Ami itt történik, elfogadhatatlan.

Mindazonáltal arra vagyunk ítélve, hogy bíznunk kell egy olyan európai és magyar normalitásban, amely felül tud kerekedni a turáni ostobaságokon, amiben élünk - mondja Székhelyi József. A színész pechnek tartja azt, hogy fölzaklatja, ami az országgal történik. De miután szakmája az ember, úgy véli, az embertelenség minden igazi művész számára megkerülhetetlen probléma.

- Nehezen találtunk ide. Kicsit olyan ez a hely, mintha el akart volna bújni a világ elől.

- Rettenetesen elfárasztott a Budapest-Szeged közötti ingázás, ezért másfél éve úgy döntöttünk, hogy muszáj a szegediséget feladva új otthont találnunk a fővárosi munkahelyeimhez közel. Annyi pénzünk volt, amennyit a szegedi ház eladásából kitermelhettünk, így a budapesti zöldövezeti lehetőségek eleve kiestek. Sokfelé nézelődtünk, egyik se tetszett. Olyan környéket kerestünk, ahol a virtigli falusi lány feleségem nem érzi magát elárvultnak, és Szegeden én is beleszerettem a kertes házi létbe, imádok babrálni a földdel, fűvel, fával. Szerintem Csepel-sziget marha jó hely, a kertünk végében folyik a Duna – amikor megláttam ezt a házat, tudtam, hogy itt fogom főzni nyáron a lecsót.

– Tizen-egynéhány évet adott Szegednek az életéből, de korábban hosszú ideig játszott Kecskeméten, Sopronban is, miközben a fővárosi színpadokról sem tűnt el. Melyik színházhoz kötődött leginkább?

- Én a színházhoz, mint olyanhoz kötődöm. Nem vagyok vándormadár, de ha úgy éreztem, mennem kell, mentem. A legbiztosabb pont mindig a Madách Színház volt, ahol most is számítanak rám. 2002-ben a régi Nemzeti Színház - akkori nevén Pesti Magyar Színház - társulatához tartoztam, közben Szegeden is vendég-játszottam, vendég-rendeztem. Ez sorsfordítónak bizonyult. Az ottani társulat kérésére 2003-ban megpályáztam és elnyertem az igazgató posztot, ezzel bő tíz évre ott ragadtam. A szegedizálás csacsogó gyümölcse a kislányom, a most hároméves Sára Anna, aki a sors adományaként 65 éves koromban érkezett az életembe. Bencét, feleségem most 12 éves kisfiát másfél évesen örökbe fogadtam, így most két „földszintes” gyerek zsibong a házban.

- Szeged végül csúnya véget ért. 2008-ban más ült a direktori székbe, aki 2012-ben „költséghatékonysági okra” hivatkozva nyugdíjazta önt. Többen arra tippeltek, hogy a döntés hátterében az egri balhé állhat. Egerben nem engedték előadni Villon-estjét, s kiszivárgott, hogy az önkormányzati ülésen elhangzott: „az SZDSZ-es büdös zsidónak" semmi keresnivalója itt. Ebből országos botrány lett.

- Nem bizonyítható, hogy a két esemény közt ok-okozati összefüggés van. Tudok számolni, tehát nem a nyugdíjazás ténye, hanem a módja zavart. Az, hogy váratlanul, egyik percről a másikra történt, szakmailag elfogadhatatlan idősávban, a nyári szünet elején.

- Tavaly azt nyilatkozta, hogy többé nem teszi be a lábát a szegedi teátrumba. Most viszont, amikor hívtam, kiderült, hogy a hétvégét Szegeden tölti.

- A várost továbbra is imádom, feleségem rokonai, barátaink élnek ott, őket látogatjuk meg. Úgy érzem, becsülettel adtam át a stallumot, ezzel az én szakmai tevékenységem Szegeden lezárult.

- Nincs önben se sértettség, se fájdalom, se harag?

- Nincs. Bölcsen belátom, hogy manapság különös világot élünk. Tök normálisnak tartom, hogy a honi neomegszokáshoz idomulva, úgy jártak el velem, ahogy. Más kérdés, hogy ez a szokás megszokhatatlan. Ilyen körülmények között ez a Magyarország szerintem lakhatatlan. Bármennyire kételkednek ebben egyesek, én mélyen hazafi vagyok. Azt gondolom, hogy azok a „hazaffyak”, akik talpig kokárdában, árvalányhajat fésülgetve, az undorító politikai verbalitás szintjén hungarizálnak - hazaárulók. Belehugyoznak a nemzet lelkébe, leszarják a nemzet igazi értékeit, megtagadják exportképes jellemvonásait. Ők az államarc botoxos, önző torzítói.

- Fogadjunk, hogy még így is szereti az országot. Mert ha nem szeretné, nem volna önben ennyi indulat.

