Vásárhelyi Mária publicisztikája az Élet és Irodalomban jelent meg.

Ha egyszer elkészül a legújabb kori politikai manipuláció technikáiról szóló kézikönyv, iskolapéldaként bizonyosan belekerül az őszödi beszéd immár másfél évtizedes története, amely magában hordozza mindazokat a sajátosságokat, ahogyan szuperintenzív, hazug gyűlöletpolitikával azokat is sikeresen lehet manipulálni, akik szem- és fültanúi voltak egy eseménysorozatnak, és azokat is, akik még nem is éltek a történet idején. Az őszödi beszédből és a 2006 őszén történtekből mára nem őriz mást a közös emlékezet, mint a Fidesz által mantrázott „kurva országot”, „hazugságbeszédet”, a „szemkilövető Gyurcsányt”, a „rendőrterrort”, arra azonban, hogy valójában mi történt 2006 szeptemberében és októberében, majd azt követően, már azok sem igen emlékeznek, akik végigélték és nyomon követték a történteket. Így aztán nem meglepő, hogy még 15 évvel az események után is ezzel a hazug mantrával akar választást nyerni a Fidesz.

Elsősorban persze az érdemi mondanivaló hiányát, az ötlettelenséget és a hatalomban való elbutulást jelzi, hogy a 2006-os „sajnálatos események” után, a tizenegy éve kormányzó Fidesz–KDNP az „őszödi beszéddel” és a „gyurcsányozással” kanyarodik rá a 2022-es választási évre, és minden valószínűség szerint ez áll majd a kormánypártok kampányának fókuszában is, némi migránsozással és sorosozással kiegészítve. Ez jelzi, hogy maga a kormány is úgy ítéli meg, az eltelt három kormányzati ciklus, a több mint egy évtized hatalomban töltött idő, a folyamatos alkotmányozó többség nem ad elég muníciót ahhoz, hogy meggyőzze a szavazókat arról, érdemes ismét rájuk szavazni. Ők maguk sem bíznak az elért eredmények meggyőző erejében, az unalomig sulykolt sikerekben, egyetlen kijátszható kártyájuknak a lakosság ijesztgetését, az ellenféllel szembeni gyűlöletkeltést látják. A Fidesz nevű gazdasági és politikai maffia, amely saját állítása szerint minden ránk leselkedő veszélytől megóvta az országot, legyőzött gazdasági válságot és egészségügyi járványt, felszámolta a mélyszegénységet, megteremtette a „munkaalapú társadalmat”, és Magyarországon immár mindenkinek vidámabban süt be a nap az ablakán, kizárólag negatív kampányban képes gondolkodni. Ráadásul ezt is másod- és harmadlagos frissességű, lejárt szavatosságú poénokkal próbálja eladni, miközben legfőbb politikai szövetségese a rövid emlékezet, a tájékozatlanság és a butaság. Ennek a gyűlöletpolitikának a sikeréhez azonban akarva-akaratlanul jelentős mértékben hozzájárulnak azok az ellenzéki szavazók is, akik vagy áldozatul esnek a Fidesz mindent átható gyurcsányozásának, vagy személyesen érdekeltek a narratíva fenntartásában.

A „gyurcsányozás” megfelelő eszköz lehet az elkötelezett kormánypárti szavazók mozgósításához, de aligha van hatása azokra, akik bizonytalanok abban, elmennek-e szavazni, és ha igen, kire adják voksukat a választásokon. Nem vitás, hogy a választási eredményeket alapvetően ez a két tényező – a saját szavazótábor mozgósítása és a bizonytalanok megnyerése – fogja befolyásolni, de mivel a Fidesz szavazótáborának magja hitalapon működik, ők akkor is elmennek a pártjukra voksolni, ha egyetlenegyszer sem hangzik el Gyurcsány neve. A szilárdan habozó bizonytalanok többsége viszont vélhetően már nem ijed meg a gyurcsányozástól, az elkötelezett ellenzéki szavazók egy része annál inkább. Meggyőződésem szerint a gyurcsányozás napjainkban sokkal nagyobb hatással van a kormányváltást akarókra, mint a kormánypárti szavazókra. Az ellenzéki szavazók egy része ugyanis mind a mai napig azt gondolja, hogy a bizonytalanokat végül Gyurcsány démonizált figurája fogja a szavazástól távol tartani, esetleg a kormánypárt támogatói közé sodorni.

A „Gyurcsány a hibás” narratíva fokozatosan épült be a közbeszédbe, nem az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, hanem az erre szisztematikusan felépített gyűlöletpropaganda eredményeként.

