Először is azért, mert ha egy állam engedi, sőt bizonyos eszközökkel támogatja az oktatási szegregációt, az országot olyan pályára állítja, ami a teljes társadalmi kettészakadás irányába visz. Akkor sem lenne ez bocsánatos bűn, ha visszamegyünk a rendszerváltás idejére, mikor a szabad iskolaválasztással tulajdonképpen megnyílt egy út a szegregációra, és ebbe azóta sem avatkozott be az állam. (A baloldali kormányok idején elindult ugyan egy közoktatási esélyegyenlőségi tervezés és program, ami a kormányváltáskor ment a kukába, mint annyi más… ami értékes és továbbvihető dolog lett volna.)

De a most regnáló kormány szemet huny (és csak látszatintézkedéseket tesz) az oktatási szegregáció fölött, sőt, az egyházi iskolahálózat helyzetbe hozásával az utóbbi években sokszorosára erősítette azt.

Nekem közvetlen megtapasztalásom van arról, milyen hatással van egy általános iskolára, ha szegregálódik. (És generációs szegénységben élő családokkal dolgozom, azt hiszem, elég jól ismerem a probléma bonyolultságát.) Végignéztem egy jó, integráló iskola szegregálttá válását, a vezetőit, a pedagógusait, és a gyerekeket is, pontosan látom a hatást, ami tönkretett szakembereket, gyerekeket, és erősített fel olyan negatív folyamatokat, melyek ezeknek a településeknek a jövőjét fogják meghatározni. Aztán majd országrészekét is. Bár sokan mondják, hogy ezen már túl vagyunk.

Ezt az egészet nem felvállalni, és őket hibáztatni, számomra elfogadhatatlan. Mert csak rendszerszinten, türelemmel, sok ráfordítással, ezer oldalról megtámogatva lehetne megállítani ezt. Erre azonban nem látni politikai szándékot. Sőt, ez a megnyilatkozás, a gyöngyöspatai per kapcsán, egy direkt ráerősítés, bűnbakképzés, a zsigerből ítélkezők, előítéletekkel apellálók táborba kovácsolása.

Teljesen értelmezhetetlen gyerekeket vádolni azzal, hogy nem dolgoztak meg a kártérítésért. Teljesen alaptalan az ügyet sorosbérencezéssel tovább mérgezni. Méltatlan és a jogállamiságot kérdőjelezi meg, egy bírósági ítéletet erről a szintről felülbírálni. És még méltatlanabb ezt valamiféle „igazságérzetbe” csomagolni.

Mert az igazság az, hogy ez az oktatási rendszer így törvénytelenségekkel teli. Elveszi az esélyt, és elveszi a jövőt. Nemcsak tőlük, mindannyiunktól. E mellett nem szabad kiállni. Nem szabad azt állítani, hogy azok a gyerekek vádolhatók, akik ennek az áldozatai.

Én pontosan tudom, hogy nekem ezt az ügyet, a gyerekszegénység ügyét (és ebbe az oktatási szegregáció is beletartozik) mindig abban a rendszerben kell képviselnem, amit épp a regnáló kormány határoz meg. Igyekszem. De vannak pontok, ami mellett nem lehet elmenni. Ez ilyen.

Rengeteg ellenszél van ebben a munkában. Harcolunk velük, akikért dolgozunk, az intézményrendszerrel, ami eszköztelen és kiégett. De azt hiszem, azt viselem a legnehezebben, amikor döntéshozói szinten látom, hogy az árokásás veszi át a megoldáskeresés helyét.

A legfontosabb tapasztalat, amit szereztem ebben a munkában, hogy minden beavatkozásnál mérlegelni kell: nem okozunk-e még nagyobb bajt, átgondoltunk-e minden területet, hatást, mert egy problémát megoldani nem lehet úgy, hogy azt újabb negatívumokkal terheljük. Minden szónak jelentősége van a nyilvánosság előtt, mert állásfoglalás. És ahogy megyünk felfele, a rendszer működését, az ország jövőjét meghatározó szint fele, a felelősség ebben annál nagyobb. A gyűlöletkeltés pedig, legalábbis ha a törtételemre visszanézek, nem az országért felelősséget érzők sajátja.

L. Ritók Nóra