Már nem elég a mosópor vagy a tartós élelmiszer: az ország legszegényebb megyéiben immár tejet és kenyeret osztanak hetente kétszer a rászorulóknak, hogy ne éhezzenek. Az ország északi csücskében, a hivatalosan is "Kegyetlennek" nevezett mikrotérségben jártunk, ahol nem okos telefonokról, hanem sült krumpliról álmodnak a gyerekek.

Harminc-egynéhány asszony álldogál a novajidrányi családsegítő központ udvarán, kopott cipőben, kopott nadrágban, kopott tekintettel. Karjukon csíkos rafiaszatyor, cekker, jobb időket látott füles kosár. El-elnevetik magukat, egymás között évődve valami tegnapi tréfán, ilyenkor kivillan hiányos fogsoruk.

Az asszonyok várnak. Hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön két kiló kenyeret és négy liter tejet osztanak szét minden olyan, legalább háromgyerekes családnak, ahol az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a 28500 forintot, ahol nem használnak autót, s vállalják, hogy rendszeresen eljárnak az adományért. Aki kétszer egymás után igazolatlanul "kimarad", az kiesik a rendszerből, s újak lépnek a helyére.

"Kegyetlen". Elsőre nem is akarom elhinni, de ez a hivatalos neve annak az Encshez közeli mikrotérségnek, ahol most járunk. Szegény, mint a szomszédos másik kettő, a belső-csereháti és a Hernád-völgyi, de a harminc-egynéhány, kenyérre és tejre váró asszony látványa különös hangsúlyt kölcsönöz ennek a morbid névnek. A "Kegyetlen Mikrotérséghez" tartozik Szalaszend, Fáj, Szemere, Pusztaradvány, Hernádpetri, Hernádvécse, Garadna, s a legsűrűbben lakott, ezerötszáz lelkes Novajidrány, ahol nagyjából hetven-nyolcvan százalékos a munkanélküliség. Vagyis annyi lenne, ha nem javítana az adatokon a közmunka, ami alig, de lélegeztetőgépen tartja az ittenieket. A gépből persze olykor kifogy az oxigén. Hetven közmunkásból például ötvenet elküldtek március elsejével, mert elfogyott az állami apanázs: ha szerencséjük van, áprilisban-májusban néhányukat majd visszaveszik, ültethetik újra a levendulát, s szedhetik a csipkét meg a szemetet.

Ódor Ferenc, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei közgyűlés korábbi fideszes elnöke, az encsi járási hivatal mostani vezetője az Amerikai Ház Alapítvány és a Vöröskereszt közös kenyér-és tejosztó akciójának hétfői nyitányán nem is titkolja: itt a közmunka az egyetlen kiút. Szavai szerint "azt is meg kell becsülni", egészen addig, míg az ország gazdasági fejlődése lehetővé nem teszi a rendes munkát.

Néhány asszony arca ennek hallatán összerándul. Később az udvaron velük beszélgetve megtudom: volt, aki régebben a téeszben dogozott, mások a savanyítóüzemben, s olyan is akadt, aki Miskolcra járt üzemekbe takarítani. Mennének most is, de nincs hová, minden megszűnt. Még az ötven-hatvanezer forintos közmunkáért is "pitizniük" kell, mert a polgármesteren múlik, kinek ad és kinek nem.

- Meg ha ad is, a pénz nagy részét elviszi a "Rusz" - mondják többen is. Némi zavar után kiderül, a Rusz nem valami orosz nyavalya, hanem egy szikszói végrehajtó vezetékneve: hozzá kerülnek a novajidrányi behajtások, s ő be is hajtja azokat tisztességesen. Az asszonyok szerint a helyi önkormányzat sokszor eleve azért alkalmaz közmunkásként olyanokat, akik tartoznak, hogy a bérükből automatikusan levonhassák a pénzt. Így ők hatvanezer forint helyett legfeljebb harmincat visznek haza.

