Boris Johnson brit miniszterelnök kérte az Európai Uniót, hogy tárgyalják újra a Brexit-megállapodás legnehezebben kialkudott és legérzékenyebb pontját, az Északír-jegyzőkönyvet. A kéréssel önmagában nincs probléma, de ismerve az előzményeket okkal vethető fel, hogy a brit miniszterelnöknek tulajdonképpen soha nem volt szándékában végrehajtani a megállapodást, és a nemzetközi jogi normák és az Európai Unió tagállamainak semmibevételére is képes volt annak érdekében, hogy rövid távú politikai célját elérje. Bár a megállapodás - ahogy eddig mindig - most is létrejöhet, a brit miniszterelnök magatartása mindenkire nézve káros precedenst teremthet.

A brit miniszterelnök arra hivatkozik, hogy az ír határmechanizmus nem működik, nem hajtható végre abban a formában, ahogy annak idején az Európai Unió és az Egyesült Királyság kialakították az áthidaló megoldást. Önmagában így a brit fél törekvése a mechanizmus újratárgyalására nem is lenne elvetendő ötlet, ha tényleg azt a célt szolgálná, hogy a technikai jellegű működési nehézségeket orvosolják. Csakhogy az elmúlt évek tárgyalási előzményei, különösen Johnson hatalomra kerülése óta, arra engednek következtetni, hogy brit fél szándéka és motivációja legalábbis megkérdőjelezhető. A fárasztó Brexit-tárgyalások lezárásához zsaroláson, jogsértésén, nyomásgyakorláson, fenyegetésen és nyílt hazugságokon keresztül vezetett az út, és amikor már mindenki úgy érezte, hogy végre sikerült tető alá hozni a megállapodást (valójában a végén már mit sem törődve azzal, hogy az mennyire lesz fenntartható), a két fél tárgyalásait jellemző korábbi attitűd villámcsapásszerűen tért vissza. Ma már tudjuk: a Brexitet sem formálisan, sem informálisan nem sikerült még lezárni, és még évekig nem is lehet majd Tényleg mindenki tudta, hogy mit vett? Boris Johnson azzal az ígérettel vette át a kormányzást, hogy lezárja az akkor már fárasztóan elhúzódó Brexit-tárgyalásokat, és ehhez meg is kapta a történelmi felhatalmazást. Hogy a tárgyalásokat sikeresen lezárja, és kiharcolja maga számára a szükséges kompromisszumokat, bevállalta a vámhatár felállítását Észak-Írország és Nagy Britannai között. Johnson végül úgy állhatott ki a brit közvélemény elé, hogy elmondhatta magáról: az Egyesült Királyság politikai értelemben visszanyerte szuverenitását, és még emellé valamilyen korlátozott hatáskörű kereskedelmi egyezményt is sikerült tető alá hoznia az Európai Unióval, azaz részben a gazdasági károk mérséklése is sikerült neki. Csakhogy ott maradt örökül az ír-helyzet, ami Észak-Írországban komoly feszültséget keltett. Aztán megtörtént, amitől talán Johnson kritikusai titkon tartottak, de őszintén nyíltan senki nem számított rá: mivel az új helyzet alapján Nagy Britannia és Észak-Írország között húzódik a vámhatár, és azt a brit hatóságoknak kell végrehajtania, így költséget ró rájuk, miközben sérti az északír állampolgárok és vállalatok érdekét, a brit miniszterelnök egyszerűen kijelentette, hogy az Északír-egyezményt nem tudják és nem is szándékoznak végrehajtani. (Portfolio)