- Szerelmes vagyok belé, és rettenetesen féltem. Az a borzalmas érzésem, hogy ha így folynak tovább a dolgok, megint mi leszünk az a mindig rosszkor betoppanó szegény rokon, akitől a háziakat már érkezése előtt kitöri a frász. Borzasztó ez azoknak is, akik itthon maradtak, és annak a mozgékony, energikus öt-hatszázezernek, akik már nincsenek itt. Pillanatokon belül ez lesz az ország legtragikusabb gazdasági kelepcéje, hiszen az értéket előállító, adót fizető generáció jelentős része nem itthon hajt hasznot. Olyan ez az állampolgárokat kiebrudaló jelenség, mint a szociális temetés: nem végtisztesség, hanem a tisztesség vége. Mellesleg a nagy elosztási rendszerek összeomlásához vezet. 1956-ban 236 ezren hagyták el országot. Most még nincs szétlőve a körút, nincs akasztott ember az Oktogonon, mégis háromszor annyian telepedtek már le másutt, mint az '56-os világégéskor. És egyelőre semmiféle vonzerő nincs, ami arra késztetné őket, hogy hazajöjjenek.

- A jelenből menjünk vissza kicsit a múltba. 1946-ban született, s nyilván nem véletlenül lett Az Élet Menete egyik alapító tagja.

- Igen, néhai Kézdy Gyuri barátommal alapító atyák vagyunk. A Soá, abban az élettérben, ahol én gyerekeskedtem, nem volt téma. A szüleimben egyfajta zsigeri óvatosság munkálhatott, próbáltak menekíteni az általuk megélt borzalmak emlékétől. Felnőtt fejjel tudtam meg, hogy apukám olyan házban lakott, ahol mindenki nagyon jóindulatú védettséget élvezett a közösség becsülete folytán. Volt, aki nem úszta meg, mert elkapták az utcán, de a házból senkit sem vittek el. Szóval én a „zsidentitás” boldog tudatlanságában éltem egészen a rendszerváltásig.

- Fogalmazhatunk úgy, hogy az antiszemitizmus ébresztette fel önben a zsidóságot?

- Igen, akkor kezdett el masszívan a tudatom kitörölhetetlen részévé válni. Amint az antiszemita undormány a közbeszéd szintjére emelkedett, fölhorkant bennem az öröklött génállomány. Rádöbbentem, hogy van valami szellemi-lelki kötődés, ami meghatározza, hogy én „zsigyar”, illetve „madó”, tehát zsidó magyar, illetve magyar zsidó vagyok. A zsidóság és a magyarság tökéletesen összecsúszik bennem, s mivel sokan vagyunk így ezzel, úgy gondolom, a zsidókérdéssel való vacakolás súlyos politikai hiba és mulasztásos bűncselekmény. Ez tehát nemzeti probléma. Szalon-antiszemitizmus volt, van és lesz is, de ez nem keverendő össze a politikai antiszemitizmussal. A politikai antiszemitizmus erősödése Magyarországon nem újdonság. Nálunk a húszas évektől kezdve időről időre előkapták a zsidó kártyát, amivel politikai tőkét lehetett gyarapítani.

- Most éppen másik kártya dívik. Nem a zsidó a fő ellenség, hanem az idegenek.

- Néhány kormányközeli megmondóember szerint én is idegen vagyok. Tény azonban, hogy most más nótát is fújnak, van cigány kártya, és idegengyűlölő kártya is. Ez ép ésszel szinte földolgozhatatlan, annyira gusztustalan szörnyszülemény, egyben tisztátalan is. Létezik ugyanis egy nemzeti specifikus hagyományunk: a tisztaszoba. A parasztházakban, bármilyen csórók voltak, fenntartottak egy zugot, keményített, vasalt, friss ágyneművel, hogy az arra vetődő vándort, menekülőt befogadhassák, megvendégelhessék. A tisztaszoba nem csak a néprajzban állandósult szókapcsolat, ami arra utal, hogy országunk a régmúltban hosszú időn át barátságos és befogadó volt, és szerintem azt kellene bizonyítanunk a világnak, hogy ma is ilyen nép vagyunk. Mert amilyen képet most mutatunk magunkról, az gyomorfordító - egy jóérzésű keresztény-konzervatívnak éppúgy elfogadhatatlan, mint egy baloldalinak, liberálisnak.

- Ha meg kellene határoznia, hogy politikailag miben hisz, mit mondana?

- Én liberális vagyok, és demokrata. Vagyis nem ismerhetek el olyat, hogy illiberális demokrácia, ilyen ugyanis nincs. Ez a rémséges találmány egy rossz ízlésű, a politikát kényre-kedvre manipuláló társaság agyából pattant ki, amely csak hajtogatja a magáét, és a szeme se rebben, ha a világ hülyének nézi.

- 2005-ben jövőbelátónak bizonyult. Az SZDSZ szegedi közgyűlésén elmondott, Orbánra kihegyezett „Tokaj” beszéde kapcsán.