A 2006 őszén készült közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a Gyurcsány-beszéd „kiszivárogtatása” nem idézett elő változásokat sem a lakosság pártpreferenciáiban, sem Gyurcsány Ferenc személyének megítélésében, így nem volt hatással az önkormányzati választások kimenetelére sem. A kormánypártok és kormánypárti politikusok népszerűsége – a közvetlenül a választások után beígért megszorítások és a tragikus kormányzati kommunikáció eredményeképpen – már augusztusban mélyponton volt, és szinte teljes pontossággal jelezte az önkormányzati választások várható eredményét. A beszéd nyilvánosságra kerülése nem változtatta meg az uralkodó trendeket. Sőt! A Fidesznek a beszédre alapozott agresszív, manipulatív kampánya néhány százalékot még hozott is a kormánypártok konyhájára, mivel sokan megrémültek mindattól, ami a tévészékháznál és azt követően történt, és az ilyen események – legalábbis átmeneti ideig – mindenkor a stabilitást jelentő, hatalmon lévők támogatása irányába billentik a mérleget!

A tipikus bizonytalan választó éppen azért bizonytalan, mert alapvetően nem érték-, hanem érdekalapon választ. Történelmi távlatban nézve ismert, hogy a magyar választók kb. egyharmada következetes jobboldali, kevesebb mint egyharmada baloldali vagy liberális szavazó, a fennmaradó harmadrész pedig – ha egyáltalán részt vesz a voksoláson – pillanatnyi érdekei szerint dönti el, hogy melyik oldalra szavaz. Ugyancsak unalomig ismételt társadalmi tény, hogy a Kádár-rendszerben létrejött és sikerre vitt, mind a mai napig ható „szabadságért gyarapodást” társadalmi alku eredményeként a magyar lakosság „ingatag” részének értékpreferenciáit – a régió többi országával összevetve is – a megszokottnál erőteljesebben befolyásolják a primer anyagi jellegű szempontok. Egy 1981-ben, országos reprezentatív mintán végzett kutatás során válaszolóinkat arra kértük, hogy az általunk felsorolt értékeket rangsorolják. Előbb tíz, majd húsz érték közül válogatva is azt tapasztaltuk, hogy az ún. immateriális, erkölcsi értékek mindig a legutolsó helyekre sorolódtak. Az nem volt meglepő, hogy a legelső pozíciókat az anyagi jóléttel, a biztonsággal és a gyarapodással összefüggő értékek foglalták el, az azonban már akkor is elgondolkodtató volt, hogy nem csupán az akkor ismeretlen vélemény- és sajtószabadság, hanem például a kulturált emberi kapcsolatokkal és a társadalomban uralkodó erkölcsi színvonallal összefüggő értékek is a rangsor végére szorultak. A vizsgálatból az derült ki, hogy a többség számára a szépen berendezett otthon vagy a divatos öltözködés is fontosabb, mint bármelyik immateriális érték. Húsz évvel később a vizsgálatot megismételtük, és azt tapasztaltuk, hogy a nem anyagi jellegű értékek pozíciója tovább romlott a lakosság értékpreferencia-sorrendjében. Az életkörülmények várható alakulásával összefüggő megfontolások éppen a középre húzó, bizonytalan pártpreferenciával rendelkezők döntéseit befolyásolják a legerőteljesebben. A kutatások mellett a választási eredmények is ezekről a tendenciákról árulkodnak. Amikor 2002-ben az önkormányzati választások eredményeképpen „pirosba borult az ország”, az nyilvánvalóan annak a következménye volt, hogy a Medgyessy-kormány, betartva ígéretét, az első száz napon azt is elosztogatta, ami nem volt, és ez sodorta a gazdasági válság felé az országot. S bár a két évvel későbbi lemondását az ügynökmúltja miatt kirobbant állampolgári bizalom megingásával indokolták, a valóság az volt, hogy Medgyessy Péter sem azelőtt, sem azután soha nem volt olyan népszerű, mint az ügy nyilvánosságra kerülését követő hónapokban. Nem állítom, hogy a népszerűség-növekedés hátterében az ügynökmúlt közismertté válása állt, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy utóbbi jottányit sem rontott a kormányfő általános megítélésén. A 2006-os önkormányzati választások során pedig a szavazók nem erkölcsi megrendültségük, hanem a már nyáron bejelentett megszorítások miatt büntették a koalíciós pártokat.

