h i r d e t é s

Bombardon

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam

Bombardon

2020. november 29. - 13:44

 

Ha az megszólal!

A filozófusokból, szociológusokból lett politikai elemzők (a hanyatló Habermastól Kis Jánosig) sajátjának tartottam a szokást, hogy minél bombasztikusabb meghatározásokkal hívják föl magukra a figyelmet, annakérdekében, hogy sikerüljön a szenzációhajhász futam élére törni.

Elég a sok sületlen definícióra utalni, mellyel Orbán rendszerét elkeresztelik, ahelyett, hogy egyszerűen a nevén neveznék: diktatúra.

Most azonban a történészek is fölzárkóztak. Sajnos Ungváry Krisztiánnal a soraik közt. A Magyar Narancsban megjelent írás: „Ki robbantotta ki a II. világháborút? – a lengyel-orosz emlékezetpolitikai vita” bőven idéz hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb állításokból. Van itt minden!

1./ Nem München, hanem a Molotov-Ribbentrop paktum okozta a világháborút. (Mellesleg önmagában egyik sem!) Nem a nyugati hatalmak destruktív, öngyilkos magatartása, hanem Sztálin. Sztálin volt az, aki teljesíthetetlen követeléseket támasztott a brit-francia tárgyaló delegációval szemben, és szándékosan meghiúsította a Hitler-ellenes koalíciót. (Akkor nem a britek és a franciák próbálták Hitlert kelet felé terelni, nem ők nézték tétlenül a Rajna-vidék militarizálását, a német hadsereg újraépítését és felfegyverzését, az Anschlusst és Csehszlovákia feldarabolását, majd lerohanását?)

2./ A lengyel-orosz konfliktus. Totálisan téves a megközelítés, mely kiragadja az 1939-es szovjet támadást, és Kelet-Lengyelország megszállását, majd annektálását a (német)-lengyel-litván-ukrán-belorusz-orosz konfliktusok sok évszázados sorozatából. (Annak ellenére, hogy az áldozatok számát és az egész világháborús konfliktus világpolitikai jelentőségét tekintve természetesen egy másik nagyságrend az előzményekhez képest.) Mert kétségtelenül aljas orvtámadás és Lengyelország újabb felosztása volt, ami 39-ben történt. De nem előzmények nélküli. Hagyjuk most az egykor történtek ismertetését, az oda-vissza megszállásokat és elcsatolásokat, melyeknek a lengyelek – azon kivételes esetekben, amikor erős, működőképes államuk volt – ugyanolyan agresszív résztvevői voltak, mint a többiek, igaz a legtöbbször rajtavesztettek (miközben csak egyetlen dologban értett valamennyi fél egyet: a zsidókkal szembeni pogromok szorgos szervezésében).
Nincs mit egymás szemére vetniük. Csak egyetlen előzményi példa. Az I. világháború következtében létrejött Lengyel Köztársaság Piłsudski vezetésével orvul megtámadta az élet-halálharcát vívó Szovjet-Oroszországot, némi területi zsákmány reményében, és csaknem rajta vesztett. Varsóig kergették őket. 1939 és 1945 (amikor a lengyeleket a vesztes németek kárára egy, az Északi tengertől a déli határig terjedő háromszáz kilométer széles, németek által lakott sáv átadásával kárpótolták) ennek a sorozatnak a darabjai. Az is kétségtelen, hogy a lengyelek Csehszlovákia tragédiájából is hasznot húztak. Azt művelték, amit egy évvel később velük tettek. A németekkel és a magyarokkal együtt részt vettek az ország földarabolásában, és részesedtek a zsákmányból. Norman Stone skót történész találta fején a szöget: Lengyelország mártír, de a vezetői mindent megtettek azért, hogy mártírrá váljon.

3./ A történészek az erkölcsi győzelem-vereség kategóriáját is bevetették a vitában.
A politikát/történelmet és erkölcsöt együtt, kölcsönhatásukban kezelni, legalábbis a két világháborút megelőző időkre – és az is újdonság – nem volt szokásban. A történelem területszerző és a nyersanyagok fölötti uralomra törekvő akciók egymásutánja. Erkölcsi vonatkozások nélkül. Függetlenül attól, hogy mindig voltak tisztességes célok és vezetők, csakúgy, mint aljasok és őrültek, mindig voltak támadók és megtámadottak, győztesek és vesztesek, és köztük az erkölcsileg magasabb rendű igen ritkán tartozott a győztesek közé.

A résztvevők arra a számomra meglepő megállapításra jutottak, hogy a világháborúnak nincs erkölcsi győztese. Úgy vélem, hogy – bár a szövetségesek mindegyike követett el erkölcsileg kifogásolható, sőt büntetendő cselekményeket, a háború kirobbanásához vezető machinációktól, szövetségesek föláldozásán keresztül, harctéri- és a megszállt lakossággal szemben elkövetett atrocitásokig és a népirtásig bezárólag (a lengyelek például, akik kétségtelenül sokat szenvedve derekasan harcoltak a nácik ellen, nagyon is együttműködtek a németekkel a lengyel zsidók kiirtásában, bármilyen dühödten vitatják ezt azóta is) – ebben a háborúban az erkölcsi fölény nem kétségesen a szövetségesek – minden szövetséges – oldalán áll. És itt nem a „történelmet a győztesek írják” szlogen irányadó. A nácizmusnál szörnyűségesebb, embertelenebb kísérletet a történelem folyamán nem hajtottak végre a világ leigázására.

4./ Egészen sajátos megállapítások szerepelnek még. Maga Ungváry a Nagy Honvédő Háború elnevezés létjogosultságát azzal vitatja, hogy a legtöbben a szovjetek fordultak a hazájuk ellen. Lehet, hogy ez, főként baltiakra, ukránokra számszerűen igaz. De a valójában perdöntő arányokról Ungváry hallgat. Egy húszmilliós hadseregről, egy kétszázmilliós országról beszélünk, szemben mondjuk egy kétmilliós hadsereggel, egy negyvenmilliós lakosságú országgal. Mellesleg mi a helyzet a franciákkal, kedves Ungváry?

5./ A magam részéről a vitát kiváltó cikket jegyző Putyinnak adok igazat: szerinte a II. világháború legfőbb oka az ostoba, rövidlátó, igazságtalan, megalázó, Németországot életképtelenné tévő, halára
ítélő Versailles-i béke. Hitler térnyerésének, és mindannak ami ebből következett, természetesen nem az egyetlen, de a legfőbb oka csakugyan ez volt. ( https://magyarnarancs.hu/tudomany/lengyel-orosz-emlekezetpolitikai-vita-torteneszszemmel-135303)


 

Kommentek

h i r d e t é s