Már gyerekkorában kiválóan utánozta az akkori színésznagyságokat. Legendásak a paródiái.

Apja tisztességes szakmát szánt neki, így lett fényképész, de a színház varázsa erősebbnek bizonyult. Kétszer felvételizett a Színművészeti Főiskolára, de csak harmadszorra, az 1968-as Ki mit tud? fergeteges sikere után vették fel. Gálvölgyi Jánossal a Játékszínben, az esti előadás előtt az Origo beszélgetett.

• Huszonkét éve a Madách Színház tagja, de sokkal többet szerepel a Játékszínben, mint anyaszínházában.
• Sokoldalú művész, színpadon, tévében és rádiós műsorvezetőként egyaránt kiváló teljesítményt nyújt.  
• Negyvennégy éve él házasságban Judittal, a világhírű bűvész, Rodolfo lányával. 
• Apósától, a nagy mágustól szakmai tisztességet, emberséget tanult.

Hogy érzed magad? Azért kérdezem, mert nagy népszerűségedet jelzi, hogy Magyarország összes nyomtatott és online újságja megírta, súlyos betegen álltál színpadra.

Ez a hírverés tőlem teljesen független, az ember nem flancol a betegségével. A Vidám kísértet premierjén azonban ez a bejelentés valóban elhangzott. Semmi közöm az úgynevezett celebekhez, ezekhez a teljesítmény nélküli emberekhez, akikről vastagon megírják, hogy betegek, mit isznak, esznek, vagy éppen hogyan szeretkeznek.

Ezek a lapok csak a te bajodról írtak, a Játékszín sikeres premierjéről nem ejtettek szót.

Pedig a Vidám kísértet bemutatója igen jól sikerült. Hernádi Judittal, régi társammal, Liptai Claudiával és a csodálatos Pásztor Erzsivel komédiázunk. Annak idején olyan színésznagyságok szerepeltek ebben a darabban, mint Tolnay Klári és Ráday Imre, később Ruttkai Éva és Somogyvári Rudolf.

Színházban számtalan darabban játszottál és játszol, a szerepeidet soha nem panelekből építed föl.

A panelek tényleg nem jellemzők rám. Száz-kétszáz szériás darabokban játszom, de ha egy előadás szétesik, nem éri meg a húszat sem. Rátonyi Róberttel együtt öltöztem 20 éven át. Ő Honthy Hannával és Feleki Kamillal a Csárdáskirálynőt 800-szor adta elő. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy lehetett ezt a nagyoperettet ennyiszer előadni. Erre azt felelte, hogy minden este más volt a közönség, és ebből kell kiindulnia egy színésznek. Bodrogi Gyula mondta egyszer nekem, hogy fura szerzet a közönség, mert amíg mi 6-8 héten át próbáljuk délelőttönként a darabot, a közönség bejön este 7-re, beül a nézőtérre, és rögtön tudja, hol kell nevetni, sírni, tapsolni, tud mindent próba nélkül, a közönség „zseni”.

Vígjátékot talán még nehezebb előadni, mint más műfajban játszani, mert a humor mélyén ott van a dráma.

Az a kérdés, hogy mihez képest nevetünk. Fura az ember pszichéje, mert a temetéseken is lehet nevetni, ott bujkál az emberben valami. Vígjátékban szerepelni nagyon nehéz, ezt 47 év után már elmondhatom, mert ha ezredmásodpercre nem ott és nem úgy mondja a színész a szövegét akár a 201-ik előadáson, az rögtön érződik a nézők reagálásán.

1968-ban tűntél fel a színpadon, a Ki mit tud?-on? 

Nem, már előtte megfordultam amatőr színpadokon, például a Pinceszínházban, de apám letiltott, mert nagyon erősen bukásra álltam mindenből. A nagy nehezen megszerzett érettségi után azonban már nem lehetett megállítani. Kétszer felvételiztem, de nem vettek föl a Színművészetire. Apám kívánságára „tisztességes” szakmát tanultam, és fényképész lettem. Közben jött a Ki mit tud?, és jelentkeztem szavalónak. A bizottság azt mondta, rengeteg a szavaló, csináljak valami mást.

