet befolyási zónából kiszabadult államok fordulnak ellene, de földközi-tengeri támaszpontjait is elveszítheti.

A majdani eseményeket követően Ukrajnában – szintén masszív amerikai támogatással – az ukrán nacionalisták jutottak hatalomra. Az amerikai titkosszolgálatokat a legkisebb mértékben sem zavarta, hogy ukrán szövetségesei nagyrészt Stefan Bandera híveiből verbuválódtak. A Szovjetunió Hitler általi lerohanását követően a – már korábban is – Ukrajna függetlenségéért harcoló Bandera vezette a német fasisztákkal kollaboráló Ukrán Nacionalisták Szervezetét, majd a szovjetellenes partizánokból verbuvált Ukrán Felkelő Hadsereget. Ezeknek a katonai szervezeteknek a parolája a „Dicsőség Ukrajnának – a hősöknek dicsőség!” a Majdanon zajló összecsapásokban is folyton harci jelszóként hangzott fel.

S hogy a nyugati sajtó által „forradalmi változások” gyanánt aposztrofált eseményeket követően kik is kerültek – a korábban még mindig orosz befolyás alatt álló, de immár nyugati demokráciává avanzsált Ukrajnában – hatalomra, akkor kezdett kiderülni, amikor az ukrán parlament olyan nyelvtörvényt fogadott el, mely a kisebbségi nyelveket megfosztotta korábbi státusuktól. Egyértelművé vált, hogy az ukrán többség nyugati támogatással egyszerűen fel szeretné számolni kisebbségeit. Köztük a Románia összlakosságával vetekvő lélekszámú orosz kisebbséget is.

Az ukrán nacionalizmus motívumai érthetők ugyan, hiszen Kelet-Ukrajna a szovjet hatalom éveiben oroszosodott el. A Donbasz ekkor vált az orosz nehézipar alapjává, már a 20-as évekkel kezdődően özönlöttek ide az orosz szakmunkások és értelmiségiek. Az oroszok országos aránya az I. Világháborút megelőző 7 százalékról 22-re növekedett. Még Kievben is 13,1 százalék lett az oroszok aránya, a Krím-félszigeti Szevasztopolban meg éppenséggel 71,6 százalékra nőtt. Ráadásul az oroszok a maguk országos 22 százaléka ellenére országosan a hivatali posztok 33 százalékát birtokolták. (Ismerős, nemde?)

Csakhogy a demográfiai arányok a történelem folyamán világszerte többé-kevésbé spontán folyamatok hatására folyton változnak. A kisebbségi jogokat pedig nem múltbeli pozíciók, hanem a mindenkor aktuális állapotok alapján lehet rögzíteni. Ukrajna ennek a történeti elvet elutasító politikai realizmusnak ma már nyíltan fittyet hány. Egyféle „jogosult bosszú” jegyében gátlástalan asszimilációs politikába kezdett, melyet legutóbb még egy oktatási törvénnyel is megfejelt. A kisebbségeknek eszerint már az anyanyelvi oktatáshoz sincs joguk…

Az – emberi jogokra felesküdött, s akkor még a demokraták által vezetett – Amerikai Egyesült Államok és a szintén amerikai befolyás alatt álló Európai Unió még a nyelvtörvény ellen sem tiltakozott. Egyetlen szóval sem. Az oktatási törvény ellen sem teszi. Még az Európai Unió sem. A nyugati médiában az ukrajnai kisebbségpolitika egyszerűen nem téma. A kérdéskört mi is csak onnan ismerhetjük, hogy ezek a törvények az Ukrajnában élő magyar, illetve román kisebbséget is fájdalmasan érintik.

Putyin és a nem kevésbé nacionalista orosz politikai osztály mindebből maga is levonta a tanulságokat, úgymond. Az ukrán származású szovjet pártfőtitkár Nyikita Szergejevics Hruscsov által Ukrajnához csatolt Krím-félszigetet csaknem ugyanolyan önkényesen, ahogyan azt egykor Hruscsov tette, visszacsatolták Oroszországhoz, s szinte már nyíltan támogatták a jelentős részben oroszok által lakott kelet-ukrajnai tartományokban kirobbant fegyveres ellenállást is. (Ha nem éppen ők sugalmazták azt.)

A mindinkább a hidegháború korszakára emlékeztető nemzetközi konfliktusok a KGB-főnökből lett orosz elnököt Putyint és az orosz közvéleményt is mintegy „felbátorították”. A kormányzat az ukránellenesség jegyében újabban a kommunista diktatúra bűntetteit ismét átértékeli. Erre a törekvésre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy – amint azt Stefano Bottonitól a napokban megtudhattuk – a magyar '56 Oroszországban mára ismét „fasiszta felkeléssé” fajult. Jelcin 90-es évek eleji bocsánatkérésének dacára is…

Magától értetődő tehát, hogy az oroszok ma már a jogos ukrán antikommunizmust is fasizmusnak bélyegzik.

Válaszul maguk az ukránok viszont a fasizmust építik át ártatlan antikommunizmussá. Az Ukrán Parlament a napokban elsöprő többséggel elfogadott egy törvényt, mely szerint az ukrán katonaság és rendőrség hivatalos üdvözlési formulája a „Dicsőség Ukrajnának – a hősöknek dicsőség!” Ennél világosabb elismerése, hogy a Nyugat által babusgatott ukrán hatalom végül egyfajta „emberarcú” fasizmusnál kötött ki, aligha képzelhető el. Olyan ez, mintha Orbán Viktor Parlamentje megszavazná, hogy a magyar katonaság és rendőrség a „Kitartás, éljen Szálasi!” üdvözlést legalizálja. Ukrajnában az efféle azonban ma már akadálytalanul kivitelezhető. Annak ellenére is, hogy Bandera szabadcsapatai a II. Világháború alatt – szabályszerű etnikai tisztogatások keretében – több tízezer ukrajnai zsidót, lengyelt és oroszt végeztek ki. Izraelben, Lengyelországban és Oroszországban Bandera ma is háborús bűnösnek számít.

Ukrajnában nemzeti hős.

És a – kommunizmussal szemben eleddig oly elnéző, de a fasizmus iránt engesztelhetetlen Nyugat szemében – fura mód az a magyar külügyminiszter válik közellenséggé, aki ettől az Ukrajnától, Magyarország vétójogára alapozva megtagadja a NATO-tagsághoz való hozzájárulást, és blokkolja az uniós társulási szerződés körüli tárgyalásokat.

U. i.

Tudom, hogy a fenti gondolatmenet azokat, akik kizárólag amerikai lapokból tájékozódnak, megbotránkoztatja, sőt azzal is megvádolhatnak, hogy információm az orosz propaganda hírhedt szócsövéből, a Russia today-ből származnak. És bár – az újságírói tárgyilagosság érdekében – azt is kötelességem volna elhallgatni, a forrás, melyből a parola-törvényre vonatkozóan tájékozódtam ezúttal is az orosz barátsággal egyáltalán nem vádolható Die Welt volt.

Szerző: Bíró Béla / Forrás: maszol.ro


 

h i r d e t é s