A bizonytalan választók döntő többségét ideológiai vagy szimbolikus kérdésekkel nemigen lehet befolyásolni. A csaló választási rendszer, a média gyarmatosítása és a fékek és ellensúlyok leépítése együtt nem segített annyit Orbán Viktornak a választási győzelmekben, mint az, hogy a bizonytalan szavazók a pandémiát megelőző időszakban folyamatosan az tapasztalták, évről évre egy kicsit jobban élnek, és a Fidesz-propaganda az elmúlt választások során azzal szerezte meg sok ingadozó választó bizalmát, hogy azt sulykolta, ha az ellenzék kerül kormányra, akkor elveszi azokat az anyagi juttatásokat – rezsicsökkentés, családtámogatás, adókedvezmények –, amelyeket a Fidesz-kormány vezetett be.

A 15 éve folyó gyurcsányozás sikeréhez ma már nagyobb szükség van a baloldali és liberális tábor által keltett visszhangra, mint a Fidesz szánalmasan invenciótlan, Gyurcsány-ellenes gyűlöletkampányára. A gyurcsányozás ugyanis nem épül másra, mint a hagyományos goebbelsi recept szerint korszerű eszközökkel elkövetett bűnbakképzésre.

Számos kísérletet tettem, hogy a saját térfelemen elszántan „gyurcsányozókkal” megvitassam, mi volt az a szörnyű bűn, amit elkövetett, ami okot ad arra a feneketlen ellenségeskedésre, ahogyan a volt kormányfőt el akarják takarítani a pályáról. És nem jutottam messzebb, mint hogy a Fidesz gyurcsányozása miatt kívánják diszkvalifikálni a DK elnökét. Gondolom, senki számára nem kérdéses, hogy Gyurcsány Ferenc számos hibát követett el kormányzása során, lehet, hogy nem is alkalmas kormányfőnek, ám – amint ezt többször hangsúlyozta – a belátható jövőben nemhogy kormányfőnek nem készül, hanem semmilyen kormányzati funkciót nem szeretne betölteni. Ugyanakkor egyrészt az összes általa elkövetett hiba sem lehet indoka az iránta táplált szenvedélyes dühnek a demokratikus oldalon, másrészt eltereli a figyelmet mindazok felelősségéről, akikkel Gyurcsány együtt kormányzott, akik részt vettek a döntésekben, segítették vagy akadályozták abban, hogy sikeresebb legyen. És a miniszterelnök bukását követő, 15 éve tartó gyurcsányozás nemcsak hogy elvonja a figyelmet a közös felelősségvállalásról, hanem minden hibás döntést egy személyben a volt miniszterelnök nyakába varr. Gyakran tapasztalom, hogy éppen azok gyurcsányoznak a legintenzívebben és leginkább érzelmektől fűtötten, akik felelős pozíciókat viseltek Gyurcsány kormányzása idején, pedig ha kudarcosnak ítélik azt a kormányzati periódust, akkor az az ő közös kudarcuk. Mivel én magam soha nem próbáltam, fogalmam sincs milyen érzés lehet kipottyanni a hatalmi pozícióból, de elhiszem, hogy nagyon fájdalmas. Ám előbb-utóbb mégiscsak érdemes lenne azon is eltűnődni, hogy az érintett maga mikor és hol hibázott, és mekkora felelőssége van a kudarcban. Ilyen önkritikus mondatok azonban nem hangzanak el, féktelen gyurcsányozás viszont igen. Gyurcsány miniszterelnöki működését nyilván számos kritikával lehet illetni, de azt, hogy azokban az években ne működtek volna a demokratikus intézmények, a fékek és ellensúlyok rendszere, a végrehajtó hatalom demokratikus kontrollja, a hatalmi ágak elválasztása – talán még a legelvakultabb ellenfelei sem állítják. Márpedig ha ez így volt, akkor az elkövetett hibákért – bár különböző mértékben – mindazok felelősek, akik részt vettek a hatalomgyakorlásban. A miniszterelnökre hárítani minden felelősséget a bűnbakképzés iskolapéldája.

