h i r d e t é s

Elv, erkölcs: élet!

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Elv, erkölcs: élet!

2015. június 14. - 12:24
0 komment

 

Annak van rá legjobb esélye, hogy doktrinernek tartsák, aki a legkevésbé az.

Kis János esélyei kiválóak. Talán a legjobbak. Nála semmi sem örök, szent és érinthetetlen, viszont minden állítása árnyalt, minden ajánlása távol esik a végletektől, és valamennyihez kidolgozott érvek, feltételek és korlátozások tartoznak, a hátrányok, kétségek és bizonytalanságok számbavételével - írja a nol.hu.

A liberalizmust Kis János folyamatosan változó történelmi képződményként kezeli, mely igen lényeges vonásaiban különbözik korábbi állapotaitól, többféle érvényes változata létezik, és a tapasztalatok, a folyamatos kritikai reflexió állandó módosító hatása alatt áll. A magántulajdon nála nem szentség, a tulajdon „erkölcsi elfogadhatósága feltételezi, hogy megfelelő teret hagy az esélyegyenlőség biztosítását célzó, közösségi erőfeszítések számára”.

Nem a szabadság maximumát, hanem optimumát keresi,

mert „nem a szabadság mint olyan minél nagyobb összegéhez fűződik érdekünk, hanem ahhoz, hogy különböző vetületeiben más és más módon fontos szabadságok megfelelő együttesének legyünk birtokában”. A piac nála nem mindenható és nem nélkülözhető, az állam nem lehet se minimális, se maximális. Az egyensúly, a konszenzus, a realitásérzék, a békés konfliktuskezelés, a kompromisszumképesség – ezek mind alapvető szempontok Kis Jánosnál.

Hogy ő kiknek doktriner, ez a passzus világítja meg: „Nem számíthat politikai sikerre, aki nem figyeli az erőviszonyokban beálló változásokat és a közhangulat rezdüléseit, aki nem tanul és nem alkalmazkodik. Viszont nem érdemes sikeresen politizálnia annak, akinek nem fontos, hogy taktikai pályamódosításait szilárd elvekkel összhangban indokolhassa meg. Személyes integritás híján a gyakorlati fordulatok megannyi megalkuvássá válnak, s a politikai pálya összefüggéstelen epizódok sorozataira esik szét.”

Nálunk Antall Józseftől Horn Gyulán, Medgyessy Péteren, Gyurcsány Ferencen át Orbán Viktorig és az ő kádereikig (szinte) mindenki úgy politizált, ahogy Kis János szerint nem érdemes.

Nekik érdemes az elvszerűséget, a következetességet, a tudatosságot és a közjóra néző morált – a szellemi és erkölcsi igénytelenség kényelmében – életidegen doktrinerségként megbélyegezni. Akik nem szeretnek a jelentős szellemi erővel levezetett tételekkel szembenézni, de nem is tudják kikezdeni azokat, könnyű sikert arathatnak a hozzájuk hasonlók körében azzal a váddal, hogy az ilyen Kis János-féle nagyokosok tévedhetetlennek vélik magukat, s azt hiszik, csak nekik lehet igazuk.

Ehhez képest nem tudnék megnevezni senkit, aki pontosabban és részletesebben számolna be róla, mikor miben tévedett, mit gondolt másként, s miben bizonytalan most. A szellemi és morális igénytelenség nevében szokták a politizáló értelmiségi alakját „idejétmúltnak, naivnak és politikaellenesnek” föltüntetni. Kis János kifejti, hogy ez a vita egyszerűen arról szól, mi a demokrácia. Ha az, hogy az állampolgár ciklusonként szavaz, és egyébként a megválasztott politikusokra bízza magát, akkor „az elkötelezett értelmiségi megszólalása valóban zavaró jelenség, patologikus tünet”.

Ezzel szemben a vitatkozó demokrácia modellje „arra a meggyőződésre épül, hogy a négyévenkénti szavazás csak akkor lehet a polgárok akaratának közelítőleges mutatója, ha módjuk van folyamatosan megvitatni, hogy mit helyeselnek együtt és külön-külön”. Ez a felfogás a valódi ellenpólusa annak a vitamentesített világnak, amit Orbán Viktor Kötcsén meghirdetett, s aminek megvalósításán – Kádár nyomdokain – azóta is fáradozik.