Álmaim netovábbja volt a Madách Színház
Fotó: Bielik István - Origo

Gyerekkoromtól tudtam színészeket utánozni, legalább 36-nak a hangját. Kiálltam A walesi bárdok-kal, és különböző színészhangokon elmondtam. A második fordulóban Cyrano orrmonológját adtam elő Rostand drámájából 21 színész hangján, a döntőben pedig Karinthy Frigyes Így írtok ti című művéből mondtam részleteket. A teljesítményemen túl megdicsértek, hogy ragyogó szövegíróim vannak. Hát igen, Arany János, Edmond Rostand és Karinthy Frigyes valóban kiválóak.

Ezután bekerültél a Színművészetire?

 A zsűriben ott volt Major Tamás és Szinetár Miklós is, és kérdezték, miért nem jelentkezem a főiskolára? Jelentkeztem, ezúttal fölvettek, és Kazimir Károly osztályába kerültem. Tanított Gáti József színész, kiváló versmondó, a főiskola beszéd- és színészmesterség-tanára, aki most lenne 100 éves, akiről azt sem tudják manapság, hogy egyáltalán élt. A versmondás című könyve lemezzel több kiadást is megért. A Színművészeti után automatikusan a Thália Színházba kerültem, és ameddig Kazimir vissza nem vonult 20 év után az igazgatói posztról, ott dolgoztam. Álmaim netovábbja volt viszont a Madách Színház, és 1993-ban átszerződtem, azóta is, már 22 éve ott vagyok.

Nagyon hűséges típus vagy.

Én igen, de a színházam nem annyira, mert a Madáchban már szinte nincs is szerepem. Jöttek a musicalek, manapság ez a divat. Így ez a Madách már nem az a Madách, amiről álmodoztam.

Mikor határoztad el, hogy te leszel a GÁLVÖLGYI, csupa nagybetűvel?

Gyerekkoromban még nem volt tévé, és arról fantáziáltam, hogy ha majd megyek az utcán, az emberek összesúgnak mögöttem: ott megy a Gálvölgyi! Amikor először eljutottam színházba, azt éreztem, hogy nagyon jó lehet ott fönn a színpadon, ahol jókat mondanak, gyönyörű nők vannak, szól a zene, és a közönség tombol. Akkor arra vágytam, hogy egyszer én is ott lehessek a színpadon, és középen állhassak. Amikor bekerültem a Tháliába, adtam magamnak öt évet, hogy híres legyek, és ha öt év alatt nem én leszek „ a Gálvölgyi”, akkor abbahagyom.

Régen kitűnő írók voltak, mint például Peterdi Pál
Fotó: Bielik István - Origo

Rengeteget szinkronizáltál, te voltál a híres angol komikus, Benny Hill magyar hangja.

A szinkronban akkor még színészek voltak, olyan nagyságokkal dolgoztam együtt, mint Páger Antal vagy Bulla Elma, és nem gipszjakabok kukorékoltak mellettem eunuch hangon. A szinkronnak akkor rangja volt. Az emberek odafigyeltek a hangokra. Volt egy Strauss család sorozat a tévében, szinkronizáltam benne, és másnap a boltban kaptam banánt, akkor ez még nagy szó volt. Azt mondta az eladó, hogy „művész úr, úgy sajnáltuk, hogy meg tetszett halni.”

Benny Hill-lel volt kapcsolatod a szinkronon kívül?

Eljutott hozzá egy műsoros kazettám, nem én küldtem. Írt egy kedves levelet, és dedikált fényképet is küldött, kint van a szobám falán. Az akkori „királyi” tévében volt egy elképzelés, hogy legyen valami közös műsorunk. Fölvették a kapcsolatot az ügynökségével, terveztek vele egy találkozót, de közben Benny Hill 1992. április 20-án meghalt. Előre ment, de utol fogom érni!

