Régi és elszánt ellensége vagyok a politikamímelésnek. Az önmagukban álló „jó erős” Facebook-posztoknak, napi híreket lecsapva, és mindama tévészerepléseknek, ahol az ellenzéki politikus elmondja, hogy mennyire felháborította az, amit reggel az ellenzéki sajtóban a kormányról olvasott. Rühellem továbbá azokat a sajtótájékoztatókat, ahol elmondják, hogy a Fidesz megint átlépte a vörös vonalat, és ezt keményen elmondják a minapi kemény elmondás után... és esküdt ellensége vagyok a petícióknak is, igen.

Mert mi a petíciós ígéret?

Kifelé valamiféle homályos feliratiság és folyamodvány-érzés, hogy tudniillik ezt a papírt aláírva vagy azt az online űrlapot kitöltve az általunk kifogásolt döntést, helyzetet valamely hatalmasság, aki kézhez kapta petíciónkat, meg fogja változtatni. Ha elegen aláírjuk, így csábít a petícióztató, úgy nem teheti meg a beste gubernátor, hogy fenntartja az irgalmatlan állapotot. Kár, hogy az ellenzéki pártok úgy tudják e petíciókat az évek során át bejelentgetni, hogy nincs egyetlen újságíró sem, aki megkérdezné, hogy no de mikor és kinek nyújtják be a petíciót. Hogy mi lesz a sorsa, és pláne mi lett az előző negyvenkét petícióval, hol vannak azok. Nem kérdi senki. Megint leírom, nehezebb legyen átugrani: soha, egyetlen újságíró sem kérdezi meg, hogy kinek és mikor nyújtják be a petíciót, és mit tettek a korábbi hatvankettővel.

Befelé, a pártnak pedig a petíció egy kommunikációs eszköz, pultozási ok, illetve adatígéret: a kampányban és a hálózatépítésben fontos elérések bázisát szeretnék általa felépíteni, majd frissíteni. Eszük ágában sincs bárhová is bármit benyújtani, ez egy szépen csomagolt adatgyűjtés, amit épp nem közvélemény-kutatásnak vagy konzultációnak álcáznak. Igen, ez egy jóval reálisabb megközelítés, és egy pillanatra tegyük félre a rossz érzésünket, ami abból adódhat, hogy szignózó emberünknek azt ígértük, a nevét leírva megváltoztathat egy gonosz döntést; mondogassuk magunknak, hogy végtére is nem csaptuk be, mert az aláírás segít adatbázist építeni, azzal választást nyerünk, és ekkor, hatalomra kerülve megváltoztatjuk a sérelmes döntést is. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.

No, és tíz kurta nap múlva, azon a vasárnapi éjen ki fog derülni, hogy mihez járultak hozzá a petíciók.

Nyilvánvaló, hogy a sikernek rengeteg személyes felelőse és megfejtése akad mindig, kormányváltás esetén a petíciók gazdái is kérni fogják a maguk plecsnijét a győzelemért – de az majd legyen az én bajom, hogy visszamenőleg a legutolsó, legátlátszóbb petícióblöff is ilyetén módon megigazul. Ami sokkal fontosabb: ha a mai ellenzéki petíciózókból áll fel a holnap kormánya, akkor is be kell fejezniük a petíciók gyártását. Hiszen kinek írnák ezeket onnantól? Ha együtt kiröhögtük a Fidesz „Stop Gyurcsány, stop Karácsony” petícióját, joggal, mondván, miért ír petíciót magának a hatalom, akkor legyünk következetesek, és az új kormány se próbálkozzék önpetíciók szopogatásával.

Kormányváltás esetén tehát vége a petícióknak. Ha pedig Orbán marad, dettó.

Hisz nem csupán nem vett figyelembe tizenkét év alatt egyetlen petíciót sem, ergo nyilván a rákövetkező négy év során sem fog – de kifejezetten az volt az ellenzéki ígéret, hogy a folyamatosan zúduló petíciókból összerakott adatbázis lesz a mozgósítási csodafegyver a választás napján. Ha besül, akkor el kell dobni. A jó hír tehát a hozzám hasonló petíciótagadók számára az, hogy röpke tíz nap, és Nincs Több Petíció. Vagy azért, mert annyira bejött, vagy azért, mert egyáltalán nem. Hurrá!

szeged.hu