Kis János a fentieket Adam Michnik kapcsán írja meg, kinek „állandó szenvedélye az emberi léptékű erkölccsel összeegyeztethető politikai rend keresése”. Ez nekik közös szenvedélyük. Ezt kereste Kis János marxistaként, bizonytalanként, és keresi liberálisként immár három évtizede. Válogatott műveinek második kötete, mely a könyhétre már a második kiadásban jelent meg, a liberális Kis János három évtizedét fogja át. A könyv első harmadát az 1985–1987-ben írt és eredetileg szamizdatban megjelent Vannak-e emberi jogaink? című korszakos mű foglalja el, mellyel a szerző „lezárta a marxizmussal való meghasonlás okozta bizonytalanság” tízegynéhány évét, és kifejtette a maga szociálliberálisnak nevezett álláspontját, ami persze nem azonos a későbbi, szociálliberálisként emlegetett koalíció platformjával.

A könyv utolsó harmadát e kötet számára íródott két nagy jelenidejű tanulmány tölti ki. Az egyik a Mi a liberalizmus? a címben foglalt kérdés minden lényeges vonatkozásának szisztematikus kifejtése, elvileg mélyen megalapozott állásfoglalás a liberalizmus mai magyarországi politikai tartalmának minden fontos vitapontjában. A másik, a Liberalizmus a harmadik köztársaságban végigköveti és értelmezi a liberalizmus, mindenekelőtt persze Kis János egykori pártja, az SZDSZ térnyerését és elsüllyedését – a harmadik köztársasággal együtt.

A kötet középső harmadában az elmúlt két évtized súlyos, jelentős vitákhoz kapcsolódó írásait találjuk a demokratikus ellenzék hagyatékáról, a liberalizmusig vezető útjáról, az emberi jogokról, szocializmusról, kapitalizmusról, aktuális vitakérdésekről és a szerző számára fontos személyiségekről, Tamás Gáspár Miklósról, Eörsi Istvánról, Tardos Mártonról. Kis János úgy lett a liberalizmus elkötelezettje, hogy nem lett a kapitalizmusé. Annak ellenére állítja, hogy a Vannak-e emberi jogaink? lezárta világnézeti bizonytalanságának korszakát, hogy egyáltalán nem zárta le, hanem nyitva hagyta azt a kérdést, hogy a világnézetének milyen gazdasági berendezkedés felel meg.

Elképzelhetőnek látta (amit pár év múlva már nem), hogy nem föltétlenül a kapitalizmus. Azonban úgy tartja azóta is, hogy ez a kérdés nem érinti a liberális elmélet alapjait, mert „annak legmélyebb rétegét erkölcsi alapvetései adják”. Mindenekelőtt az egyenlő méltóság elve, miszerint legyenek az emberek bármily különbözők morális vagy egyéb tekintetben, egyazon morális közösség tagjaiként ugyanazok az emberi jogok illetik meg őket. Ezek erősebbek minden más alapra épített jognál és kötelezettségnél, s ezektől akkor sem fosztható meg senki, ha azáltal az emberek összessége jobb helyzetbe kerülne. Ezeket a törvényhozó nem alkotja, hanem elismeri, ha pedig nem, akkor minden embert megillet az engedetlenség és az ellenállás joga.

Kis János említi, hogy a morál történelmi képződmény, hogy a korai liberalizmus egyben a piacon és magántulajdonon alapuló gazdasági rend választását is jelentette, s a piac bontotta le a liberalizmus alapelveivel ellentétes rendiséget. Mégsem egy magasabb rendű gazdasági formáció termékének tekinti a liberalizmust, hanem az ember eredendő morális képességének idealista kanti tételezéséhez köti.

A kötet végére érve az olvasó bizonytalanságban marad, hogy a marxizmuson túllépett szerző túllépett-e a materializmuson is, avagy sem.

Kis János és Kornai János, a magyar társadalomtudomány két kiemelkedő alakja, a legmélyebben elemezték a szovjet típusú társadalmat és annak alternatíváit, egyaránt marxistának indultak. Egyaránt azzal az árnyaltsággal, igényességgel és kritikai élességgel viszonyulnak Marxhoz, ahogy formátumos utódok a maguk mögött hagyott formátumos elődökhöz. Kis János a maga marxi örökségeként a szociális és egalitárius elkötelezettséget emeli ki.