Gyurcsány Ferencet 2005-ben az MSZP több mint 95 százalék támogatottsággal választotta elnökévé. Aztán amikor megpróbált szembefordulni azzal a politikai kultúrával, amit a pártja képviselt, a korrupció visszaszorítását, a Fidesszel folytatott háttérmutyik felszámolását és az átláthatóságot tűzte zászlajára, akkor a párt hangadói ellene fordultak, és a 2006-ban kezdődő kormányzati ciklusban már jól látszott, hogy saját párttársainak egy része jobban gyűlöli, mint a fideszes ellenzéket. Nyilván számos vezetői hibát követett el és sokakat igazságtalanul megsértett, de a pártján belül ellene felhabzó indulatokat nem ez indokolta, hanem hogy szeretett volna egy tisztább, modernebb pártot teremteni az MSZP helyén, ehhez azonban sem elég ereje, sem elég kitartása nem volt. És emlékszem, hogy a 2006-os választási győzelem után, amikor megjelent az SZDSZ-sátorban, az ott összegyűlt fiatalok úgy rajongtak érte, mint egy rocksztárért. (Nekem az is sok volt.) Ha igaz az, hogy a kormányzásban részt vevő vagy azt segítő politikusok a 2006-os választások előtt nem voltak tisztában az ország egyre súlyosabbá váló gazdasági problémáival, a megszorítások elkerülhetetlenségével, akkor ez elsősorban az ő alkalmatlanságukat bizonyítja. Hiszen itt nem egy vagy két mutatószámban megnyilvánuló negatív változásról, hanem a teljes gazdasági helyzetről volt szó. Ami pedig az egészségügyi reform elbukását illeti, abban a Fidesz demagóg uszítókampányán túl az Alkotmánybíróság árulásának, az MSZP és az orvosi szakma csaknem egységes ellenállásának és a reform előkészítése mellőzésének, kidolgozói jozefinista elszántságának volt meghatározó szerepe. Persze Gyurcsány is felelős a kudarcért, de mindezt egyedül az ő nyakába varrni legalábbis tisztességtelenség.

Az önfeledt gyurcsányozás mindemellett azt is megakadályozza, hogy a baloldal és a liberálisok őszinte számvetést készítsenek közös kormányzásuk pozitívumairól és negatívumairól, szembenézzenek közös felelőségükkel azért, hogy 2010-ben Orbánék kétharmados többséghez jutottak, és tanuljanak az elkövetett hibákból. Ameddig azt mantrázzák, hogy a kétharmadért egy személyben Gyurcsány a hibás, addig nincs esély egy valóban hiteles baloldali vagy liberális politika alapjainak lerakására.

Nem értem, hogy „a Gyurcsány tűnjön el a közéletből” hogyan fér össze bármiféle demokratikus meggyőződéssel. Gyurcsány ma a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, 7-800 000 támogatóval. Nem a politikai osztály, és nem is a baloldali vagy liberális elit választotta, hanem pártjának tagjai, akiknek döntését illene tiszteletben tartani, kiváltképp, mivel az ellenzéki megmozdulások és a politikai aktivisták derékhadát ez a párt adja.

Az pedig, hogy aki nem ért egyet a differenciálatlan gyurcsányozással, azonnal Gyurcsány-fannak bélyegzik, és így próbálják diszkreditálni, finoman szólva az E.P.-féle egy bizonyos szint alatt van, és ugyancsak a Fidesz retorikáját erősíti. Azt pedig végképp nem értem, hogy önmagukat liberális demokratának tartó emberek minént juthatnak el addig az ízléstelenségig, hogy a Dobrev–Gyurcsány házaspár kapcsolatát minősítgessék, vagy „életvezetési” tanácsokkal lássák el őket.

Mindemellett meggyőződésem, hogy a kínnal-keservvel létrejött ellenzéki összefogást kevés dolog veszélyezteti jobban, mint a gyurcsányozás, ami ráadásul végtelenül kontraproduktív is. Vajon hogyan képzelik a volt miniszterelnököt megbélyegzők, hogy az általa alapított és vezetett legnagyobb ellenzéki párt tagjai 2022-ben elmennek szavazni, szavazatot számolni, ellenőrizni, ha folyamatosan sértegetik, lenézik, alázzák őket és a párt elnökét.

A baloldali politika egyik legfontosabb jellemzője a szolidaritás. Ez az, ami számomra talán a legfájóbban hiányzik harminc éve a baloldali és liberális politikából. Az elmúlt évtizedek során ez az oldal zokszó nélkül nézte végig, ahogyan egy-egy alapítóját, elkötelezett támogatóját a szélsőjobboldal célkeresztbe állítja és megpróbálja erkölcsileg kivégezni. Ennek a szolidaritáshiánynak jelentős szerepe van a fideszes gyűlöletpolitika sikerében. Most pedig itt van egy ember, akit 15 éve üldöz a Fidesz, akinek az arcképével havonta kitapétázzák az országot, hogy mindenki tudja, ő az ördög, és nincs olyan szélsőségesen elvetemült eszköz, amelyet ne állítanának gyűlöletkampányuk szolgálatába. Ha semmi másért, hát csupán ezért kellene önmagukat baloldalinak vagy liberálisnak gondoló embereknek szolidaritást vállalniuk vele. Ettől még nem kell szeretni, lehet bátran kritizálni, csak egyet nem lehet: felülni a Fidesz gyűlöletkampánya hullámára, és együtt gyurcsányozni a szélsőjobboldali párttal.

Vásárhelyi Mária / es.hu / PUBLICISZTIKA - LXV. évfolyam, 44. szám, 2021. november 5.