Ő csak a tünet, s egyik hordozója mindannak a rossznak, amitől Magyarország ilyen szégyenletes hellyé vált. Mert a rendszerváltó generációk elmulasztották felállítani azokat a tilalomfákat, amelyek kijelölik a határt elfogadható és elfogadhatatlan között.

Nem ragozom, beszéljen inkább Arthur Koestler. 

Okos ember volt, a zseni közelében. Az 1930-as évek Berlinjében újságíróként mindazt a saját szemével látta, amit mi magunk is átéltünk az elmúlt két évtizedben. Mi a magyar, ő a német baloldal széthúzását, önző, önpusztító belső harcait – s végül mindettől nem teljesen függetlenül a nácik hatalomra jutását. 

Nekünk ugyan szerencsére ebből csak a Fidesz, na meg Orbán jutott, de ebben a mérgezett légkörben teljesedhetett ki az 5-ös számú is, meg a pártja is. 

S hogy hogyan? 

Koestlertől tudom, hogy minden politikai rendszer szűrők sorozata, amelyeken a hatalomra törő politikusnak át kell haladnia. A szűrők szövése azonban rendszerenként eltérő. Amerikában az átjutáshoz szerinte olyan népszerű tulajdonságra van szükség, ami megragadja a tömeg képzeletét. (lásd Trump). Latin

Amerikában az ékesszólás a nyerő, Angliában pedig „bizonyos mértékű becsületesség és megbízható középszerűség” a járható út a politikusi sikerhez.

Épp ezért, mondja Koestler, Sztálinnak például nem lett volna esélye Angliában, mert „belőle a nyugati értelemben vett nagyság minden ismérve hiányzott”. És felsorolja, mik ezek: elvek, ideálok, közszónoki erények, valóság ismerete, történelmi tudás, találékonyság, személyes feddhetetlenség. Ezzel szemben Sztálin „nem ismert ideálokat, aljasul bánt a szövetségeseivel, süket volt a nép szenvedéseire, és minden határon túl meghamisította a történelmet”. 

Szerinte karaktere miatt Sztálin a brit Alsóházban legfeljebb egy „groteszk különc” maradt volna. 

Vagyis kisodródott volna a politika perifériájára.

És nyilvánvalóan Orbánnal is ugyanez történt volna. De nem csak az akkori Angliában, hanem a legtöbb mai, nyugati országban is. Ő azonban Sztálin összes tulajdonságával, mínusz tömeggyilkosság, nálunk mégis a csúcsra juthatott. 

A szűrők hibás szövése – ez lett a demokratikus Magyarország veszte. 

És ez volt egyben Bayer szerencséje. Az ő hajlandóságával az aljasságra és ordenáréságra nemhogy egy kormánypárt ünnepelt publicistája nem lehetne akárcsak egy átlagos demokráciában, de már a szakmából is rég kiszorult volna. 

Csakhogy Magyarország a kezdetektől átlag alatti demokrácia volt. 

A balról és liberálisként indult újságíró története így válhatott Orbán és a Fidesz, hármójuké pedig az árulás és elzüllés történetévé. Ezért is válaszolhatott Bayer tagadólag arra a kérdésre, hogy visszaadná-e a kitüntetést, ha hivatalosan kérnék tőle: „Akik ebben reménykednek, Godot-ra várnak! Nem fog semmilyen megkeresés érkezni”. 

Úgyhogy írni fog tovább, hasonló modorban, mert ő már rég nem olvasóknak ír, hanem a hibás szűrőkön átjutott haverjainak. 

És köztük sajnos Orbán Viktornak.

Bruck András