- Az már akkor is látszott, hogy Orbán mire készül. Nem urbanizációra, hanem orbanizációra. Legalábbis a magamfajta elfuserált próféták világosan látták, de még az elvbarátaimat sem tudtam meggyőzni. Abban, hogy ma itt tartunk, a mi mulasztásunk is benne van. Az a srác, aki annak idején ordított, hogy ruszkik haza, most azt mondja: ruszkik igyítye szudá! Az a srác, aki a parlamentben gúnyolódott, hogy „csuhások térdre, imára”, ma sekrestyéről sekrestyére ugrál, és nem zárkózik el attól, hogy hálaadó imát mondjanak érte a születésnapján. Azt a srácot, aki a tanulmányai és a közéleti megnyilvánulásai miatt egyfajta generációs ígéretet jelentett, szívesen támogattam volna. Ennek a habitusnak, szellemiségnek mára nyoma sincs. Egy kaptafára gyártott, modortalan talpnyalók ülnek mindenütt, akik beleszerettek abba a négy-öt évtizedbe, amikor meg akartuk mutatni a németeknek, hogy nácibbak vagyunk a náciknál, aztán az oroszoknak, hogy komcsibbak vagyunk a komcsiknál. Felfoghatatlan Orbán Viktor metamorfózisa, kétharmados miniszterelnökként végképp. Ne feledjük: Néró lubickolt a tűzvész imádatában, de Néró aberrált volt. Egy leégett országban, ha egy új összetételű kormány elkezdené gatyába rázni a hazát, az sajnos annyi időbe telne, hogy azalatt háromszor megbukna. Egy szennyes társaság foglyai vagyunk

- Mi jelent önnek menedéket?

- A munkám és a család. A munkámat tisztességgel szolgálom és szerelmesen imádom. A gyerekeimnek pedig – remélem – nagyon klassz apukája vagyok. Az, hogy engem fölzaklat, ami az országgal történik – pech. De miután szakmám az ember, azt gondolom, az embertelenség minden igazi művésznek megkerülhetetlen problémája. Lehetetlen követni, ami körülöttünk, velünk zajlik, és nem csak nekünk. Az a politikai család, amelynek a Fidesz is tagja, már régóta feddőn néz torz gyermekére. Az a néppárti gondolkozásmód, amelyben sok színvonalas és rokonszenves vonás van, nem bírja elviselni a Fidesz kereszténydemokratának hazudott eszmerendszerét. Ezt az arculatot rákopírozni Magyarország portréjára egyszerűen gyalázat.

- Úgy tűnik, mégis optimista. Pici gyereke annak van, aki bízik a jövőben.

- Vagy aki elmebeteg. Jó, csak viccelek… Egyébként úgy gondolom, arra vagyunk ítélve, hogy bíznunk kell egy európai normalitásban, amely képes felülkerekedni a turáni ostobaságokon, amiben élünk.

- Engem mindig meghat, ha valaki az otthonába hív beszélgetni. Számomra ez azt jelzi, hogy egy kicsit beenged az életébe. Önt mi őrizte meg ilyen nyitottnak?

- Nem tudom… Mindenesetre rajongásig szeretem az otthonomat. Fogalmam sincs, hogy ez a ház szép-e, én gyönyörűnek látom, ránk szabottnak, tökéletesnek.

- Volt már néhány otthona. Mindegyiket szerette? Mert ha igen, akkor ön hűtlen pasas - tízévenként mást szeret.

- Nem egészen. Az előző otthonom egy családi földrengés következtében romba dőlt: a feleségem huszonöt év után elhagyott. Magányos túlélőként véletlenül, az utcán találtam rá Emesére, akivel új életet kezdhettem. Az otthonteremtés nem egyszemélyes műfaj. Az biztos, hogy nekem a házam a hazám, ahol az a dolgom, hogy az enyéimet úgy menedzseljem, a család gyümölcseit úgy érleljem, hogy mindannyian gazdagodjunk. Ez az a hely, ahol egy gatyában is úr vagyok, és szmokingban is szolga.

- A kapun csinos réztáblácskán mind a hat gyerek neve szerepel. Valamennyien itt laknak?

- Sajnos nem, pedig boldogan elviselném. Egyelőre mindegyik Magyarországon él, de van köztük, aki távozni készül. Nem szeretek erre gondolni, mert ugyan a mai technikai vívmányok – repülés, internet, mobil – valamelyest orvosolják a távollétet, de én például utálom a skype-olást. Simogatni szeretek, ölelni, puszilgatni, jelen lenni. Ha valaki nincs itt, ez megszűnik – ez a halál előszobája – sok százezer szülő, nagyszülő gyötrődik ebben a helyzetben. Következésképp szurkolok, hogy mi maradjunk együtt minél tovább. Ez részben a hosszú élet titka.

Sombor Judit / nepszava.hu (Fotó: Vajda József // A „zsidentitás” boldog tudatlanságában éltem egészen a rendszerváltásig)