Heti nyolc liter tej és négy kiló kenyér itt a túlélést jelenti. Van olyan asszony, aki tíz gyereket nevel egyedül, s hiába kapnak ingyen étkezést az óvodában, iskolában, a kicsik este is éhesek. Lakatos Máténénak két asztmás gyereke is van, de nem kap utánuk közgyógyellátást, mert négy éve megváltoztatták a törvényt, "lejjebb tették" az egészségkárosodási fokozatot, s megszüntették az ilyen gyerekek után járó magasabb családi pótlékot is. A kölykök persze ugyanúgy köhögnek, mint eddig, csak most saját kevés kis pénzükből kell megvenni a drága gyógyszert, meg a légzést könnyítő készüléket: utóbbi például annyiba került, mint a családfő teljes havi szociális támogatása.

Mátrai Béláné huszonöt éves, három gyereket nevel. A két kenyeret meg a négy doboz tejet méltósággal pakolja a szatyrába, s cipeli haza a faluszélre, ahol egy másfél szobás kis házban élnek a nagymamával és a dédpapával közösen. Útközben elmeséli: a mostani adag kitart szerdáig úgy, hogy plusz egy kiló kenyeret megvesznek még a boltban, a csütörtöki "fejadaghoz" pedig szombaton kell hozzápótolni, hogy kihúzzák hétfőig. A nyolcéves Béci, a négyéves Amanda és a legkisebb, az egyéves Szabrina most egy kisebb megfázás miatt otthon vannak. Amikor kérdezem tőlük, mi a kedvenc ételük, a nagyobbik lány azonnal rávágja: a kenyér. A fiú némi gondolkodás után hozzáteszi: meg a tarhonya, és a sült krumpli. A nagymama szabadkozik, hogy hiába tesznek időnként húst meg szaftot is a gyerekek tányérjára, azok inkább ezt a három egyszerű ételt kedvelik. Meg a tejet, amiből Amanda egyedül meginna estére egy egész litert.

A családon látszik: minden porcikájukkal igyekeznek a felszínen maradni e peremvidéken. Az árvíz két éve elmosta a házukat, de a biztosítótól kapott pénzen újravakolták, megjavították. A családfő ért a kőművesmunkához, tavaly a regéci vár felújításánál dolgozott, a közmunkásbér kétszeresét kereste meg. Ám még ez a pénz se volt elegendő ahhoz, hogy beszálljanak az elvileg nagycsaládosoknak kiírt CSOK-os pályázatokba, mert nem tudták letenni a szükséges önerőt, így maradtak összezsúfolva a két idősebb rokonnal. A dédpapa 84 éves, ebből harmincöt évet ledolgozott, nagyrészt a miskolci Mezőgépnél. Ott takarított a most 53 éves nagymama is, amíg meg nem szűnt az üzem. Sosem kirándultak, sosem nyaraltak. A Biblia "szülőfaluja", Vizsoly csak pár kilométer ide, de ott is csak átutazóban voltak, amikor napszámba mentek gyümölcsöt szedni.

A nagy családból többen már Németországban, Franciaországban élnek, az ottani gyerekek jó iskolákba járnak, nyelveket tanulnak. Mehetnének ők is, de akkor ki gondozná az ezerráncú dédpapát, s ki vigyázna az egyetlen örökségre, a faluszéli kis házra? Az ő terveik közelebb állnak a rögvalósághoz.

Az anyuka arról ábrándozik, hogy hamarosan bekopog majd a polgármesterhez, s megkéri, "vegye ki" őt is, meg az időközben állástalanná lett férjét is közmunkába. A dédpapa arról, hogy gondozhassa az eperpalántákat a kertben, s éljen még egy darabig: az ő nyugdíja is kell a kasszába. A nagymama arról, hogy időnként beállhasson még napszámba, segíthesse a fiatalokat. A gyerekek meg arról, hogy farsangkor újra szép hercegnőkké meg nyalka lovagokká válhassanak, s legyen a tányérjukon kenyér, sült krumpli meg tarhonya.

Szerző: Doros Judit / nepszava.hu