Rengeteg Gálvölgyi-show-t készítettél, én 108-at számoltam össze, a Magyar Televízióban, majd az RTL Klubon adták, de 2012-ben vége lett. Tervezel folytatást?

Nem. Nincs szerző, aki le tud írni egy mondatot, és poén a vége. Ma az van, hogy kiáll a színpadra mai nevén a stand-up komikus, és nyüszén, pöszén mesél a nagymamájáról. Régen kitűnő írók voltak, mint például Peterdi Pál, akik örültek, ha az ember elmondta a szövegüket. Ő is írt nekem.

A színpad mellett péntek délelőttönként műsort vezetsz a Klub Rádióban. Fontosnak tartod, hogy tájékoztass a kulturális élet eseményeiről?

Igen. Ebben a rádióban soha nem mondták meg, hogy kit hívhatok meg, magam válogatok, politikáról szó sincs. Több mint százvalahány vendégem volt, köztük Szabó István Oscar-díjas filmrendező és Csányi Vilmos Széchenyi-díjas etológus. Csodálatos érzés, hogy jönnek a hívásomra. Ungvári Tamás íróval, irodalomtörténésszel pedig minden héten fél órát beszélgetünk, persze ez túlzás, mert én ájultan hallgatom a könyvekről szóló eszmefuttatásait.

Nem tudom, hogy kiveszett-e a humor
Fotó: Bielik István - Origo

Hiszel még az iróniában, a humoros csipkelődésben, a kesernyés gúnyolódásban? Humorral  hitelteleníteni tudnád a miniszterelnöknek azt a kijelentését, hogy az autokrata rendszerek jobban teljesítenek, mint a liberálisok?

Ha ezt ironikusan lehetne fölfogni, jó lenne, én nem tudom. Ezen a kijelentésen nem lehet mosolyogni, viszont elszomorodni lehet, de nagyon.

Mintha kiveszett volna az emberekből a humorérzék, pedig ebben nagyhatalom voltunk egykor, Nagy Endrére meg Hofira gondolok.

Nem tudom, hogy kiveszett-e a humor. Ha az ember elmegy New Yorkba, az utcán az emberek mosolyognak, ha véletlenül meglökik a másikat, azonnal mondják, hogy sorry. Itt csak vicsorogni, anyázni lehet. Remeg a gyomrom, hogy melyik hídon tudok átjutni Pestre, találok-e parkolót, mert este 7-kor már készen kell állnom a színpadi játékra. Amit ebben a városban művelnek, az emberkísérlet, az elképesztő. Nagyon nehéz ezt iróniával, humorral elviselni.

Téged elegáns, békebeli úriemberként tartanak számon az emberek, otthonról hoztad ezt a tartást, ápoltságot?

Amikor elkezdtem a pályát, akkor elképzelhetetlen volt elmenni egy föllépésre ing, nyakkendő, öltöny nélkül. Ma már hülyén érzem magam, ha a premierre rendesen felöltözöm, mert legutóbb is rajtam kívül emberen nem volt nyakkendő. Rengeteg álomszép nyakkendőm van, gyönyörű ingeim szinte felbontatlanul hevernek. Nincs hová felvenni őket, bár az is igaz, hogy nem járok sehova.

Erről jut eszembe, hogyan lettél ing és nyakkendő tervező?

Szerettem az ingeket meg a nyakkendőket, ehhez példának ott volt az apósom, a világhírű bűvész, Rodolfo, aki mindig nagyon elegáns volt. De már iskoláskoromban, amikor minden gyerek firkált, én ingnyakakat rajzolgattam. Később összejöttem egy úrral, és ebből a találkozóból született a Gálvölgyi-ing. Nagyon élveztem, én választottam ki az anyagot, én mondtam meg, milyen legyen az ingnyak, a mandzsetta. Nagyon jó játék volt!

Említetted apósodat, Rodolfót (Gács Rezső). Milyen hatással volt rád, mit tanultál tőle?

Hallatlan szakmai tisztességet, emberséget, de ezek csak szavak. Azt tanultam, hogy olyan lettem, amilyen vagyok.