Akkor tudta maga mögött hagyni Marxnak a liberalizmussal és az emberi jogi szemlélettel szembeni ellenvetéseit, amikor a liberalizmuson belül felfedezte, maga és kora számára kidolgozta azt az esélyegyenlőségre törekvő, egalitárius irányt, amelyet azóta is képvisel, és amely azon a tézisen alapul, hogy „ha a liberalizmus erkölcsi alapvetései elvezetnek a formális esélyegyenlőség elvéhez, akkor... a tényleges esélyegyenlőség elvéhez is tovább vezetnek”. Kornai is megemlékezik Marxról szóló írásaiban az ő szociális elkötelezettségéről, de a legfontosabb módszertani örökség számára a társadalmi-gazdasági rendszerekben való gondolkodás, a rendszerparadigma.

A kötet címadó tanulmányának egyik legnagyobb érdeme a (méltányos) esélyegyenlőség elvének sokoldalú kifejtése. Ez valóban a legmélyebb és legtermékenyebb megközelítése a jelen legsúlyosabb társadalmi gondjainak (is).

Viszont éppen az a rendszerparadigmatikus szemlélet hiányzik belőle, amellyel a kapitalizmus és a liberalizmus minőségének mélyebb összefüggését meg lehetne ragadni.

Kis János szerint „a nagy egyenlőtlenségek kikezdik az egyenlők társadalmának fenntartásához szükséges kohéziót is”, ezért a liberálisoknak „jó okuk van rá, hogy érzékenyen reagáljanak a kimeneti egyenlőtlenségek növekedésére”.

Kornai pedig azt hangsúlyozza, hogy a nagy kimeneti egyenlőtlenségek, extraprofitok lehetőségén alapulnak a kapitalizmus legfőbb erényei, az állandó innováció, dinamizmus, a szegénység visszaszorításához, a bemeneti egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges anyagi erő. Az egyenlőtlenségek növekedése lehet az egyenlőtlenségek csökkentésének feltétele is, távlatilag. Az a közel százoldalas tanulmány, mely megpróbálja végigelemezni azt a negyedszázados folyamatot, amelyben a liberalizmus Magyarországon közérzületből szitokszó lett, sokkal mélyebb és komolyabb minden más hasonló tárgyú írásnál, de remélhetőleg nem a végső változat.

Három jelentősebb hiányérzetem van.

Egy: Kis János nem foglalkozik kellő súllyal azzal a kérdéssel, hogy az SZDSZ történetét miként befolyásolta, hogy jelentős véleményformáló erők (Csurka István és Csoóri vezérletével) zsidó pártnak állították be. Kettő: szó esik arról, hogy az SZDSZ olyan túlcentralizált párttá alakult már 1990 és 1994 között, mely képtelenné vált rá, hogy „folyamatosan integrálni tudja a mindenkori vezetéssel vitában álló tagjait”. Csak az nem válik világossá, hogy Kis János a saját elnökségét önkritikusan e folyamat részének tekinti, vagy azzal szembeállítja. Hiszen nagyrészt épp ilyesféle vádak, viták miatt lépett ő ki a párt vezetéséből 1991-ben. Három: Kis János említi, hogy az egykori szetások, Solt Ottiliáék kisodródása megbillentette az egyensúlyt a „szabadság és szolidaritás pártjában” a szolidaritás rovására, és már senki nem képviselte kellő súllyal a társadalmi leszakadás megállításának szükségességét. Csakhogy itt az ok és az okozat legalább részben felcserélődik. A kisodródás már következménye volt annak, hogy a pártban nem lehetett kellőképp érvényesíteni a szegénypártiságot.

Solték háttérbe szorítása már 1990-ben elkezdődött a bizottsági helyek elosztásával. Kis János markánsan szociális és egalitárius liberalizmusából e folyamat sokkal erőteljesebb kritikájának kellene következnie. Kis János előző kötetének, Az összetorlódott időnek az elején három olyan nagy ívű tanulmány van, mely az évek múlásával jelentős fejlődésen és ápolgozáson esett át. Azt hiszem, ezzel a tanulmánnyal is meg fog ez történni.

Kis János: Mi a liberalizmus? Kalligram, Pozsony, 2014, 696 oldal

 

nol.hu Í(Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság)

Posted by SEJT on 2015. június 14.

 

Kommentek

h i r d e t é s