Senkit nem érdekel már a múlt, ami csak arra jó, hogy átfessük
Fotó: Bielik István - Origo

Voltatok együtt színpadon?

Hogyne, rengeteget léptünk föl közösen vidéki kocsmáktól művelődési házakon át színházakig. Halála után feleségemmel, Judittal elhatároztuk, hogy a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhelynek adományozzuk szakmai hagyatékát, bűvészkellékeit, kártyagyűjteményét, ezerdarabos szakkönyvtárát, amelyben 1650 és 1980 között kiadott bűvészkönyvek vannak. Hogy mi van ezzel az anyaggal, nem tudjuk, mert senkit nem érdekel már a múlt, ami csak arra jó, hogy átfessük.

Judittal, aki műfordító, már 44 éve éltek együtt. Két lányotok van, és három unokátok. Az egyik unokád veseátültetésen esett át, és úszóbajnok lett. Ez indított arra, hogy fölajánld szerveidet a köznek halálod után?

Nem, ez régi elhatározásom, csak ez a műtét megerősített a szándékomban. Nézd, ahogy öregszik az ember, annál kevesebb az esély arra, hogy ép szervet találjanak benne. Azt mondják majd, mire vágott így föl, mi van magából hasznosítható, semmi az égvilágon. Azért talán találnak valamit.

Rátonyi Róberttel, a nagyszerű színésszel milyen volt a viszonyod?

Sokat köszönhetek neki, mesterkurzus volt vele lenni és figyelni őt. Tőle tanultam az öltözködést, a táncot, a meghajlást, a poentírozást, az elődök megbecsülését. A Játékszín régen a Kamaravarieté volt, és több mint 600-szor léptünk föl együtt. Volt olyan vasárnap, hogy három előadásunk volt. Apósommal hosszasan egyeztettünk, hogy mikor lesz egy olyan vasárnap, hogy a délutáni és az esti előadás között átszaladhatok a Kálmán utcába, hogy megkérhessem a lánya, Judit kezét. A megbeszélt időben neki váratlanul el kellett utaznia vidékre, de üzent, hogy adja a lányt. Aztán anyámmal, apám beteg volt, elszaladtunk, és Judit mamájától, Olga nénitől megkértem a lánya kezét, majd visszarohantam a színházba dolgozni.

A nevedhez kötődik, hogy több mint 20 régi nagy magyar színész emlékére táblát állítottál a lakóházán. Hogy jutott ez eszedbe?

Londoni utamon figyeltem föl az emléktáblákra, sok van belőlük, és megláttam egy kerek kék táblát, amelyen az állt, hogy itt élt Benny Hill, a nagy komédiás. Akkor arra gondoltam, hogy a magyar színészóriások is megérdemelnének az utókortól egy jelet lakóházuk falán. Itthon legelőször Márkus Lászlónak készíttettünk emléktáblát a Madách Színházzal közösen. Később az ügy mellé állt a Fővárosi Önkormányzat, és így kapott táblát többek között Kabos Gyula, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Csortos Gyula, Gábor Miklós, Somlay Artúr, Szendrő József, Ladányi Ferenc. Több éve a folyamat leállt, mert ha nincs hajlandóság erre a hatalom részéről, akkor semmi sincs.   

Három könyvet is írtál a fociról: Szeretem a focit!, A második félidő és A harmadik félidő címmel. Tényleg szereted a focit?

Annak idején fociztam is, szerettem, de azt, amit nálunk focinak hívnak, a közéletit és a nem létezőt, azt nem szeretem, semmi közöm hozzá, nem is nézem még a tévében sem. Mit nézzek 11 falábún? Büszke vagyok viszont arra a könyvre, amelyet Rátonyi Róbert írt rólam, majd utána a 2001-ig velem történteket Bóta Gábor foglalta össze, és a két rész egy kötetben A Gálvölgyi címen jelent meg 2002-ben.

origo.hu (Címlap: Az a kérdés, hogy mihez képest nevetünk -Fotó: Bielik István - Origo)